Egy moszkvai család története a húszas évek közepétõl Sztálin halálának évéig, azaz 1953-ig. A Gradov család három nemzedéke a Szovjetunió történelmének viharos sodrásában. Monumentális tabló - a Kreml legbelsõbb szentélyétõl börtöncellákon, infernális kihallgatóhelyiségeken, milliókat elnyelõ lágereken át az apokaliptikus második világháborúig. A történet változatos színtereken zajlik; a hõsök körül emberek tucatjai bukkannak fel rövidebb-hosszabb idõre, de egyetlen epizódszereplõ sem tûnik el nyomtalanul a történetbõl, sem az olvasó emlékezetébõl. Ebben a közegben állandóan rendkívüli idõk vannak, s mindig testközelben van a történelem. Ilyen körülmények között leplezetlenebbül tárulnak fel az emberi természet olyan sötét mélységei, amelyek boldogabb világokban rejtve maradnak.
Joszif Brodszkij, a rajongott Néva-parti szülővárosából (Szentpétervár-Leningrád-Szentpétervár) számkivetett orosz költő szerint: "Nincs orosz hóhér, aki ne rettegne attól, hogy egy napon ő is áldozat lesz, s nincs olyan szánalomra méltó áldozat, aki ne ismerné el (ha csak magamagának is), hogy megbúvik benne a hóhérrá váláshoz szükséges mentális készség. Közelmúltunk mindkettőről bőséggel gondoskodott." (Embernél kevesebb. M. Nagy Miklós fordítása.) Amikor Brodszkij 1987-ben átvette a Nobel-díjat, egyebek között azt mondta, hogy a tizenkilencedik század, amely Nyugaton bizonyos szempontból még tart, Oroszországban befejeződött. Éspedig tragédiával fejeződött be. "Ebben a tragédiában nem a hős pusztul el - a kórus pusztul el" - mondta. Ilyen értelemben a Moszkvai történet rekviem az áldozatokért, s az áldozatok áldozataiért. *
Egy amerikai Moszkvában... Az amerikai: Mr. Reston, a tekintélyes chicagói Tribune párizsi tudósítója. Nyolc évvel az októberi forradalom után felkerekedett főhadiszállásáról, hogy közelebbről szemügyre vegye a "vörös Oroszországot." Így kezdődik a háromrészes regény. A mesteri indítás biztosítja a rálátást a terepre. Az amerikai újságíró ismerkedő látogatása alkalmat ad arra, hogy az ő hűvösen tartózkodó, fürkésző pillantásával nézzünk körül a forradalmi szuperlatívuszoktól kongó miliőben, melyben - mint Nagyezsda Mandelstam írja visszaemlékezésében - "a kor alapszabályai szerint nem volt szabad észrevenni a valóságot". A látogatás jól időzített: a hatalom, amely már túl volt a kronstadti tengerészek lázadásának leverésén, vagyis már megtizedelte a forradalom élgárdáját, konszolidációt mímelt. Ámde a "felvilágosulatlan abszolutizmus" stigmái átütöttek a csalóka konszolidáción. (A "felvilágosulatlan abszolutizmus" Radzinszkij leleménye. Sztálinról írott könyvében akadtam rá.)
|
Mr. Reston szakmai hírnevét bravúros latin-amerikai interjúival szerezte, melyeket a forradalmi junták tagjaival készített. A "vörös Oroszországban" azonban csődöt mondtak latin-amerikai tapasztalatai. Úgy érezte, hogy a latin-amerikai gerillák "mégiscsak közelebb álltak hozzá, mint ezek itt, a ťtörténelem beteljesítőiŤ... Mennyivel egyszerűbb volna, ha csak a hatalom megragadásáról és megtartásáról, az uralkodó elit leváltásáról volna szó..." Reston - fordításban - beleolvasott a szovjet vezérek beszédeibe és cikkeibe. Megakadt a szeme egy gyászbeszéden, amelynek amerikai vonatkozása is volt. Két tekintélyes bolsevik személyiség Maine államban, csónakázás közben a tóba fulladt... A búcsúztató vezér szájából a "szinte metafizikus elégedetlenség" szavait hívta elő, hogy a forradalom dicső harcosainak ilyen méltatlanul, "egy jelentéktelen tavacskában" kellett életüket veszteni. "Micsoda megvetés egy tó iránt, micsoda elégedetlenség a ťtörténelmietlenŤ halállal szemben; hiába, ezek csakugyan a Walhalla-beli istenségek vagy legalábbis a mitológiai titánok rokonainak tartják magukat"- bosszankodott Reston.
