Merlin Színház

Amikor a szigorúan puritán Cromwell köztársaságának tizennyolc évig húzódó "böjtje" után ismét megnyitották az angol színházakat, a legnagyobb szenzációt a nõk felléptetése jelentette. Hivatásos színésznõ állítólag 1660-ban, Desdemona szerepét játszotta elõször; 1662-ben pedig már rendelet szólt arról, hogy a két engedélyezett londoni teátrum, azaz a Király, illetve a Herceg Társulatának elõadásaiban a nõi szerepeket kizárólag hölgyek alakíthatják.

A szabadelvűnek gondolt II. Károly és udvara viszont korántsem tekintette a színésznőt a nemi egyenjogúság szimbólumának. Sokkal inkább szexuális tárgynak. Az uralkodó ugyanis élen járt az általános élvhajhászatban. Előadás után, a palota hátsó lépcsőin felsurranó alkalmi "színjátékos"-szeretőket semmi sem különböztette meg a prostituáltaktól. Közülük azonban mégis kiemelkedett egy olyan kegyencnő, akivel II. Károly viszonya komolyra fordult, és aki mellékesen a színpadon igazi művésznek számított: Nell Gwyn. 1650 körül született, gyermekként Killigrew színháza mellett árulta a narancsot - és saját kis testét. Itt akadt meg rajta Charles Hart szeme, ekként a 14-15 éves kamaszlány mint a restauráció egyik legkiválóbb színészének kedvese került a deszkákra. Gwyn töretlen színpadi kibontakozását a pestisjárvány, majd az 1666-os nagy londoni tűzvész hátráltatta, ám a veszélyek elmúltával Hart partnereként debütált a homoszexuális párról szóló Secret Love-ban (ami ily módon nagyon is heteroszexuális lett). Az évek során jelentős színésznővé érett, ám amikor Killigrew az említett sikerdarabot - a konjunktúrát kihasználva - teljes női szereposztásban akarta előadatni, Gwyn átszerződött a másik társulathoz, amiként Hart ágyát is felcserélte előbb egy arisztokrata, majd II. Károly budoárjával. A királynak két gyermeket szült.

Az angol restaurációt a nők szerepeltetésén túl is számos érdekes színháztörténeti vonatkozás jellemzi. Thomas Betterton (kb. 1635-1710) például nem csupán kiváló színész volt - főleg Hamletként vált emlékezetessé -, de az Erzsébet, illetve Jakab kori drámákat szintén ügyesen igazította a kor ízléséhez. A színpadi beszédet a zene nyelvére fordította, és retorika helyett kiélezett dialógusként kezelte. Botrány nem tapadt a nevéhez, szakmai hírneve pedig tiszteletre méltó, nem csoda hát, hogy a Király Társulatának összeomlását követően az együttes Betterton vezetése alatt egyesült a Hercegével.

April De Angelis eredetileg Playhouse Creatures című új darabja azonban, amelyet októberben Budai Attila fordításában mutatott be a Merlin Színház, nem színháztörténeti dokumentumdráma és nem is életrajz. A szerző a XVII. század végének legismertebb színjátszóit és eseményeit összevonva használta fel a korhangulat érzékeltetéséhez, a színműben található "tények" tehát nem forrásértékűek, mindazonáltal történelmileg és lélektanilag egyaránt megbízhatóak. A nők szerepeltetését ugyanis a restauráció idején nem a művészi hitelesség motiválta, a kasszasikert mindenekelőtt az oly sokáig tiltott erotikus látvány, a lábak megmutatása és a meztelen keblek feltárásának pikantériája biztosította. Anne Bracegirdle nevéhez kapcsolják a kor kedvenc témája, a megerőszakolás "autentikus ábrázolását", amelyre az előadásban A szűz végzete jelenet utal. Ugyanakkor a hajdani társulat részéről tényleg a művészi igényesség hívta életre a Shakespeare-darabok repertoárra tűzését (Betterton "szellemében" lásd például esetünkben az Antonius és Kleopátra végét!). A hiedelmeket szintúgy visszatükrözték az egyes darabrészletek. (Itt a Macbeth boszorkányai Mrs. Marshall rontásjelenetében, ahol a dráma és a játék ereje a felvilágosult Mrs. Bettertont is megdelejezi és magával rántja.) S tudomásom szerint, a XXI. században idézett darabcímek (Etherege: Ruha Teszi Az Embert, A Szabadkozó Pásztorlány, Vanbrugh: A Felajzott Feleség, továbbá: Macbeth, a gyilkos, Othello, a mór és a Tanácstalan Hamlet) valóban megegyeznek a King’s Company 1669-es repertoárjával. Amiként érvényes a Lévai Adina által megkapó egyszerűséggel rendezett budapesti előadás kiváló mai szereplőinek tolmácsolásában a finom (ön)iróniával rekonstruált játékstílus is, csakúgy, mint Gadus Erika könnyen mozgatható, egyszerre praktikus és színháztörténetileg hiteles díszlete, továbbá a beszennyezett tisztaságot sugalló jelmezei.

