Szolnoki Szigligeti Színház

Hosszas várakozás után lehet csak bejutni az elõadásra (a pesti vendégjátékon legalábbis biztosan, de feltételezem, nincs ez másképpen Szolnokon sem), meg kell várni ugyanis, míg a szereplõk egy részét a színházhoz szállító autó megérkezik. A sofõr szerepében magát Szikora Jánost üdvözölhetjük, ami nem rossz poén ugyan, de azért nem is annyira jó, hogy a 15-20 perces ácsorgást indokolttá tegye. Kicsit félni is kezd az ember, hogy majd hasonló ötletek jellemzik az elõadást is. Szerencsére ez nem így történik, bár az igazat megvallva különösebben eredeti ötletek amúgy sem jellemzõek a produkcióra.

A Teoréma Pasolini emblematikus filmjeinek egyike; nem pusztán filmnyelvi szempontból, hanem mert nyomaiban, hivatkozási alapként, metaforaként vagy akár a történet szintjén a Pasolini világlátását befolyásoló érzéki-érzelmi-szellemi motivációk csaknem mindegyike (kereszténység, marxizmus, szexualitás, homoszexualitás) fellelhető benne. A "nyomaiban" itt fontos, mert utal az alkotómódszerre: a film mozaikokból, azaz utalások, pillanatképek, metaforák egymásra vetítéséből áll össze, ezek összerakásával és felfejtésével érthető meg. Színpadon ez az alkotómódszer nehezen követhető, így a filmhez hasonló hatás megteremtésére a színházi rendezőnek két lehetősége van: vagy megpróbálja megtalálni a sajátos filmnyelv színpadi megfelelőjét (amihez igen nagy trouvaille szükséges), vagy az atmoszféra és a vizualitás erősítésével, direktebb verbális eszközökkel (akár a didaxis veszélyének vállalásával) próbál a filmhez hasonlót létrehozni. Már persze ha tényleg követni akarja a filmet, mert elvben az eredetitől való elszakadás, a történet újraértelmezése is lehet a rendezői szándék. Azért csak elvben, mert a Teoréma esetében (ahol nem maga a történet az érdekes, a lényeg alighanem magukban a mozaikdarabokban van) ennek aligha lenne különösebb értelme.

Alföldi Róbert (a film alapján, Vörös Róbert írói segítségével készült) szolnoki rendezése sokáig a fentebb másodikként vázolt utat követi. Érzékeny, empatikus, átgondolt munka, amely szívósan birkózik a filmszerű anyaggal. Alföldinek kétségtelenül az első részben van könnyebb dolga. A játék első fele, amelyben az idegen fiú megérkezik a családba, hogy részben érzéki, részben spirituális kisugárzásával az összes családtagot kifordítsa önmagából, könnyebben színre vihető. Ha elég erős az atmoszféra (és Alföldi rendezéseiben hagyományosan erős), ha pontos és erőteljes a színészi játék, s a fontosabb metaforákat a rendező hangsúlyossá tudja tenni, a történet lényege színházban is átélhető. A fiú távozása utáni rész viszont a teljes széthullás cserepeit eleveníti meg. Mindenki azt a valamit keresi, amit a fiú jelentett számára (s természetesen mindenkinek mást jelentett), ám a fiú helyett csak annak halovány másolataival találkoznak. Rövid jelenetek futnak egymásba, ahol egy-egy szemvillanásnak, rebbenő tekintetnek, apró gesztusnak sokszor nagyobb szerepe van, mint a jelenet tartalmának. Ezt színpadon élményszerűen megjeleníteni csaknem lehetetlen, ide tényleg valami nagy ötlet kéne, s Alföldinek van is egy ötlete, amelynek eredménye azonban felettébb kétes. Az előadó-befogadó viszonyának szempontjából teljesen tradicionális első részt olyan második felvonás követi, amelyben a befogadói pozíció teljesen megváltozik. A székek eltűnnek, de eltűnik a színpad is, a rövid jelenetek a tér különböző részeiben játszódnak, s a nézők szabadon közlekedhetnek a térben.

