Erkel Színház A honfibú túlcsordulása nem engedi, hogy kritikát írjak arról, ami október 16-án, a Hunyadi László felújításának másodpremierjén történt. Nem mûködik az édes-bús múltidézés, a keserédes célozgatás.

Már a cím is gyanús lehet: "Vigyázz, király, a hitem meg ne öld!" - sóhajtom én a negyedik sorban, miközben a színpadról - nyilván torzít a fülem - háromszoros fortissimóban süvölti Kirkósa Orsolya, hogy "ártatlan ő, a fiam meg ne öld!"

A recitativókban szinte érthetetlen, a koloratúrákban merészen kockázatot vállaló, ám ennyi elég is ahhoz ma Budapesten, hogy elnyerje a közönség tapsait és rokonszenvét. Az operaházi "karám" új szerzeménye. Fiatal, királynői termet. Tehát az anyakirálynőként látjuk. Tudná viselni akár a másik, az első szereposztás Szilágyi Erzsébetjének ruháit is, de ez nem minden! Milyen fantasztikusan nagy operai esték voltak azok, amelyeken Fekete Veronika évekkel ezelőtt, ereje teljében öltötte magára ezeket a jelmezeket! Azonban korántsem Kirkósa a leggyengébb az előadásban, és nem is a legjobb.

Jelenet az előadásból | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Nehéz helyzetben vagyok mint recenzens, hivatásos néző. Mint mindenki, aki dolgozik Erkel dalművén, és mint mindenki, aki azzal a szándékkal megy be az Erkel Színházba, hogy befogadja azt. Nemzettudatunk XIX. századból örökölt fix pontjai kerülnek terítékre minden felújítás során. Ősképek, minták arról, hogyan kell, hogyan lehet magyarnak lenni, magyarként élni, érezni, gondolkozni. Kertész Iván a rádióban azt mondja erről, hogy ilyen kiélezett helyzetben, hiszterizált korban a rendezőnek-producernek különösen óvatosnak kellene lennie. Nem osztom ezt a véleményt, hiszen érzékeny kort még érzékenyebb kor követ, folyamatosan válság van, mióta világ a világ. Kérdésem az, hogy célravezető-e az óvatosság. Ha én helyzetben volnék, szép és okos előadást akarnék csinálni. Nyilván ez a mostani is ilyennek készült, ám a körülmények és kompromisszumok szorításában született eredmény nem engedi, hogy ezeket a jelzőket kimondjuk vele kapcsolatban. Okos nem lehet, mert a librettó szavaihoz, pláne a cselekmény fordulataihoz nem tud, nem akar, vagy nem mer hozzányúlni az alkotó stáb, talán mert az Erkel-kéziratok és -források dzsungelében nincs eligazodási pont, nincs kanonizált szöveg, a partitúrának évek-évtizedek óta várat magára egy tudományosan megalapozott kritikai kiadása.

És sajnos szép sem lehet az előadás: képtelenség (volna) egyszerre három operalátogató generáció ízlésének, szépérzékének megfelelni. Ráadásul nem lehet jó színészileg sem, hiszen színészmesterség dolgában hazánkban köztudottan kevéssé felkészültek az énekesek. Itt, ebben a színi konstrukcióban legalább három színjátszási stílus között kellene szabadon mozogniuk, ám aki ezt tudja, nem tudja amazt. A végeredmény: mindenki azt csinálja, amit tud.

Itt van rögtön a rangsor élén Mukk József. Ha én király lennék, vagy már akkor, amikor várható lenne, hogy mint tenoristára majd rám osztják királyok, hercegek, grófok és mindenféle hősszerelmesek szerepét, először is megtanulnék járni. Állítólag nem nagy ügy, ám az operaház színpadára gyakran kerülnek olyan énekesek, akik ezt nem tudják, elfelejtették, hogyan jártak, amikor még emberek voltak, s most pipiskednek. Igen, vannak olyanok, akiknek minden lépés, minden megállás problémát okoz. Még szerencse, ha a rendező megsegíti őket valami pózzal, tartalmat kifejező beállással, gesztussal. S ha csak koronás főkről lenne szó! Ugyanezen az estén a Magyarország nádorát alakító Gurbán János olyan kezem-fejem játékkal, melldöngető gesztuscsomaggal, olyan "tipikus-gonosz" mimikával mutatott rossz példát, amelynek minden eleme egy "mit nem szabad a színésznek csinálnia a színpadon" című kézikönyv illusztrációjaként hatott. Ha én rendező lennék, nem hagynám bizonytalanságban a nézőt afelől, hogy a máskor jól alkalmazkodó énekes veszítette-e el színpadi ízlését, netán az "avítt" játékmód szándékos, és valami mondanivalót hivatott jelezni.