Az amerikai újságírót ingerelte "tört angolságú, önelégülten öblögető" beszélgetőtársa is, a liberális professzor, bárha újságíróként hasznát vette. Ő lett a modellje az "elszovjetesedett" történésznek, akivel vitatkozva építette fel sikert hozó első "orosz" cikksorozatát. Ez a kétes figura - a vörös Moszkvában gyakran vendégeskedő emigráns - önmagát túllihegve reklámozta neki a "polgáriasodó" új rendet, miközben "Oroszország történelmi missziójával" is házalt nála. Csakhogy Reston egyikre sem volt vevő. Egyébként is torkig volt azzal a fensőbbséges küldetéstudattal, amibe lépten-nyomon beleütközött. Az új rendben nem volt hajlandó mást látni, "mint a szétrombolt cári birodalom helyén kiépült hatalom teljes abszurditását és arcpirító pimaszságát..."
A beszélgetőtársak kiszálltak a Packardból, ahol addig társalgásukat folytatták, s elváltak egymástól. "Na, kormányos, miről diskuráltak a burzsujok?" Egy hajdani rendőrspicli fordult kérdésével a volánnál ülő, sofőrnek vélt személyhez. "Csak nem képzeled, barátocskám, hogy neked fogok itt angolból tolmácsolni?" Ilyen ridegen rázta le szegről-végről kollégáját a belbiztonsági közeg. Vajon milyen sarzsi dukálhatott a Packardban furikázó két "célszemély"-nek? *
Állandó próbatétel. Az átlagemberre herkulesi erőpróbák méretnek. Nem lealjasodni már hősi tett. Tisztességesnek maradni - ehhez halálmegvető bátorság kell. S mindig a szörnyű fenyegetettség, hogy mit kell még megtudnunk magunkról. Hogy mire vagyunk képesek... Az egyén nemegyszer az életével játszik, ha természetes emberi érzéseinek vagy erkölcsi parancsnak engedelmeskedik. Nem dönt szabadon arról, hogy lealjasodik-e és milyen mértékig. A lealjasodás állampolgári kötelesség. Valamint napi rutin.
A Moszkva környéki dácsa Szerebrjanij Bor-ban a Gradov család ősi fészke. "Bárki, aki átlépte e ház küszöbét, mind arra gondolhatott: ez itt a józan ész, a tisztesség szigete, az orosz intelligencia legragyogóbb erőinek védőbástyája." A Gradov klán feje: Borisz Nyikityics sebészprofesszor. Már apja, nagyapja is orvos volt, dédapja tábori felcser. Finom sebésztapintásában nemzedékek mesterségbeli tudása összegződött. "Egyetemi előadásai mindig ťtáblás házatŤ vonzottak. A fővárosi klinikák és vidéki kórházak orvosai hajba kaptak az egyetemistákkal a helyeken. Azt beszélték, még a bölcsészkarról is átjárnak hozzá, állítólag azért, hogy az ő példája láttán megbizonyosodjanak az orosz intelligencia megmaradt részének életképességéről és eszmei kikezdhetetlenségéről."
Születésnapi ünnepség a Gradov házban. Az ünnepelt a ház úrnője, a professzor grúz felesége, Meri asszony. Nagy vendégség van, de a legfontosabb a családi "gyülekező", ahogyan a családanya nevezte a ritka alkalmakat, amikor a klán minden tagja együtt volt. Az ilyen összejövetelek lehetőséget adtak arra, hogy "újra meg újra ... megújíthassák az összetartozásnak azt az érzését, amelytől Meri mamának olykor egyszerűen elakadt a lélegzete". Hirtelen "valami disszonancia lopódzott a sokhangú ünnepi zsivajba. Két egyenruhás parancsnok lépett be a házba, és köpenyüket le sem vetve körülnéztek, mintha keresnének valakit." A Vörös Hadsereg két ifjú parancsnoka közül az egyik Nyikita, Gradovék idősebbik fia, egyszersmind legidősebb gyermeke, a másik: barátja és bajtársa, Vagyim Vujnovics. A professzort keresték. Sürgős konzíliumra várják a katonai kórházba. Frunze hadügyi népbiztos, a legendás hadvezér rosszul van.
