Kaposvári Csiky Gergely Színház

A napi aktualitású témákra a színpadon többféle veszély is leselkedik. A mû felõl nézve mindenekelõtt az, hogy nyomukban papíros ízû esszé, direkt tanulságokat szolgáltató, tanító-nevelõ célzatú alkotás születik. A befogadói oldalról pedig az - e szempont természetesen független az elõzõtõl, tehát a létrejött mû minõségétõl is -, hogy éppen azokhoz nem jut el, akiknek mint megszólítottaknak a leginkább látniuk kellene.

Akinek volt alkalma találkozni a Csak egy szög című előadással, abban az első kétség, ha fel is merült előzőleg, hamar szertefoszlott, érzékelve didaxismentes, felszabadult játékosságát, népmesei ihletettségű poézisét, frenetikus humorát. S afelől is megbizonyosodhatott: akárki látja is ezt a darabot, fölényes kívülállónak bizton nem érezheti magát; mindannyian meg vagyunk szólítva benne. "Két dolog van, amit utálok: az egyik a fajgyűlölet, a másik a cigányok" - hallik például a "felvilágosult" nép hangja a műsorfüzetből, e kirekesztésről összeállított szöveggyűjteményből.

Túlzó leegyszerűsítés volna azt állítani: az előadás a cigánykérdésről szól. Témáját ugyan valóban a cigányság sorsából - múltjából és jelenéből - meríti az "előítélet két zajos részben" műfaji meghatározást viselő bemutató, mégis sokkal többről van itt szó, mint egy meghatározott kisebbségi és többségi népcsoport egymáshoz való viszonyáról. A jelenetek a gyűlölködésről, lehetetlenné tételről beszélnek; arról, hogy a többség képtelen józanul viszonyulni a kisebbség másságához - az előadás egésze mégis a szeretetteljes elfogadásról szól, arról, hogy az istentől magára hagyott világban is mindig van holnap, és csakis rajtunk, részt vevő feleken múlik, hogy reggelre kelve egyikünknek odébb kell-e menni egy házzal, vagy képesek vagyunk jól érezni magunkat együtt. E helyütt, azaz bárhol. Hiszen "végül is... nem volt itt olyan rossz".

theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Bírósági tárgyalás folyik, a történelmi idő szerint a XVIII. században vagyunk. A cigányok megint embert ettek ("és a múltkor az egyik vattacukrot"), vagyis inkább embert ittak ("meg ásványvizet"). A színpadon asztalként szolgáló kiselejtezett mosógép, iratmegsemmisítőként működő rozsdás kukoricamorzsoló. A vádat lehulló gumilabda "ejti", ám a tárgyalást mégis "továbbrekesztik", és a vádat "visszaejtik". Kínvallatás következik - amit Schönberg zenéje szolgáltat -, noha az éppen legutóbb felfalt áldozat kiváló egészségnek örvend. Ki is hallgatják a tárgyaláson, ám az apró ellentmondás még csak különösebb feltűnést sem kelt. Mint ahogy az is közmegegyezésen alapul: szerep teszi az embert. Cigány mindenkor az, akit annak mondanak, és aki éppen nem cigány, az harsányan érvényt is szerez ezen státusának, persze, a kiszolgáltatottak rovására. Ha a teremőr helyet cserél az egyik vádlottal, picire összehúzza magát, s védekezésül csak annyit tud mondani: ő akkor, amikor az említett események zajlottak, még nem is volt cigány. Míg a teremőrré avanzsált korábbi cigány vádlott válogatott durvaságokkal illeti az emberevő, cigány csürhét.

A Mohácsi János rendezte előadás az abszurdnak-szürreálisnak és a reálisnak (annak, ami megtörtént, illetve ami megtörténhetett volna) a különböző arányú ötvözeteiből alkot nagyszerű, játékos színpadi nyelvet: szituációiban, kellékhasználatában, dialógusaiban egyaránt. (A verbális ötletekkel ezúttal gazdaságosabban bánik, mint szokásosan; a jelenetekben a szertevivő poénok helyett szigorúbb nyelvi humor kap helyet: a rendszerbe foglalt őrület.) Az idézett jelenetsorban nemcsak a konstruált perek abszurd, s mégis valós - több évszázadból is ismerős - alaphelyzetét bontja ki, hanem annak elemelt, fanyar humorú, szürrealisztikus színpadi mását is megteremti.

Az előadás legmegrendítőbb jelenetsora, az auschwitzi cigánydeportálás a történelmi realitást idézi meg, melynek kegyetlen abszurditását aligha lehetne tovább fokozni. Kedélyesen cseverésző deportálók, erőltetett menet, a vagonnyi, kockába tömörített áldozatok, majd - erre a képre rímelve - a gázkamra terébe préselt mezítelen testek. "Auschwitz állomás. Auschwitz, Auschwitz. Köszöntjük kedves utasainkat. Hullaszállítók a rámpához. Égető kommandó a 29-es kemencéhez. Ismerd meg önmagad. Ismerd meg önmagad." Klasszikus zene és falhoz vágott csecsemő, néma búcsúzkodások és gúnyos tekintetek.

