Pesti Magyar Színház Az orr címmel vette mûsorára Vidnyánszky Attila Gogol-happeningjét a Pesti Magyar Színház. A rendezõ a Pétervári elbeszélések ciklus darabjainak összedolgozása révén alkotott montázst, szabadon használva Gogol egyéb mûveinek motívumait is.

Maga az elbeszélés bizonyos Kovaljov törvényszéki ülnök balesetéről szól. Nevezett gyanútlanul pillant bele tükrébe egy szokványos kora reggelen, hogy megszemlélje orrán az előző este pörsent pattanást. Legnagyobb ámulatára, az orra helyén lapos folt éktelenkedik. Tüstént a rendőrfőnökhöz indul, hogy ismeretlen tettes ellen feljelentést tegyen, ám útközben szembetalálkozik testrészével, amely államtanácsossá személyesült. Egy tanulságos szombat bonyodalmait követően másnap arra ébred: visszakerült helyére az orr. A mese képtelen voltát szimultán káprázat teszi teljessé. A párhuzamos szálon Ivan Jakovlevics, a Voznyeszenszkij sugárúti borbély a felesége sütötte cipóban találja meg Kovaljov nevű ügyfele arabeszkjét (töredék, nyesedék). "Én - én vagyok"

Irodalomesztétikai hangnemelméletek dűnéit hordták össze másfél évszázad során az orosz (?) köpönyegdíler életműve köré, aligha könnyítve a kétkezi (gyakorló) rendezők tájékozódását. Sarokpontképpen három tant említek: társadalomkarikatúra, szorongásrejtő cinizmus (pszichologizmus) és a komponált groteszk (formális iskola). A Gogol-imázs színpadra emelése bonyolult dramaturgiai/rendezői feladvány akkor is, ha eredetileg dialógusokban íródott a szöveg - az adaptáció annál kockázatosabb. Kísért a bőség.

Az elbeszélés anyagából - alacsony boltozatú értelmezésben (stúdiószínházi lépték) - szövegkritikai technikával színre hámozható az identitáskeresés paródiája. Kovaljov (Szakácsi Sándor) nem akármilyen ülnök - ő, kaukázusi. E titulusért arrafelé fölösleges iskolába járni, a tehetősség révén megszerezhetők akár pétervári álláshelyek is. Kovaljov boldogulása mégsem harmonikus, a magánéleti előmenetelét gátolja valami. Talán orr-mássága miatt csupa rangján aluli státusú nő környékezgeti. Mégis, az üdvözültek derűjével ocsúdik majd csonkulásos rémálmából: "azon a helyen, ahol másnak az orra lenni szokott, ott nekem orrom van" - véli, s a tetőtől talpig önazonos lények méltóságával elkezdi fennhordani azt.

Az orrkeresés abszurd/gyötrelmes állomásai alkalmat nyújtanak Gogolnak a könnyed társadalomcsúfolásra. A könnyedséget részint a piaci rendtartás diktálja, részint ama történelmi adottság, hogy akkor/ott művész és nyájas olvasója I. Miklós cár önkényuralma szolgálatában keresi kenyerét. Harmadrészt nem kerülheti el figyelmünket az író melodramatikus lelkülete. Ebben a vaskos gyermekkori képzelődés logikája diktál. Megjelenik ugyan az álmok kötelező szörnye, de a befejezés természetesen boldog: érezzük, hogy ennek így kell lennie. Vidnyánszkyt nem is foglalkoztatja mélyen e vonulat, olyannyira nem, hogy a törvényszéki ülnök délvidékiségét (ha nem csecsen, hát ingus) találóan kifejező kelléket, a naptárbélyegzőkből fűzött derékkoszorút fel sem csatoltatja Kovaljov oldalára. A másik cselekményszál alaposabb figyelmet élvez. Én Woyzeck vagyok?