A konzíliumon a katonai kórház főorvosa, Ragozin doktor elnökölt. A tanácskozók: az orosz orvos társadalom színe-java. Egy öreg belgyógyászprofesszor, aki - mint mondta - jobban hisz a maga tapintásának, mint a röntgennek, a népbiztos gyomorfekélyét diétával és ásványvízzel kúrálná. Csakhogy a legmagasabb politikai fórum - a Politbüró - már döntött a műtét mellett. A "kiemelt" gyomorfekély kezelése túlnő az orvosi kar kompetenciáján. Fontos párt- és állami ügy. A műtét azért elengedhetetlen, mert diétával és ásványvízzel körülményesebb volna örökre elaltatni a népbiztost. Hosszadalmas eljárás. Neki pedig sürgősen meg kellett halnia. Sztálin megkezdte régi harcostársai likvidálását. Fehérköpenyes csekisták adtak nyomatékot a felsőbbség akaratának. Jelenlétük a kórházban azt jelezte, hogy a hatalom el van szánva ordas pribékekkel kiveretni a hippokratészi esküt az orosz orvosok legjobbjaiból. Gradovot, aki csatlakozott a belgyógyászprofesszor véleményéhez, egy komor csekista vette kezelésbe. ("Egy pillanatig sem haboznék, hogy agyonlőjelek, te bitang", vélte kiolvasni a szeméből.) A csekista bevetette ellene profi aljasságának két legfőbb fegyverét: a zsarolást és a megfélemlítést. A professzor megtört. "Végül is... - motyogta -, nem azt mondtam, hogy a sebészeti eljárás ellenjavallt... Bizonyos fokig a radikális rendszabályok mindig hatékonyabbak a terápiánál..." A csekista elégedetten nézett össze társával. Megbízatásukat teljesítették: szakszerűséggel hitelesíttették a politikai akaratot.
Moszkva egyik legkiválóbb sebészét megalázhatta egy csekista verőlegény. Leckét adhatott neki, hogy megtanulja: az orvosi lelkiismeret szavának el kell némulnia, ha sérti az államérdeket. A "felvilágosulatlan abszolutizmus" kiiktatta a lelkiismeretet a maga valóságából. Bizonyos szavak kikoptak a mindennapi használatból - írja Nagyezsda Mandelstam. "Nem olyan nehéz detronizálni ezeket a fogalmakat, ha ismerjük a trónfosztás receptjét", jegyzi meg. *
A professzorra időnként görcsös rohamokban tört rá a bűntudat. Az önvád tébolyító víziókat vetített lelki szemei elé. Olyankor "... nyögve, fogcsikorgatva oldalvást a díványra veti magát, lecsusszan a lejtős bőrülésről a szőnyegre, ott térdepel, leszegett fejjel, vadul meregeti a szemét a sarkok felé, szakállát fohászkodva a mennyezet felé fordítja, mintha az ikont keresné, holott ilyesmit a Gradovok, örökletes pozitivizmusukból kifolyólag, idestova egy évszázada nem tartanak a házukban." De hiába a pozitivizmus, a professzor szorongatottságában mégis valamilyen láthatatlan bíróval viaskodott. Eleinte védte a maga igazát. "... egyszerűen félreállítottak, úgy tettek, mintha ott sem lettem volna,... tartson bármit is, Főbecsületességű Legfőbb Bíró Uram, nem vallom vétkesnek magamat sem a hazugság, sem a gyávaság bűnében." Aztán megadta magát. "Hát jó, begazoltam, igen; hát jó, megijedtem a Csekától, de hát ki nem fél ezektől a szörnyetegektől?... " S a legvégső stádiumban "Cinkos! Cinkos!" kiáltással nekiesett valamelyik ruhadarabjának, csíkokra hasogatta a mellényét. Ilyenkor csak felesége zongorajátéka tudta lecsillapítani. Az egykori zenekonzervatóriumi növendék Chopinnel kúrálta a férjét.