Sok évszázados múltú népmesék nonszensz fordulatokból szőtt történeteire emlékeztetnek a "latrok" álapokrif jelenetei. Ez a profánul szépséges evangéliumparafrázis azzal a lehetőséggel játszik el: mi történhetett (volna) a Golgotára tartó menet és egy cigánykaraván találkozásakor. Miként szemlélné egymást gyanakodva a két csoport - mindkettő isten kiválasztott népének tudva magát -, hogyan üdvözölnék egymást régi ismerősökként a cigányasszony és a római katona, felidézvén korábbi beszélgetésüket: "Arról tetszett velem társalogni, kotorj a tetves fajtádba innen, te mocskos cigány! - Tényleg... Ön volt az, asszonyom! Azt kiabálta, hogy ne üssön, ne üssön a tábornok úr! De olyan furcsa, sivalkodós hangon." És hogy kerülne a jobb és bal lator helyére két cigány - alkalmasabb eszköz híján szigszalaggal fellógatva -, mert fizetség reményében sem képes szöggel átütni a megfeszítendő kezét.

Bár a népmeseiség jelen van a napjaink eseményeit idéző, ironikus jelenetfüzérben is ("hét esztendő s hét napig hét házat adjunk hét cigány családnak"), amelyben a szereplők egyszerűen elfújják a nem kívánatosnak ítélt építményt (illetve, tévedésből, egy másikat), itt mégis a mai magyar életszagú valóság az úr. Cigányokat a faluba? Mi is tehetne ennél gyanúsabbá népe előtt egy polgármestert? Persze, amúgy mindenkit egyforma jogok illetnek meg: "a cigányok is egyenlők és az emberek is egyenlők." De miért pont itt, miért pont most, és miért pont a mi utcánkban?

A négy nagy jelenetsort - mint önmagukban is megálló egyfelvonásosokat - más, rövidebb-hosszabb jelenetek veszik körül. A verbalitás egyeduralmát jótékonyan bontják meg a ritmizált mozgássorok, a Kovács Márton remek zenéjére, Tóth Richárd koreográfusi közreműködésével készült, erős emotív hatással bíró táncos részletek. Az előadást nem a hagyományos értelemben vett, szigorú dramaturgiai rend, hanem az elbeszélés csapongó ritmusa uralja. Az egyes részek egy nagy ívű elbeszélés megelevenedő képsoraiként következnek egymás után. Karcsi bácsi (Kovács Zsolt), az időrendtől függetlenítve magát, elmeséli - bemutatja-megéli - népe történetének, vándorlásainak néhány állomását. Ezenközben a világ teremtésével foglalatoskodó istennel is párbeszédet folytat. Jó kedélyű közös kávézgatásaiknak azonban Auschwitzot követően véget vet, hiába sóvárogja a fáradt Úr a fekete nedűt. A szakítást nyomatékosítandó visszaadja közös történetük zálogát: a Krisztus megfeszítése előtt ellopott szöget. Így a darabot záró kortársi jelenetsor már az isten (közvetlen jelenléte) nélküli világban játszódik. Valami levelet küldött ugyan, de erre már Karcsi bácsi nem kíváncsi. A cigányok kimenetelekor vádlóan szól a fohász: "isten, könyörülj meg nékünk / ne szenvedjen soká népünk / megátkoztál, meg is vertél / örök csavargóvá tettél".

A kaposvári társulat remek formában van. A különféle szerepkörű, korú és státusú színészekből álló nagy létszámú csapat tökéletes összhangban működik együtt egymással és a rendezővel. A 37 szereplő sokszor annyi figurát alakít; mindenkinek jut cigány és cigányellenes szerep is bőven. A rendező egyszer elmondta egy interjúban: a kaposvári és az általa ismert többi társulat között a legnagyobb különbség a mellékszereplők kreativitásában rejlik; Kaposváron homogénebb a társulat, mint máshol, jobban együtt van mindenki, a főszereplőktől a statisztákig. Ebben az előadásban a legtöbb jelenetben az összes szereplő a színen van, s ki-ki éppen annyit mozdul, kiből-kiből pontosan annyi látszik és hallatszik, amennyire a jelenet egésze szempontjából szükség van. Az együttesből játéköröm sugárzik; a legközvetlenebbül a táncos részletek mutatják ezt, de jól érzékelhető a minden bizonnyal közös improvizációk során született jelenetek játékosságán, humorán is. A szereplők láthatóan élvezik a helyzeteket, a szerepcseréket; komolyan veszik - s csak így érdemes -, hogy hol az egyik, hol a másik oldalon állnak. Még a főszereplő Kovács Zsolt és Lázár Kati - remekbe szabott - szelíd, elfogadó és bölcs ősapa-ősanya párosa is, legalábbis egyetlen jelenet erejéig, átkerül a másik oldalra: elegáns méltóságos úrékként láthatók viszont, akik szenvtelen-cinikusan végigkövetik a cigánydeportálást. A gyakran előtérbe kerülő mellékszereplők esetében a mozaikkockákból körülhatárolható karakterek állnak össze. Hunyadkürti Györgyöt legtöbbször az örök vesztes szerepkörében látjuk: ő az, akinek minden igyekezete ellenére sem sikerül beállnia a körtáncba, majd amikor újra próbálkozik, ismét elsodorják, belőle lesz a keresztre feszítéskor az egyik lator, és ő kezdi ízlelgetni először az érzést, milyen lesz a vagonból kilépve rögtön a halálba menni. Varga Zsuzsa többnyire a szelídet, Kelemen József az erőszakosat, Némedi Árpád a zavartat, Németh Mónika a buta hárpiát játssza el.

Muszáj remélni: még sokan (és talán az országban többfelé is) láthatják majd ezt a kaposvári színház hőskorát idéző kiváló előadást. Erős esély mutatkozik ugyanis arra, hogy a legtöbbeknek, akik ott ültek a nézőtéren, a jövőben sokkal kevésbé lesz érkezésük engedelmeskedni "az uszítás felkeltésére alkalmas kifejezések fokozott betartására" irányuló felszólításoknak.

Dömötör Adrienne