A Nemzeti Színház országjárása kapcsán havonta rendez kiállításokat különbözõ helyszíneken és - természetesen - a Duna-parti épület elõcsarnokában is. A vidéki helyszínekre a Nemzeti történetének dokumentumai, a rajzok, a fotók, a jelmezek, a kellékek kerülnek. Torday Hajnal õszinte lelkesedéssel készül, utazik, alkot. Eleddig több mint négyszáz darabhoz készített jelmezeket. Tervez ezekben a hetekben a Madách Színház és a Karinthy Színház számára. De a legfontosabb tevékenységének azt érzi, hogy összegyûjtse és megmentse az elõdök jelmezkincseit.
Nyugodtan mondhatom, hogy ezt az életcélomnak tekintem. Amikor évekkel ezelőtt Sík Ferenc, az akkori Nemzeti Színházba - ma Magyar Színház - hívott és betekinthettem a jelmeztárba, döbbenten tapasztaltam, hogy a száz-százötven éves gyönyörűségek, amelyek ugyan védettnek voltak nyilvánítva, tönkremennek. Örültem, hogy rendezhettem kiállításokat, amiket nagyon szerettem. Amikor Nagyajtay Teréznek készítettem a bemutatót, nagyon sok dokumentumra leltem, levelekre, rajzokra, felkerestem a még élő rokonokat, és igyekeztem úgy összegyűjteni az anyagot, hogy a lehető legteljesebben mutathassam be az életművet. A Várszínház aulájában nagy sikere volt a kiállításnak. Ezt látta meg Schwajda György és amikor megépült az új színház, megkérdezte, rendeznék-e ott ilyeneket. Tervezetet készíttetett. Nagy örömmel láttam munkához. A régi, értékes ruhákat - mintegy hatvanat -, amelyek addig szekrényben lógtak, igyekeztem rendbe hozatni. Tudományos kutatómunkával összegyűjtöttem mindazt, amit lehetett. Csodálatos segítőtársra leltem. Kávási Klára ő, az archívum vezetője. Ő az ész, én a kéz. Ennek a bemutatónak is nagy sikere volt. De nagyon sok értékes anyag gyűlt össze a színház százhetven éves története során. Ruhák, kellékek, plakátok, fotók, levelek, különböző dokumentumok. Barabás Miklós hatvannégy ceruzarajzot készített a Nemzeti Színház művészeiről, amelyeket eddig így együtt még nem állítottak ki. Valamikor a Nemzeti Színháznak volt állandó kiállítása. A robbantás után (1964) tíz-húsz évig még követhető volt, hogy egyes tárgyak hova kerültek, de utána már nem. A gazdag archívum anyagából jutott a Történeti Múzeumba, a Széchényi Könyvtárba és a Színházi Intézetbe. De ezeken a helyszíneken is többnyire a raktárakba. Értékes festménygyűjteménye is volt a Nemzetinek. Ebből sikerült néhány portrét visszaszereznünk. A történeti kiállításhoz kölcsön is kapunk képeket. A Zichy-örököstől például megkaptuk Az ember tragédiája-rajzokat. Nagy sikere volt. Még nagyobb dolog volt a szobrok visszaszerzése. A Blaha Lujza téri épület folyosóin álltak ezek, amik aztán a Bajor Gizi Múzeum kertjébe kerültek. De mivel beltérre készültek, a sorsuk megpecsételődött. Nem volt egyszerű megküzdeni a különböző hivatalokkal, de ma már a tizenöt szoborból tizenháromban gyönyörködhetnek a látogatók. Az épülettörténeti kiállításhoz megvolt még Jászai Mari púdertartója, kosztümje, egy pad, megtaláltam a régi függöny egy darabját.
|
Igazából ezek a dolgok érdekelnek most. Én éltem-haltam a szakmáért, s egy-egy előadás lendülete ma is magával ragad. Színházi embernek születtem. És ez valamiféle ráadás. Az érdekel, hogy hogyan is lehetne ezt a hatalmas örökséget megmenteni, átadni. Olyan sok embertől hallottam - többek között Márk Tivadartól -, hogy pályák és szakmák kihalnak. De az sem mindegy, hogy milyen a halál. Sok minden nem pénzkérdés, és rengeteg dolog még megmenthető. Úgy érzem, Jordán Tamás ebben partner.
Régebben, egyszer arról meséltél, hogy Márk Tivadartól leshetted el, hogyan lehet a jutavászonból hatásában bársonyt varázsolni. Hogy is kerültél erre a pályára?