Az író, szinte észrevétlenül elegyítve a fikciót a történelmi eseményekkel, sejteni engedi, hogy a népbiztost túlaltatással segítették át a nemlétbe. Frunze valóban gyanús műtét során vesztette életét, de a részleteket homály fedi. Vajon létezett-e az egész manővert levezénylő kórházigazgató, doktor Ragozin? Most már létezik. (Az jutott eszembe, hogy az író talán még a Ragozin névvel is játszik, s A félkegyelmű gyilkos Rogozsinjára utal vele.)
Gradov nem vett részt a műtétnek álcázott gyilkosságban. Már be volt mosakodva, amikor Ragozin valami kimódolt ürüggyel félreállította. Hirtelen elvesztette bizalmát a professzor iránt, akire az a feladat várt volna, hogy felnyissa a népbiztos hasfalát. Ő ugyanis utasítást adott, hogy egy pillanatra se hagyják abba a pulzus és a vérnyomás figyelését, valamint tartsák készenlétben a szív-érrendszer serkentőit. Helyénvaló intézkedések, ha a beteget életben akarják tartani. Jelen esetben azonban - mondhatni - éppen kockázati tényezőt jelentettek.
Gradov "megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy fel van mentve... és igyekezett nem kimutatni az érzelmeit". De akkor miért az őrjöngő önvád? A műtét éjszakáját követő lidérces hajnal örökre nyomot hagyott a professzorban. "Rázta a hideg, mintha iszonyú másnaposság gyötörné... Már a lépcsőn volt, amikor utolérték néhányan, ki fehér köpenyben, ki anélkül, egyre újabb és újabb jegyzőkönyvlapokat dugdostak az orra alá, hogy írja alá. Ő pedig mindent aláírt, olvasatlanul, és csak egy járt a fejében: haza, mielőbb haza!" A professzor azért büntette magát - igazságtalanul -, mert nem tagadta meg az aláírását. Hogyan húzhatott volna ujjat a hatalom fegyveres martalócaival? Csakhogy a belső bíró nem ismer alkut. S nem veszi tekintetbe, hogy nem lehet az eszményit számon kérni ott, ahol annak csak vértanúság árán lehet megfelelni.
Nyikitát, az ifjú parancsnokot ugyanolyan démonok üldözték, mint az apját. Ő Kronstadt árnyával küzdött. Tizenhét éves korában szökött meg otthonról, hogy beálljon a Vörös Hadseregbe. A kamaszkorból egyenesen a "történelemcsináló" férfikorba lépett. Kimaradt az életéből a bohókás ifjúkor. Feláldozta a forradalom oltárán. Ez a telhetetlen moloch sok ilyen áldozatot kebelezett be, de még csak be sem érte ennyivel. A huszonegy éves Nyikita kötelességévé tette, hogy belelőjön a nemrégiben még hősként tisztelt kronstadti matrózokba. S milyen alattomosan surrant a fellázadt tengerészek közé! "... iszákjában két mauserrel, négy gránáttal és a szevasztopoli flottabizottság hamis megbízó levelével..." Egyike volt a "tucatnyi szupertitkos felderítőnek", akiket a legmegbízhatóbbak közül válogatott ki a hadseregparancsnok. A matrózok közül valónak álcázták magukat, hogy a megfelelő pillanatban azok ellen fordítsák a fegyvert, akik barátnak hitték őket.