Mert egy dolog vitathatatlan, ez az Erkel-előadás - gondolatgazdag. Csak az a baj, hogy nem bízik bennem, a nézőben. "Levelet ír", az "eszmei mondanivalót" szájbarágós, általános iskolás történelemtanári klisékbe fordítva le, amikor egy igen hangsúlyos pillanatban - a kortina ritkán ereszkedik le díszletváltozás céljából - hirtelen a kényszer szülte vetítővásznon megjelenik egy újfajta, eddig nem alkalmazott kommunikációs próbálkozás: a magyar történelem ártatlanul, árulás folytán kivégzett hőseinek névsora (dátummal). Ennyire tán nem kellene primitívnek tételezni az iskolásokat - a XXI. század értelmiségét -, akiket ma még mindig "beterelnek" a magyar nemzeti operákra. Attól, hogy a szájukba rágjuk a történelmi párhuzamokat, nem értik jobban, csak megutálják Hunyadi László történetét, amely ebben az elbeszélésmódban primitív. "Cselszövénye" egy igényesebb képregényben, vagy kalandjátékban is nevetség forrása lenne.

Ha én gondolkodnék erről, a lényeget próbálnám közvetíteni. Várnék a bemutatóval, amíg nincs két-három szereposztásra külsőleg-belsőleg megfelelő énekes, hiszen ezek a színpadon látott-hallott figurák generációk gondolkodását befolyásolják, árnyalják. A címszerepre 2003 őszén egy érett, tapasztalatokban gazdag tenorista állt rendelkezésre, Kelen Péter, aki igen jól teljesített. És nem engedném például, hogy az érdemekben gazdag jelmeztervező becsempéssze a hősök fenti névsorába Zrínyi Miklós és Maléter Pál mellé ifj. Hábetler Jánost. Kelen maszkja, frizurája és tartása mintha a Rozsdatemető lapjairól lépne elénk. Az ezerszer áldott nyolcadik kerület kontrasztba kerül a "megálmodott magyar színpadi reneszánsz" ruháinak pompájával. (Bár a szerényebb szereplők és a táncosok ruhája, öltözéke jobban tükrözi a Ház jelenlegi realitásait.)

Apropó: tánc! Muzeális betét ugyancsak, hagyományápolás az "ősi" palotás visszaálmodása. A díszlettervező, Csikós Attila évek óta bizonyítja, hogy képes a legjobbra és a legrosszabbra. Itt ez utóbbi esettel állunk szemben. Lecsupaszított a lépcsőrendszer (ettől nem lehet táncolni). Vázlatszerűen stilizáltak a falak és az ívek (rondák, szárazak, és minden vetítés ellenére szegényesek). Na nem mintha szükség volna a funkcionálásukra, kintek és bentek megteremtésére, viszont helyet sem biztosítanak a nagy létszámú énekkarnak és a statisztáknak, néha még a szereplőknek is ügyeskedniük kell, hogy időben kijussanak a térből. Csak a tablókat szolgálják.

Valljuk be, minden ellenérzésem ellenére lehetne erről az előadásról tíz-tizenöt olyan pillanatképet rögzíteni, elsősorban a csúcsponti tömegjelenetekről, de néhány gyönyörűen beállított nagy gesztusról is, amelyek egy fényképalbumban nagyszabású színházi látomásról regélnének az utókornak.

Az itt és most azonban kegyetlen. A szép pillanatokat össze kell kötni, és el kell viselni a jelen időből azt a három és fél órát, ami az előadás végéhez elvezet.

A romantikus pózok álrealista (játék) magyarázatokra lelnek, a szereplők időnként illusztrálnak, máskor simán és unalmasan "statkóznak".

Szóltunk Szilágyi Erzsébetről, Hunyadi Lászlóról és Gara nádorról. Boros Csilla Gara Máriaként képes a szerep küllemét érdekessé tenni, és ígéretes koloratúrákkal biztosítani arról, hogy a fiatal énekesek nemzedéke majd felnő a feladatokhoz. A többiek, valljuk be, háttérszereplők. Erkel igazságtalan és szuverén alkotó, a főszereplőknek nehéz énekelnivalót kínál, másoknak nem. A koncepció érdekében értem, hogy visszaállították Mátyás (ezen az estén Létai Kiss Gabriella) áriáját és megszólalásait, amelyeket a két háború közötti naprakész zsenialitással Nádasdyék kihagyásra ítéltek. És már megint ott tartunk, hogy hol a "szöveg", a "zenei anyag", amit tisztelnie kéne egy muzeális, hagyományhű előadásnak, amely lehetne akár unalmas, hosszadalmas, primitív, de tükrözné valahogyan azt, mit jelentett a XIX. században, periferiális helyzetben nemzeti operát létrehozni. A filológiai hűség azonban valószínűleg kevés új rajongót édesgetne az Operaházhoz. A másik, a radikális megoldáson kellett volna óvatoskodás nélkül, alkotó módon és bátorsággal elgondolkodni. A librettónak komoly dramaturgi beavatkozásokra volna szüksége. Műtétekre, rövidítésekre, jelenetek teljes átfogalmazására, esetleges felcserélésére. Merész változtatásokkal talán egy reprezentatív romantikus magyar opera is kikerülhetne egy közösen dolgozó-gondolkodó stáb keze alól. A reményt nem adom fel! Klasszikusainkat hallgatva színházilag életképes, okos és szép magyar operaelőadáson szeretnék részt venni. Szinetár színházvezetésének legfontosabb és - számomra - legszimpatikusabb vezéreszméje az, hogy a magyar repertoár legyen a Ház tartópillére.

Jelen színpadra állítási próbálkozás kudarca viszont annyira elbizonytalanít, hogy csak az a remény biztat: ebből is lehetett tanulni.

Z. Sz. Z.