A Thomas Betterton vezette társulat öt női tagjának sorsát ismerhetjük meg a Merlinben: "az első angol színésznők színpadi és színpadon kívüli életét" - miként a szórólap ígéri. Öt különböző korú, képességű, különféle vágyakkal, tervekkel, hozzáállással rendelkező teremtés végzetét, akiknek a férfijogú társadalom a medvecirkusz állataihoz hasonló szerepet szánt. S bár "a medvék szeretnek táncolni, de utálják ostorcsapásra tenni. Bizony, azon körülmények közt [...] inkább viaskodtak, mint táncoltak, még akkor is, ha vér folyt, vagy a halál fenyegette őket" - ahogy azt a medveidomár lánya, a színházi mindenessé vált Doll Common (Martin Márta) mondja a keretes előadás legelején, a medvecirkusz és a színház hűlt helyén, a halál kapujában, ahová megérkezik Nell Gwyn (Herczeg Adrienn) is, hogy az utolsó epilógus előtt - amelyet az angol színháztörténészek szerint Bettertonnál mindig a vezető színésznő mondott el - felidézzék közös történetüket.

A darab mindegyik szerepe azonos súlyú színpadi feladat, beleértve Doll Commont, akit Martin Márta bölcs derűvel személyesít meg. A "rezonőr" írni-olvasni nem tud ugyan, de egész életén keresztül tiszta szívvel szolgálja a színházat és mindazokat, akik e művészetet komolyan veszik. Mos, sikál, takarít, üríti a bilit, öltöztet, kellékez, végszavaz a bálványának, és ha van rá lehetősége, mindent "eljátszik": a holttesttől a szoborig.

Doll örök eszményképe Mrs. Betterton, akit a szerző eredetileg "egy ötvenéves színésznő"-nek szánt, a Merlinben azonban a fiatal Bandor Éva alakítja - nagyszerűen. Olyan igazi művészt formál, aki nem csupán Thália "régi típusú" papnője, de asszony is. A legmesszebbmenőkig tiszteli, becsüli és őszintén szereti partnerét, főnökét és férjét, akinek nem lehet olyan intézkedése, elképzelése vagy döntése, amelyet Bettertonné ne tenne azonnal a magáévá és ne képviselne teljes meggyőződéssel. Számára ugyanolyan természetes, hogy a lerongyolódás ellenére a vezető színésznek pompás, új jelmez jár, mint az, hogy amikor férje színpadi partnerének szerepköréből kiöregszik, zokszó nélkül adja át a helyét a fiataloknak. Egyetlenegyszer lázad csak fel: midőn ifjú kolléganői részvényesek lesznek, neki pedig már semmije sem maradt mindabból, amiért hosszú éveken át áldozatot vállalt: nincs többé szerepe sem a színpadon, sem a színház életében. Agyér-elmeszesedéses lett, aki hangokat hall és egyre hosszabb időre kapcsol ki. Bandor Éva Mrs. Bettertonja határozott vezető, szelíd, jószívű kolléga, és ha konzervatív is, de elsőrangú színésznő. Állandóan képezi, gyötri magát, hogy minél hitelesebb alakítást nyújtson - ehhez asszisztál Doll. Ugyanakkor szívesen adja át a tapasztalatait fiatal kolléganőinek. Bandor Éva szívszorítóan érzékelteti mind az öregedés szellemi hanyatlását, mind a jóság, hivatástudat és örök szerelem apoteózisát.