A hangulat felfokozott volt és ünnepélyes. "Nyikita nem hitt a szemének. Gonosz, fenekedő összeesküvők, az illegalitásból előbújt, hírhedett fehérgárdisták helyett valami népi mulatságfélét látott maga előtt... elhűlve érezte, hogy... őt is beszippantja a tömeges lelkesedés örvénye..." S megszólalt benne egy hang, amelyet soha többé nem tudott elnémítani. "De hiszen ez itt körülötted... a szabad Oroszország, te pedig a hátukba döföd a kést!" Miután az akció sikeres lebonyolításáért svájci aranyórával jutalmazták, napokig fetrengett lázas önkívületben. Azóta négy év telt el, de Nyikita egész életében nem heverte ki kronstadti "győzelmét". Anyja születésnapján valami nyegle szalonforradalmár azt találta mondani, hogy Kronstadtban fehérterror volt, s lőtték a "mieinket". "Nem igaz! - süvöltött fel hirtelen Nyikita... Szó sem volt agyonlövésről. Még engem, a kémet, még engem sem lőttek agyon! Hanem utána mi, őket... mint a hóhér... vadállati módon!" *
Párhuzamos belső monológok. Nyikita gondolatai lázasan kergették egymást a hírhedt lefortovói börtön cellájában. A kínvallatás utáni éber kábaság állapotában volt. A nem kevésbé rossz hírű Lubjanka kihallgató helyiségében - a "foglalkozás" szüneteiben - Vagyim tartotta hangtalan magánbeszédét. Mindkettőjüket elérte az 1937-es példátlan méretű tisztogatás hulláma, melynek során Sztálin lefejezte a hadsereget. Amikor néhány évvel később álnok szövetségese, Hitler, hátba támadta, s a németek már ott álltak Moszkva alatt, egyenként szedegette össze a lágerekből azokat a magas szintű katonai vezetőket, akiket életben hagyott. Ők nyerték meg neki a háborút, hogy azután lángeszű hadvezérként learassa a győzelmet.
A vallatás célja abszurd: azt kellett bevallaniuk, amit nem követtek el. Hazaárulást, ellenséggel való lepaktálást, összeesküvést az államhatalom ellen, s nem utolsósorban kémkedést, melynek általában kitüntetett helye volt a vádak között. A két makacs fickó azonban vonakodott magát lepocskondiázni, s meggyalázni egész addigi életét. Pedig megtették ezt előttük legendás hősök is. A forradalom és a polgárháború történelmi alakjai vallottak egymásra, ítélték el bajtársaikat, követelték kivégzésüket. Aki egyik nap vádolt, másnap már maga is vérbíróság előtt reszketett. Az iskolás gyerekek alig győzték a tankönyvekben sűrű tintával bemázolni a tegnapi példaképek portréját, akik válogatott gaztettekben vallották magukat bűnösnek.
Nem volt köztük senki ártatlan, csak éppen nem abban voltak bűnösök, amit a vádpontok felróttak. Az a törvény telt be rajtuk, amelyet Shakespeare olyan érzékletesen mutat fel a III. Richárdban és a Lear királyban. A valamilyen elementáris gátszakadás következtében elszabadult Gonosz rontása véres káoszba fordítja a környező világot. A dolgok könyörtelen logikája szerint követi egyik "merény" a másikat, a valós valószerűtlennek tetszik, s a realitás helyét hagymázas rémlátások foglalják el. Míg végül az őrjöngő haláltáncban a Gonosz önmagát is elpusztítja. Az orosz tragédiában erre a végkifejletre a tárgyalt időhöz képest még öt évtizedet várni kellett.
"Hát végre, itt a fizetség Kronstadtért..." - gondolta Nyikita. "Micsoda szégyen itt dögleni meg a csekista mocskok kezében. Jobb lett volna matrózgolyót kapni Kronstadtban." De az ember nem feltétlenül ott bűnhődik, ahol vétkezett. Nem sokkal a letartóztatása előtt, tizenkét év után meglátogatta régi barátja, Vagyim. Mindketten tudták, miért maradt távol, de ő most ki is mondta. "Szeretem a feleségedet, és szüntelenül, éjjel-nappal róla álmodom. Négyezer-háromszáznyolcvan napja álmodom róla..." Drámai beszélgetésre került sor kettőjük között. Vagyimnak volt bátorsága megtörni azt a néma, zsibbadt cinkosságot, amellyel egy egész birodalom segédkezett az önmaga ellen viselt terrorhadjáratban. Szervezett ellenállásra szólította fel a barátját. Íme, a fizetség a gyávaságáért - perelt magával Nyikita -, hogy nem merte végiggondolni a dolgokat, megfutamodott a végső konzekvenciák elől. De hátha Vagyim provokátor? A mételyező bizalmatlanság légkörében senki nem állhat gyanún felül.
A zárkában jó társaság volt együtt; ismerték a régimódi szolidaritást, ami egyébként a Nagyezsda Mandelstam által említett detronizált fogalmak közé tartozott. Az egyik zárkatárs, hajdani életében dzsesszrajongó és lemezgyűjtő, vigaszképpen suttogva dúdolt egy dallamot Nyikita fülébe. A dallam régi emléket idézett az "őrizetesben". "Momma, buy me a yellow bonnet." Ez a dal áradt a gramofonból a mama születésnapján, huszonötben, Frunze népbiztos halálának éjszakáján.