A borbélyék életében kritikus körülmény áll elő. A sarki rendőr tetten éri Ivan Jakovlevicset, amint szabadulni igyekeznék éppen a testrésztől. Elköltik hát nejével, Praszkovja Fjodorovnával az utolsó vacsorát. Frivol ájtatosság lengi át kezdettől a családi idillt. A kenyérben talált orr motívuma az Úrfelmutatásra hagy asszociálni. Sipos Imre és Kubik Anna ötliteres uborkásüvegből hosszú perceken át ruszlit csipeget, minden falatnak dallamos fogásnevet adva. Közben a borotva lebeg. Hol az egyik vagy a másik, hol mindkét torok körül. Szinte érintkezés nélkül fonódik egymásba a két test. A Titus császár római barlangfürdőjénél (grotta) feltárt falfestményeken láthatni hasonlóan szeszélyes, ember-állatos folyondárt.1 Mintha egymást szülnék a borbélyék, ketten. Mézes lepény gyanánt torokra csúsztatott hagymacafat. A féktelen étvágy uralta élet. Üzekedve egybegabalyodás. Az asszony női jogát követelő, negédes incselkedése, a férfi kötődése a vodkáspalack szabadságszelleméhez - előhívja a gyilkosságra/öngyilkosságra való kísértést, amint az Büchnernél az ezredborbéllyal megesik.

A Woyzeck - napi hír alapján - 1836-ban íródott, Az orr 1842-ben. Gogol 1936-39 között külföldön tartózkodott, akár értesülhetett is a gyilkosságról, illetve az elkövető különös elmeállapotáról. A kettős, szadomazochista indítékú bűnvágy kódját magán viseli az életmű és az író személyes sorsa is, ugyanakkor a rendező a formális iskola2 irányát követi: távolra helyezkedik a szerző tudatának pszichikai tartalmától: szuverén jelenetet komponál. Ivan Jakovlevics nem Woyzeck. Vidnyánszky építkezését tekintve felfigyelhetünk azonban egy vonulatra, amely innen alapozott. Woyzeck vakon mozog epizódról epizódra, mint a pók zsákmánya, amelyet egyre jobban szorít a háló. Az előadás is fokozatosan tágítja ki (dúsítja) a cselekményi horizontot, s e dúsulással fordított arányban szűkül a szereplők személyiségi (pszichikai) mozgástere. Büchner mutatványosbódéja

Büchner szerint a társadalom a természetnek pusztán egy másik formája, az ember pedig természeti állapotában csupán egy a vadállatok közül. Alekszandr Belozub díszlete minimálisan szcenírozott. Horizontja mintha a Néva-delta végtelenje volna. A színpad közepén vasidom, talán a Kazanszkij-székesegyház szárnyas kapuja. A természet, és benne a Teremtő állatkertje. A távlat buddhista nirvánának mutatkozik. A vízen nyugodtan hanyatt feküdni annyit jelent, mint átadni magunkat a létezésnek. A csapkodás: szexuálisan vagy társadalmilag belemerülni a külvilágba. A titkok budapesti kapuja körül szüntelen a csapkodás. Helyesbítem magam: van egy szünete a két felvonás között - előnytelen pillanatban. A rendező mutatványa egy neogroteszk szivárvány lenne a Néva-nirvána felett, amelynek egyik végén a síkvízi depresszióból emelné ki a Gogol-hősöket, s pottyantaná majd vissza őket a másikon, az elmaradó tragédia átélésének fáradalmai után. A szünet lehetősége (kötelme) csalfa biztonságérzetet ad a közreműködőknek, az "ej ráérünk arra még" luxusát. A szivárványtörés nélkül tömörebb lehetne az előadás. A szünet megosztja a közönséget. A távozóknak ritkán van igazuk, most sincs, bár az értetlenségre akad magyarázat.