Teljesen véletlenül. A Keleti Pista bácsi féle Pinceszínházban mint gimnazista készítettem díszletet és jelmezt. Egy Mrożek-darabbal nyertünk. S amikor átadták a díjat, megkérdezték, mi szeretnék lenni. Azt mondtam, képzőművész. Ő pedig azt mondta, miért nem akarok díszlettervező lenni. Ez akkor megragadott. Dekorációs szakot végeztem, és volt egy csoporttársam, akinek az édesapja színikritikus volt. Megkértem, érdeklődje meg, hogy hol is képeznek díszlettervezőket. Így tudtam meg, hogy van egy központi díszletműhely. Bementem oda és elmondtam az igazgatónak, hogy díszlettervező szeretnék lenni. Megkérdezte, biztos vagyok-e ebben, mert az fiús szakma, építészet meg anyagismeret, ilyenek, de Márk Tivadar az Operaházban keres maga mellé segítőt, mert Kapuvári Zelma művészettörténész, festőművész nyugdíjba ment, talán az jobban illene hozzám. Így jelentkeztem az Operaházban. Sokan pályáztak az állásra. Bent kellett tölteni egy egész napot, festeni, rajzolni, s elbeszélgetett velünk Fülöp Zoltán, Márk Tivadar, Forray Gábor. Ez valamikor nyár elején volt. Szeptemberig nem volt semmi hír. Szörnyű volt. De aztán jött a papír, hogy megkaptam az állást.
Milyen feladatot bíztak rád?
Jelmezfestő lettem. Ma is van még ilyen az Operaházban, de már nagyon kevés jelmeztervező használja ezt a módszert. A jelmezfestés tulajdonképpen csalás. Mikor már a csodálatos tehetségű Lakatos Gabriella nem volt olyan karcsú, minden Mandarin-előadás előtt felállt az asztalra, s Márk Tivadar az általa megtervezett piros ruha oldalát a művésznőn feketével átfestette. Ez olyan optikai hatást adott, amitől a művésznő légies lett. Én is használom a mai napig ezt a trükköt.
Az Operaházban olyan légkör volt, amelyben az ember nagykanállal ette a tudást. Nagyszerű festők dolgoztak ott. A nyári szünet után kiállítással kezdtük a szezont. Nem maradt meg ott senki, akit nem érdekelt a művészet igazán. Ütő Endre festett. Gyakran bejött Békés András beszélgetni. Mellettünk volt a házi színpad, ahol a nap huszonnégy órájából tizenötben csodálatos énekeseket hallhattunk. Ferencsik is be-bejött kávéra. Én ebben a csodálatos légkörben éltem tizenegy évig. Eleinte nem akartam én jelmeztervező lenni, mert engem a festészet vonzott. De amikor Laczkovich Piroska, a híres jelmeztervező beteg lett, akkor Békés András felkért, hogy az osztályának tervezzek jelmezeket. Így kezdődött. Márk Tivadar nem segített, de nem is gátolt. Azt is hagyta, hogy ellessem a tudását. Naponta sok órát dolgoztunk együtt. Nagyon kis költségvetéssel dolgozott. Nem volt asszisztense. Láttam, hogyan választ anyagot. Mindenre lelkiismeretesen, szinte tudományos alapossággal készült. Amikor a Don Carlost tervezte, akkor a spanyol művészettel foglalkozott behatóbban. Emlékszem, hogy három hónapig rajzoltam spanyol motívumokat, mert azokat nagyította ki. A Mesterdalnokok jelmezeit jutából csinálta. A juta kicsivel finomabb, mint a zsákvászon, de remekül festhető. Márk Tivadar nehéz bársony látványát varázsolta belőlük. Elkészítette a fazont, a nagy hólokkal, s a festőteremben ezeknek a hóloknak a szélét festettük át pár fehér ecsetvonással, s már néhány méterről gyönyörű bársonynak hatott a látvány. Ilyen érdekes technikával dolgozott. Mindenben harmónia volt, amit csinált. Nem osztogatta az elismeréseket. A legnagyobb dicséret, amit hallottam tőle, az volt: Hajnalka, tőled nem láttam gusztustalanságot. Megtisztelt barátságával Forray Gábor. Nagyon sok mindent köszönhetek ennek a kivételes művésznek. Biztatott, és ő mondta először: te alkalmas vagy erre a pályára. Kiosztott öt operát egy évre, hogy tervezzem meg. Először meghallgattuk a zenét, és ő elmondta, hogyan fog hozzá. Egymás mellett volt a műtermünk. Láttam, hogy dolgozik, hogy vívódik. Láttam, hogy húsz variációja volt egy témára. Csodálatosan készített makettet. Szereplőről szereplőre megrajzoltatta a jelmezeket, a figurát, aztán kiterítettük egymás mellé, s megtanította nekem, hogy össze kell nézni a színeket, ki kivel találkozik, milyen érzelmekkel viseltetnek egymás iránt, milyen kapcsolatban vannak, s ezeket a színekkel, a formákkal mind jelezni kell. S aztán azt is tőle tanultam, hogy a kórus ruháival, akár a festő a vászonra, színeket festünk a színpadra, s ügyelni kell arra is, hogy minden tónusban legyen, hogy harmonizáljon. Mikor már nagyon sok operát megterveztetett, megmutatta munkáimat Mikó Andrásnak, aki akkor az Operaház főrendezője volt. Így kaptam meg első önálló tervezésemet, a Légy jó mindhalálig című darabot. Boldog voltam az Operaházban. Csak hát elkezdődött a felújítás, a nagy rekonstrukció, ami négy évet jelentett. Márk Tivadar és Forray Gábor is arra biztatott, hogy vállaljam el a győri színház felkérését. Forray Gábor még azt is mondta, ha igazi tervező leszel, megismerkedsz a valódi magánnyal.