A Vagyimmal foglalkozó "négy tagbaszakadt tahó" éppen cigarettaszünetet tartott. A nép "félholt ellensége" ezalatt megpróbálta összeszedni a gondolatait. A kihallgatás a főcsekista elegáns irodájában folyt. Ő maga is jelen volt. Íróasztalánál ült, s miközben félszemmel a kihallgatás menetét figyelte, ügyirataiban lapozva ellenőrizte, "megvan-e minden szükséges aláírás - a szocialista törvényesség nem szenvedhet csorbát". A csekista fejes és az "őrizetes" kölcsönösen ismerősek voltak egymásnak. Az állambiztonsági főőrnagy tűnődött, hogy hol láthatta Vagyimot. "Csak nem Gradovék dácsájában, a húszas években? A Nyikita cimborái közé tartozott, úgy rémlik, hohó, hát akkor világos: ezekből mindből már akkor is csak úgy sütött a fehérgárdista." A jelen állambiztonsági notabilitás a professzor lányának proletár szeretőjeként került a Gradovék dácsájába. Nyina - akkoriban még csak szépséges "bimbózó lány", de máris ígéretes avantgárd költő - valójában a forradalomba volt szerelmes, s a romantikusan megnövelt proletár hős figuráját vetítette rá a primitív, romlott lumpenprolira.
Vagyim is gyanakodott Nyikitára, noha kivételesen becsületes embernek tartotta. De hát nagyot változtak az idők. Régebben még a foglyok vallatása is kezdetlegesebben - kézi erővel - történt. Nem úgy, mint az "előkelő" Lubjankán, ahol éppen egy sebészeti műszerasztalkára emlékeztető kerekes fémasztalt toltak oda hozzá, hogy a nem éppen steril "vizsgálati műszerekkel" kezelésbe vegyék. Vagyimban felelevenedtek polgárháborús emlékei, amikor felderítő lovas szakaszával elfogott "nyelveket" vittek. Hogy rúgták, vágták, püfölték őket. "Most aztán a magad bőrén tapasztalhatod, Vagyim, mit éreztek azok a ťnyelvekŤ" - gondolta. Nyikitával együtt őt is megérlelte a méltatlan szenvedés, amelyet az "övéik" mértek rájuk. Az a hatalom, melyet fenntartás nélkül, minden erkölcsi gátlást félredobva szolgáltak. Önálló ítélőképességre és értékítéletre tettek szert; autonóm személyiséggé váltak. Már nem a párt volt a felettes énjük, s a forradalom szolgálatát nem tekintették menlevélnek olyan cselekedetekre, amelyek ellen régebben mesterségesen elnémított erkölcsi érzékük tiltakozna.
Nyikita és Vagyim bizonyára nem olvasta Bergyajevet, az emigrációba kényszerített nagy orosz vallásfilozófust, saját útjukon mégis eljutottak az ő igazságához. "Semmiféle ťeszmeŤ, semmiféle ťmagasztosŤ cél nem igazolhatja a bűnt... A ťközelünkbenŤ lévő felebarát drágább a ťtávolinálŤ, minden egyes emberi élet, minden egyes emberi lélek többet ér, mint az eljövendő emberiséggel gyakorolt jótett, mint az ťelvontŤ eszmék." Bergyajev írja ezt a Dosztojevszkij világszemléletében. Ez a mű attól kapja hihetetlen szellemi intenzitását, hogy a lángeszű írót Bergyajev személyében zseniális interpretátor értelmezi, aki képes - már a huszadik századi tapasztalatok birtokában - a dosztojevszkiji mélységeken át megvilágítani az októberi forradalom elementáris jelenségét.