A Vidnyánszky-verzió sok, néha rendkívül rövid jelenetből áll, amelyek nincsenek szoros kapcsolatban egymással. A főszövegre épülő cselekményt atmoszferikus közjátékok törik meg, harmadik vonulatként pedig feltűnik olykor az anyapópa (Csernus Mariann), hogy megzabolázza a pravoszláv regulától elrugaszkodottakat. Nehézkesen játszódik Kovaljov orrvesztése, majd kizökkentően hat a technikai valóság takargatása is. Rábízhatnák a nézőre a fikció elfogadását: ha azt mondták, nincs orr, akkor lássa úgy. A megszemélyesített testrész Bede Fazekas Szabolcs. Elgondolkodtam egy másféle szereposztási (értelmezési) kombináción. Nem utolsósorban az arcvonások rokonsága miatt, Szélyes Imre Kovaljovját és Iglódi István Az orrját képzeltem magam elé - utóbbit egyben A művész megformálójaként: az ülnök álma... Bulgakov idézése

Iglódi narrátor-művésze és az ő múzsája, Auksz Éva csábít arra, hogy A Mester és Margarita szerelmeseire hivatkozzam. Nem Moszkvában vagyunk bár, hanem a szentpétervári Nyevszkij proszpekt népe nyüzsög a tervező vasmonstruma körül, ám nyárelőt élünk, Szent Iván éje környéki bolondnapot. Olyan a reggel, mint Krúdy körúti hajnala. A bordélyok leányai az első járókelők, őket követik a kocsmanyitásra tartó másnaposok, s a Szlavjanszkij Bazar (értsd: Plaza) kuncsaftjai. Azután nyit a Kazanszkij Szobor (székesegyház). Ebben a miliőben kísért az orrahagyott törvényszéki ülnök, nagyjából az elbeszélés partitúrája szerint. A törzscukrászdájából kimenekül, a főrendőrt letagadja az inas, az orvos tehetetlen. Ifj. Jászai László rendőrszerepén esett némi sűrítő változtatás, egyesül személyében a becsületes megtalálóként markát tartó közrendőr a joviális-korrupt felügyelővel (ocseny patriarhalnij cselovek). A szerkesztőségi hivatalnok (Szélyes) hajlik az ülnök pénzajánlatára, közzéteszi az orrkeresést a Szevernaja Pcsela hirdetőrovatában. Bulvárszenzáció kavarodik, a rendező sikeres csoportjeleneteinek egyike ez.

Nem azonos színvonalúak a csoportjelenetek. A Nyevszkij proszpekt revüszerű beállításokban való skandálása mögül hiányzik például a magyar nézőnek kijáró, tájékoztató hangulatfestés (a légkör sugárzása). Ugyanez a székesegyházi szertartás alkalmával egészen szuggesztív. A csoportkoreográfiából ki-kimozduló hívők kettőslelkűsége, a hitbéli identitás testkultúra-gyakorlati manifesztációja, az egymás ájtatosságát méregető félrefordulások leheletfinoman gunyoros érzékeltetése - mind Vidnyánszky kivételes rendezői erényeit igazolják. A karneváli (népünnepélyes) groteszk vízió a kivitelezést tekintve hullámzó minőségben szövi keresztül az utolsó játékharmadot. A székesegyház kitárt kapuja mintha a Palota tér diadalívévé változnék, amelynek tetejéről a győzelem harci szekere az utcára pottyant, mutatványos kordé gyanánt. Előkerül róla a táncoltatós asztal a szeánszhoz. A festőállvány metamorfózisait követjük: érintetlen vászon, üres keret, kéttagú pannó: megannyi eszmei töltet. A művészsors lábazata - ahány láb, annyi köszvény. A Bulgakov-mintájú mesterkálvária sejlik elő Iglódi csellengő mondataiból. A piaciság, az intrika, a világ mocska. Fináléhoz közeledvén az állvány a vaskapuval (a vaskapu az állvánnyal) hasonul. Az állvány keretében megjelenik az Ember torz ábrázata, a kapu vízszintesbe fordul, s a fekvő keret közepében kitátja száját a Pokol. Alámerülnek a bűnösök, ám a narrátor/művész megváltói szavára visszatérhetnek tüstént. Elfoglalják helyüket a köztes világban: az örök interregnum, az Idő kupolája lesz a fedelük. ...a kelléktárból