Akkor nyílt az újjáépített győri színház. Új épület, új feladatok. A jelmeztervezőnek és a rendezőnek együtt kell működnie. Kivel jó együtt dolgozni? Akinek elképzelése van, vagy aki rád bízza a látványt?
Én jobban szeretem, ha a rendezőnek elképzelése van. Sokkal rosszabb, ha nincs "szeme". Még egy dolog, ami nagyon fontos, s amiről nagyon keveset beszélünk. Én szeretem a színészeket. Nem szabad, hogy a tervező, a rendező az önmegvalósításának éljen. Fontos, hogy a színész jól érezze magát, számomra pedig az, hogy ezt a munkámmal segítsem. Adjak neki valami olyasmit, ami ihletet ad, ami megkönnyíti a hitelességét. Sokat beszélgetünk. Ezt a többletmunkát még soha nem bántam meg. A legtöbb esetben neki is van ötlete, ami engem segít.
A tervezőt mindig a rendező választja. Vannak rendezők, akikkel nagyon jól együttműködünk. Egy-két darab után már kiismerjük egymást. Voltak olyanok, akikkel megkóstoltuk egymást és megállapítottuk, a közös munka nem megy. De például Verebes Istvánnal évtizedek óta együtt dolgozunk. Én igénylem azt, hogy a rendezőnek legyen elképzelése. Szeretek beszélgetni a darabról. Nekem ne azt mondja, hogy szürke legyen a jelmez, hanem azt, hogy milyen jellemnek képzeli a figurát. Nagyon szerettem együtt dolgozni Valló Péterrel. S remélem, hogy még mód adódik rá.
Győrben tizenhét évet töltöttél...
Nagyszerű időszak volt. Addig csak az operáért éltem-haltam. De ott meg kellett tanulnom a különféle műfajokat. Az opera azóta is végigvonul az életemen, s Győr még mindig visszahív operát csinálni. Én ott ismerkedtem meg az operettel és megszerettem, de közel áll hozzám a musical is. A próza csak ez után következik. Szeretem a dekoratív ruhákat, a fodrokat, azt is szeretem, ha a ruha humoros, groteszk lehet. Az egész operettirodalmat végigterveztem a tizenhét év alatt, a nagyokat is: a Sybillt, a Marica grófnőt. Szerettem. Amikor Sík Ferenc hívott az akkor még Nemzeti Színházba, jöttem. S aztán itt ragadtam a Magyar Színháznál.
Milyen feladatai vannak Torday Hajnal jelmeztervezőnek?
Cseke Péterrel csinálok egy darabot a Karinthy Színházban. A kezdetek óta nagyon szeretek ott dolgozni. Ismerem Karinthy Mártont, és tisztelem azt a küzdelmet, amit vív a fennmaradásért. Remek produkciók születnek. A legnehezebb körülmények között is sikerül igazi színházat létrehoznia. Hív tavaszra Bujtor István Győrbe a Black Comedyre. Itt, a Nemzetiben a kiállításokon kívül is nagyon sok munkám van. Selmeczi György meg szeretné honosítani ezen a helyszínen is az opera-keresztmetszeteket. Minden erőmmel szeretnék segíteni ebben. Nincs rá pénz, de kellékekkel, kiegészítőkkel, és sok-sok szívvel talán sikerül megfelelő hangulatot teremteni.
A jelmeztervezői munkája különbözik a muzeológusétól és a kiállításrendezőétől.
Talán a személyemben nem annyira. A régi jelmeztervek összegyűjtésével és feldolgozásával értéket mentek. Pályák és szakmák kihalhatnak, de a minőség, az érték nem halhat ki, mert az benne kell legyen minden produktumban. A fiatal tervezők nem tudnak elindulni ebben az útvesztőben. Szeretnék létrehozni egy olyan helyet, ahol munkáikat bemutathatnák, ahol azokat megismerhetnék a rendezők. Ennek helye lehetne itt a Nemzeti Színházban. Az a gazdag történeti anyag, amellyel rendelkezünk, még nagyon sok munkát ad. Ma már inkább azt csinálom, amihez kedvem van. A megyejárás nagyon érdekes. Először valójában egyedül Jordán Tamás hitt benne. Abszurdnak tűnt, hiszen annyi mindent elő kellett teremteni, meg kellett szervezni. Tamás lehetetlent nem ismerő lelkesedése valamennyiünket magával sodort, s most már minden hónapban más és más helyszínen Nemzeti Színház történeti kiállítást csinálunk, és jönnek a látogatók ott is, itt is. És ez öröm. Öröm valamennyiünknek. Olyan öröm, amelyet nagyon ritkán érzünk ebben a hit nélküli, rideg és közönyös világban.
Az interjút készítette:
Józsa Ágnes
