Tinta Könyvkiadó, 2003.

Furcsa érzés egy olyan kötetet kézbe venni, amely tizenöt évet "töltött" a nyomdában: 1989-ben már hirdette az ünnepi könyvhét kiadványa a Latinovits Zoltánról szóló szépirodalmi alkotások antológiáját. Ám hiába vártuk sokan, a Dömötör Adrienne szerkesztette "A mûvészet antisors" címû válogatás mégsem jött ki akkor. Bár nyomdakész állapotban volt, nem jelenhetett meg. Ma sem tisztázott, hogy mi is történt: a rendszerváltás áldozatául esett Múzsák Könyvkiadó már nem tudta kihozni, vagy egy kultúrpolitikus gondolta úgy, hogy ez a szellemiség még mindig nem kívánatos...

A kötet most változatlan formában, változatlan tartalommal végre megjelent. Két dolog jelzi csak az idő múlását: egyrészt Márai Botond nevénél a kereszt, hogy az album képeit válogató szerkesztő már egy évtizede nincs közöttünk, másrészt az azóta napvilágot látott művek listájával kibővült gondos irodalomjegyzék.

Egyszerre meglepő és magától értetődő a tény: több mint nyolcvan irodalmi értékű alkotás született Latinovits Zoltánról. Meglepő, hiszen a múlt század második felében lassan eltűntek a színészekhez, színészekről szóló irodalmi művek. A XIX. századból, amikor mindennapos volt a verses köszöntő, éppúgy találunk színészekhez írt költeményeket, mint a XX. század első feléből, amikor a Színházi Élet ontotta az írók tollából származó színészportrékat. A sztárkultusz helyett aztán másféle kultuszok jöttek, elszoktunk attól, hogy művész tollából született írás örökítsen meg színészi alakításokat, pályaképeket.

Ugyanakkor a Színészkirály esetében mégiscsak érthető ez a rendkívüli szám - a zseni arról is megismerszik, hogy nemcsak saját közegére hat termékenyen, de más művészeti ágak alkotóira is. Tandori Dezső versfüzére, Nagy László Szindbád-"elemzése" és gyászverse vagy Hajnóczy Péter egyfelvonásosa, a Dinamit jelzik: Latinovits művészete megkerülhetetlen volt.

A róla szóló alkotások többsége halála után született, a kötet versei is nagyrészt változatok siratóra: a halál, az öngyilkosság tényére reflektálnak. Mészöly Dezső klasszikus stílusú költeménye a romantikus irodalom eszköztárával dicsőíti a "boltozatos, magyar égnek" hulló csillagát, míg Juhász Ferenc ma is félelmetes erejű írása őszinte szókimondásában József Attila Kései siratóját követő kemény vádbeszéd: "gyáva, hazúg, kurva, rongy mind, aki más szívére dönti választott halálát".

A színésztől függetlenül is izgalmas olvasmány, hányféleképpen minősíthető, közelíthető meg a balatonszemesi tragédia: lázadás, önfeláldozás, menekülés vagy éppen árulás az itt maradottakkal szemben a zseni tette. Hányféleképpen ragadható meg ugyanaz a drámai pillanat?

S hányféleképpen ragadható meg ugyanaz a szempár? Egy-egy vers után újra és újra át kell pörgetni a kötetet, s meg-megállni egy fényképnél: díszlettől, jelmeztől függetlenül, hogyan köszön vissza a fájdalommal telített, keményen fürkésző, "ködszurkáló" tekintet. A civil portrékon a hatvanas-hetvenes évek értelmiségije, ahogy "szétnéz, okos fejével biccent, nem remél", s a szerepképeken a művész szenvedélyes kitárulkozásai. Mennyi szomorúság Savonarola szemében, mennyi irónia a Tóték Őrnagyában... Szindbád tartása, s vele szemben a talajt vesztett Ványa bácsi görcsös kapaszkodása Jelena hintájának kötelébe. A "keresztre feszülések" - Romeóként, IV. Henrikként. Néhány ismert kép mellett különleges felvételek: filmszerepek, színházi előadásrészletek s néhány civilkép - félszáz művészfotó. Nem egyet sajátosan hangolnak át, helyeznek új összefüggésbe a közeli sorok - köztük Őze Lajos, Mezei Mária, Darvas Iván irodalmi értékű írásai. Őze őszinte humora, Mezei mély tragikuma, Darvas szellemes eleganciája mögött érezni a pályatársak közös "együttlélegzését" is.

Vannak persze alkotások, amelyeken némileg fogott az idő, de a Dömötör Adrienne által szerkesztett kötetnek tizenöt év után is ereje van: többre kényszerít nosztalgikus emlékezésnél, irodalmi csemegézésnél...

Mikita Gábor