A statívok szimbolikája emlékeztet leginkább arra a Vidnyánszky Attilára, aki a minimálszínház irányzatának művelésével szerzett Magyarországon érdemeket. Nemcsak a tipográfiai kényszer diktálja, hogy dolgozatom hosszú címe itt folytatódjék. Kámforrá váltak a pecsétnyomók, hiányoznak a kelléktárból. Valóságosan Kovaljov derekáról hiányolom őket; képletesen, mint a - korábban felfedezett - mikroszuggesztív tárgymozgatói tehetséghitelesítő bélyegzői, nincsenek most elégséges számban jelen. Engem, a nézőt azok a folyamattá alakuló pillanatok szoktak megragadni Vidnyánszky rendezéseiben, amelyekben az ötlettárgy nem elenyész a jelenetben az egyszeri használat után, hanem - benne ragadva a tudatomban - önálló életre kel. Ad hoc leleményből szimbólummá dúsul, és akként mozog tovább a képzettársítás közönséges eszköze. A szimbólum dinamikája gyönyörködtet.

Az orr inkább a nagyszerű szeszélyek bányája. Gogol közelében - ismétlem - kísért a bőség. A nyelvi szintek sokfélesége, a montázsuk lehetősége felszabadítja a rendezői képzeletet. Az önmérséklettel párosuló virtuozitás kecsegtet sikerrel. A romantikus, melodramatikus vagy vulgáris groteszk kínálkozó ösvényein túl, mutatkozik egy merőben más hangnemet/tartalmat követelő irány. Kafkainak szoktuk nevezni hagyományosan a tárgyatlan szorongás, a beszorítottság-félelem tüneteit, én - honfibüszkeséggel - háyjánosinak kereszteltem. A groteszk tragikus hajlatú megnyilatkozása jelen van Gogol árnybeszédében, ám - a melodramatikus katarzisok révén - fojtva tudja tartani a démonokat. Vidnyánszky kihúzza a nyelvpalack dugóját. Színre hozza Csernus Mariann személyében a dörgedelmes, katatón egyházfiasszonyt. Intelme, fenyegetése és átka nevetség tárgya lesz a purgatórium tövében pontifikált Szent Iván éji megváltósditól, de belénk keseredik a derű. Megkockáztatom, közelebb állt volna a rendező belső hallásához Törőcsik Mari intonációja. Csernus hangfaja találó, csak a koloratúra terjedelme szűk. Az a szín hiányzik belőle, ami a vezeklésre térdeplő orosz ember szájából az istenanyácska! sóhajt préseli ki. Odahagyva a formális iskola reguláját, Vidnyánszky életrajzi motívumot komponál ezen a szálon az előadásba. Nasztaszja Petrovna alakja révén az író anyakomplexusát, az anyai kegyetlenséggel diktált istenfélelmet emeli be. A cserbenhagyó gondoskodót mutatja, aki anélkül távozott, hogy elárulta volna fiának: Isten nem húsból van.

A Nasztaszja Petrovna-jelenség magyarázata meghaladja a színibírálat kereteit, ám annyiban hozzá tartozik, hogy figyelmeztessen: a gogolhalmaz3 végtelen számú interpretáció lehetőségét tartalmazza. A Pesti Magyar Színházban egy fogékony tehetség első nekirugaszkodását láttuk. Ha visszafordul a szkaz formalista követelményéhez, tehát tárgyra szűkíti a témát és a stílust a munkaválasztás fázisában, akkor a gogoli pályán messzi földre visszhangzó felfedezéseket fog tehetni. Főleg, hogy olyan országban ereszt most gyökeret, ahol tudják, mi fán teremnek a gézagyerekek...4

Balogh Tibor

Jegyzetek

1 Az ilyen ornamenseket nevezték ’la grottescának, innen származik a groteszk terminus.

2 Borisz Eichenbaum: Az irodalmi elemzés. Budapest, 1974.

3 Matematikai parafrázis. 4 Jelen sorok szerzője nem tartja kizártnak Gogol autizmusát.