Sorsának eddigi alakulása miatt idősebb kolléganőjénél kiszolgáltatottabb helyzetben van a huszonévei végén járó Mrs. Marshall. Varga Anikó öntudatos, az igazáért és a talpon maradásért, szabadságáért és önállóságáért akár szélsőséges eszközökkel, ösztönösen harcoló, a bosszútól sem visszariadó leányasszonyt személyesít meg, akit becsaptak, kihasználtak, szarral kentek be, és aki hiába találná meg vágyainak beteljesülését a színpadon, a múlt és megrontóinak hatalma menekülésre kényszeríti. Nála talán csak a Németi Gyöngyi alakította Mrs. Farley szerencsétlenebb. Igaz, a prédikátor árván maradt lánya Gwyn átverésével tudja meg, hogy felvétel van a színházban. S midőn bekerül, nem csupán azzal fennhéjázó, akit csúnyán becsapott, de kolléganőivel szemben is, mert a király szeretője lett. Az alkalmi együttlétnek azonban a díszes alsószoknya mellett egy nem kívánt terhesség az eredménye. Ekként Elisabeth mindent elveszít: az állását (a terhesség miatt), a gyereket (akit nem tud ugyan elkapartatni, de hiába ad neki életet, el kell hagynia), az emberi életet (hisz közönséges, éhező utcai szajha, mindenki kapcája lesz belőle). Csak az alsószoknya marad meg mementónak, mert noha eladta Nellnek, "utódja" nála hagyja hajdani büszkeségét, a "király ajándékát".

A darabbeli színésznők közül Nell Gwyn viszi a legtöbbre. Szutykos narancsárus gyerekprostituáltból a saját furfangjának köszönhetően - a társulatvezető megkerülésével és hazugsággal - jut be a színházhoz, de hála improvizációs készségének, talpraesettségének és tehetségének, ott is marad. A színészi sors igazságtalansága, hogy nem csupán azzal a riválisával kerül szembe és kerekedik fölébe, aki annak idején becsapta és sokáig ellenségként kezelte őt, mint Elisabeth Farley, hanem azzal a kolléganővel is, aki jó volt hozzá, lehetőséget adott neki, tanította, akárcsak Mrs. Betterton. Nell nem hallgathat a szívére, csakis a hűvös, józan észre. Ambíciói vannak, nem érzelmei. Ezért nem veszett el mint árva kisgyermek, így lehetett színésznő, színházi részvényes és az ország első emberének nem csupán ágyasa, sőt, nem is csak kitartottja, de társa, gyermekeinek anyja, szinte a felesége. Herczeg Adrienn még külsőleg is hasonlít a megszemélyesítendő hajdani pályatársnőre. (Lásd Hart leírása mellett azt a Vénusz-képet, amelyet II. Károly megrendelésére Nell Gwynről festettek.)

A darabban plasztikusan elevenednek meg mindazok, akikről a színésznők csak beszélnek: sorsuk irányítói, azaz a férfiak. Thomas Bettertont mindenekelőtt felesége szemén keresztül látjuk, így a kiváló színész, illetve társulatigazgató megható öreg szerelmes lehetne, midőn sír, mert a feleségét előrehaladott kora miatt ki kell rúgnia, ugyanakkor a túlságosan is előnyös portrét a kolléganők megjegyzései árnyalják. A szívtelen, kéjenc király viszont idősebb korában Nell ölében zokogta ki magát, amikor eszébe jutott kivégzett apja. Elképzeljük a grófot, aki egy papnak beöltöztetett színész segítségével rontotta meg Mrs. Marshallt, és a csaló arisztokrata undorító, durva barátairól ugyanúgy véleményt formálhatunk, mint ama lefizetett ripacsról. Egy-egy pillanatra felidéződnek a társulatbeli színészkollégák, de az érzéketlen kurvapecérek is.

A Színésznők kétségkívül feminista mű, ám akárcsak a Merlin-beli előadás, mégis jóval több ennél: a színészi lét kiszolgáltatottságának minden korban érvényes, fájdalmas-fanyar látlelete.

Darvay Nagy Adrienne

 

Felhasznált irodalom

Peter Thomson: English Renaissance Theatre. In: John Russell Brown (szerk.): The Oxford Illustrated History of Theatre. Oxford University Press, 1995, 204-215.

John Russell Taylor: The Penguin Dictionary of the Theatre. Penguin Books, 1966. April De Angelis: Színésznők (Playhouse Creatures). (Fordította: Budai Attila.)