"[Dosztojevszkij] az orosz lélek valamiféle metafizikai hisztériáját tárta fel, azt, hogy rendkívül hajlamos a megszállottságra és az őrjöngésre. Mélyen kutatta az orosz forradalmiságot, amellyel szoros kapcsolatban áll az orosz ťultrareakciósságŤ is. Az orosz történelmi sors igazolta Dosztojevszkij felismeréseit. Az orosz forradalom jelentős mértékben úgy zajlott le, ahogy Dosztojevszkij megjósolta. És bármennyire rombolónak és pusztítónak tűnik is Oroszország számára, erről a forradalomról mégis el kell ismerni, hogy orosz és nemzeti. Az önpusztítás és önégetés orosz nemzeti vonás." Ennek a dosztojevszkiji-bergyajevi felismerésnek a szelleme hatja át Akszjonov lenyűgöző, nagyszabású családregényét, a Gradov-sagát. *
Négy évi iszonytató lágerélet után a Kreml mindenható ura kinyúlt az éhhalál küszöbén álló Nyikitáért, s a legfontosabb katonai posztot bízta rá. Egy hajszál választotta el Moszkvát attól, hogy végigdöngjenek rajta a diadalmas német csizmák. Nyikita kicsit szégyenkezve vallotta be magának, hogy ez a szörnyű háború az ő csillagórája. Elemében volt. Érvényesíthette mindazt, amit tudott, s amit nem lehet tanulni: kivételes intuícióját, távlatos stratégiai elképzeléseit, s kifogyhatatlan taktikai leleményét. A huszadik századdal egyidős Nyikita a háború végnapjaiban halt hősi halált. Kiegyenlítette a kronstadti számlát.
A Gradov klán feje sem feledkezett meg a maga rendezetlen számlájáról. Ha az évtizedek során meg is csitult benne az önkínzásra való késztetés, azért erkölcsi bukásként tartotta számon, hogy aláírásával hozzájárult a Frunze-gyilkosság hitelesítéséhez. Sosztakovics mondta egyszer, hogy egész életében túsznak érezte magát. Gradov professzor is magas státusban tartott, jóléttel körülvett túsz volt. Annak a hatalomnak a kegye sugárzott rá, amely lágerben gyötörte mindkét fiát: az ígéretes katonai pálya várományosát csakúgy, mint a pártját szerzetesi alázattal szolgáló kisebbik fiút. Semmit sem tehetett értük. "A Kreml kórházának egyik páciense azt tanácsolta, írjon egy érző húrokat pengető levelet a legmagasabb instanciához, s még azt is értésére adta, hogy nyomon követi a levél útját." Mire azonban a levél elkészült volna, a jóakaró eltűnt, "katasztrofális hirtelenséggel beszakadt alatta az élet felszíne, és nyomban be is hegedt fölötte".
A professzorra meg "kötik a méltóságot", hiába "nem érez rá méltóságot". Történt egy napon, hogy az egyik moszkvai kerület pártbizottságáról keresték telefonon, "és egy női hang lelkesedéstől majdnem szétrepedő fanfárként beleujjongott a kagylóba". Diadalmasan tudatta, hogy a kerület textilmunkásnői Gradov professzort jelölték küldöttnek a Legfelsőbb Tanácsba. Bizarr képlet: a "népellenes" fiak a lágerben, az apa a hatalom legmagasabb testületében képviseli a népet. Az elszemélytelenített alattvalói lét tökéletes kiteljesítése; tudatosítja az egyedben, hogy semmi köze a saját életéhez - sakkfigura csupán egy ördögi játszmában.
S mindeközben "... a Lenin-hegyen felépült a szovjet Hollywood, a hatalmas Moszfilm gyár megteremtette a boldog ötéves tervek csodáját". A zeneszerzők optimizmustól sugárzó dalokat komponáltak. Azok az emberek, akik éjszaka felriadtak, s a takarójuk alatt lapítva füleltek, hol áll meg a lift, majd megkönnyebbülve konstatálták, hogy elhagyta az ő emeletüket, s egyelőre csak a felső szomszédot viszik el, másnap teli torokból énekelték: "Nincs a földön gazdagabb, szebb ország, minden ember érzi, hogy szabad!" S már nem is láttak ebben semmi ellentmondást. Más a nappal, más az éjszaka. S aki nem boldog, az ellenség.