Az effajta "sétáló színház" erényei és problémái hosszasan taglalhatók lennének, van viszont egy olyan "befogadás-lélektani" hozama, amitől nehéz elvonatkoztatni. Nevezetesen az, hogy egy ilyen helyzetben a néző soha nem kizárólag a játékra figyel. Meglehetősen pragmatikus problémákkal kell ugyanis szembenéznie. Például azzal, hogyan helyezkedjék (úgy persze, hogy a következő jelenetnél is jó pozícióba kerüljön, s nézőtársai ne takarják előle a játékot), hogy mikor kell félreállnia valamelyik színész útjából, vagy éppen hogyan kerüljön ki a reflektorok vakító fényéből. Ráadásul a szűk térben, amikor közvetlen fizikai közelségbe kerül nézőtársaival, óhatatlanul is kíváncsibb lesz azoknak a reakcióira, megeshet, hogy követni próbálja azok mozdulatait. Magyarán: nincs az a szuggesztív színészi játék, amelynek erejét, hatását ez a megoldás ne tompítaná lényegesen. Márpedig a Teoréma esetében szükség lenne erre a szuggesztivitásra, hiszen az apró mozdulatok, a mimika jelentősége csak így közvetíthető hitelesen és hatásosan. Ráadásul éppen az lenne a tét, hogy az első rész viszonylagos (bár természetesen látszatokra épülő) nyugalmából itt jussunk el a zaklatottsághoz, a felfokozott érzelmi állapothoz, a kétségbeeséshez. Ami adott körülmények között csaknem lehetetlen, s így aztán az előadás második része nem is tűnik expresszívebbnek, zaklatottabbnak az elsőnél, ami egyben azt is jelenti, hogy a játéknak nemigen van íve, a széthullás metafizikáját nem sikerül a széthulló cserepeken keresztül megragadni.

Mindez legkevésbé a színészeken múlik, akik ritka fegyelemmel, pontosan, minden felesleges gesztust, hangsúlyt nélkülözve vesznek részt a játékban. Egri Márta, Ács János, Verebes Linda, Vincze Márton és Császár Gyöngyi a családtagok szerepében nem jellemeket, hanem archetipikus sorsváltozatokat játszanak el, relatíve szűk színészi skálán mozogva, a jelenlét, az apró gesztusok, a hangsúlyváltások erejére támaszkodva. A fiút alakító Szabó Máté pedig hallatlan természetességgel, a játszott alak titkait elfedve, a biblikus asszociációkra nem rájátszva tud jelen lenni. Kentaur egyszerű, a térszeleteket praktikusan elválasztó, erős színhatásokra építő tere, Barta Andreának a mindennapi viseletnél színesebb, de nem excentrikus ruhái az első részben segítik a sejtelmes, enyhén fojtogató atmoszféra megteremtését. A játék már az első felvonásban sem egyenletesen szuggesztív ugyan, de részint vannak igazán erős jelenetei, részint valóban felkelti az érdeklődést a szétesést megjelenítő második rész iránt. Aztán e második részben (a főként a már leírt ötletből következően) az atmoszféra, a játék intenzitása fokozatosan gyengül, a felkeltett érdeklődés pedig lassacskán kihűl.

Nem tagadom: kudarcnak érzem Alföldi rendezését. Ám olyan kudarcnak, amely részértékekkel, tanulságokkal egyaránt bír, s amely sikerületlensége ellenére is fontos lehet színésznek, rendezőnek, színháznak egyaránt. Komoly műhelymunka, tudatos kísérletezés érződik ugyanis mögötte, ami - ha lesz folytatása - a későbbiekben még meghozhatja eredményét.

Urbán Balázs

 

NKA csak logo egyszines

1