A Gradov klán feje, "számos szovjet rendjel lovagja" sötét gondolatokkal vívódott álmatlan éjszakáin. Baljós jelek nyomasztották. Az illetékes szervek, melyek "soha nem fosztották meg kitüntető figyelmüktől a Gradovék családi fészkét", szemérmetlen nyíltsággal figyeltették a házat. Ezek a megfigyelők a professzor szemében "leskelődő gombák" voltak. "Könyörgök nektek, gazemberek, vigyetek el, és lőjetek agyon! Az unokáim már mind megnőttek, most már valahogy eltengődnek, életben maradnak; nem akarok tovább együtt élni veletek!" Ez a profán fohász kis híján meghallgatásra talált. Vészterhes és fenyegető volt az 1952-es esztendő. A Kreml körüli tekintélyes orvosprofesszorok közül egyiket a másik után tartóztatták le, s feltűnő volt, hogy csaknem valamennyien zsidók voltak.
Hamarosan megjelent a szovjet hírszolgálat közleménye, s tudatta, hogy "az állambiztonsági szervek lelepleztek egy terrorista orvos csoportot, mely célul tűzte ki, hogy ártó kezeléssel megrövidítse a Szovjetunió vezető személyiségeinek az életét". A csoport tagjaiként felsorolták a szovjet orvos társadalom krémjét. Közülük legtöbben bevallották, hogy kapcsolatban álltak "az amerikai hírszerzés által létrehozott nemzetközi burzsoá nacionalista zsidó szervezettel, a Jointtal..." A sajtó és a rádió megtelt a "népharag" dokumentumaival. Szervezetek és prominens személyiségek siettek elítélni az elvetemülteket. Az ilyesmi be volt járatva, rutinosan működött. Olyannyira, hogy a közleményt követő egyik napon Gradov professzor kinyitotta az újságot, és a kártevőket elítélő akadémikusok nevei között megpillantotta a saját aláírását. S most elkövetkezett számára a vezeklés pillanata. Bement az oroszlánok vermébe, mint Dániel próféta. Csak abban nem lehetett bízni, hogy az Úr ezúttal is bezárja az oroszlánok száját.
Természetesen, az Orvostudományi Egyetem is megrendezte a maga nagygyűlését, amelyen a tanárok és hallgatók elítélhették a nép legfrissebb ellenségeit. S abban a hisztérikusan őrjöngő közegben, ahol a saját rettegésüktől megrészegedett emberek egymás alá licitálva hozták a legrosszabb formájukat, megszólalt egy nyugodt, tiszta, kemény hang: a Gradov professzoré. Mindenekelőtt visszautasította "a végtelenül ostoba dajkameséket azokról a terrorista cselekményekről". Azután nyíltan szolidaritást vállalt a megbélyegzettekkel. Majd megdöbbenésének adott hangot az üggyel kapcsolatos nyílt antiszemita sajtókampány miatt. "Mint idős orosz orvos, aki egy orosz orvos fia, egy orosz orvos unokája, a Szuvorov-féle hadsereg egy ezredfelcserének dédunokája, tiltakozom a kollégáimat ért sérelem ellen" - fejezte be felszólalását.
A végzetes gyűlésre orvostanhallgató unokája kísérte el a professzort, aki a családban váltakozó Nyikita Boriszovicsok és Borisz Nyikiticsek sorában a IV. Borisz nevet nyerte, el volt ragadtatva hős nagyapjától. Egy kicsit elábrándozott azon, hogyan menekíti a "szervek" elől délre a nagyapját, de lelke mélyén tudta, hogy lehetetlen. Hiszen ezek "még az ártatlanoknak sem bocsátják meg az ártatlanságukat". Nem is bocsátottak meg a professzornak. Úgyszólván "vasra verve" vitték a börtönbe. Micsoda dicstelen vég várt volna rá, ha Sztálin halála meg nem váltja! Nem sokkal a kiszabadulása után bekövetkezett halálának népköltészeti ihletésű leírásával vesz búcsút az olvasó a Gradovoktól.
Nehéz megválni ettől a szeretetre méltó családtól, amelyet alaposan megtépázott az eltelt negyedszázad. Miután az ember elolvasta a könyvet, időnként még visszajár rá, s újra elolvassa, ami különösen a szívéhez nőtt. Azután egy ideig még oroszokat olvas, hogy ne legyen olyan drasztikus az elvonás. Végül azzal az ígérettel tépi el magát, hogy mihamarabb újra végigolvassa az egész vaskos könyvet.
Honti Katalin
