Ha egy szemlén akad két-három figyelemre méltó alkotás, akkor az már jó mustrának tekinthetõ - mondta a Filmszemlén egy kollégám. Az idei Filmszemle eszerint jól abszolvált. A Szezon (Török Ferenc), a Tamara (Hajdú Szabolcs), a József és testvérei (Jeles András) és mindenekelõtt a Dealer (Fliegauf Benedek) - valamint a zsûri szerint a Másnap (Janisch Attila) és a Kontroll (Antal Nimród) - mind igen erõs, formailag érett alkotások.
Mindemellett, ha az ember négy nap alatt lát közel negyven filmet (nagyjátékfilmet, kisfilmet, kísérleti filmet) - egy év magyar játékfilmtermését -, nemcsak szinte kaotikus és igencsak heterogén ingerdömping éri, de talán élesebben körvonalazódnak előtte a főbb irányok, jellegzetességek is. És a filmmozaikokból kialakul egy összkép, hogyan is áll, mi felé közelít ma a magyar film.
Az idei Szemle egyik jellegzetessége a nagy öregek hiánya volt (csupán Jancsó Miklós képviselte őket, ő is versenyen kívül), és ezzel együtt a - korukat vagy filmrendezői pályájukat tekintve - fiatalok túlsúlya. (Idén a nagyjátékfilm-rendezők több mint ötven százaléka harmincas éveiben járó, első- vagy másodfilmes alkotó volt. Ami egyik oldalról nézve nagyon jó, másik oldalról azonban nem annyira.) Ennek ellenére, az elmúlt évekhez képest hiányoztak az igazán erős (nem csak a nézőszámot illetően) átütő elsőfilmek, ezzel együtt érzékelhető volt a másodfilmesek tovább erősödése, érése, úgymint Hajdú Szabolcsé, Török Ferencé és Fliegauf Benedeké.
A másik jellegzetesség a közönségfilm mind markánsabb jelenléte. Idén az Apám beájulna, a Kontroll, a Magyar vándor, a Montecarlo, a Mix, a Szezon (és esetleg a Getno) képviselte ezt a vonalat. Ami érdekes és talán jelzésértékű, hogy az öt elsőfilmes nagyobb része is közönségfilmmel vagy afelé hajló filmmel debütált. Persze mind a maga módján, és persze attól függően, hogy mit tekintünk közönségfilmnek.
Legpregnánsabbnak azonban az idei fesztiválon mégis a forma győzedelmeskedése tűnt. A filmek többségében, köztük a szemlét meghatározókban is - műfajtól, témától függetlenül - a képi megformálás, a vizualitás, a látvány, a formavilág uralkodott. És talán nem véletlen, hogy ezek közül választott a zsűri is fődíjast.
|
Mert Böszörményi Zsuzsa filmje valóban történet- és emberközpontú, s mint ilyen magával is ragad meséjével, hősei sorsának alakulásával. Mi több, a Mélyen őrzött titkok nemcsak történetközpontú - realista és valóságalapú is: egy nevelőintézetből kikerült, teherbe esett lány, Varró Irma keresi múltját, gyökereit és jövőjét, boldogulását. Az előbbit (az anyát) egy újgazdag tűzijáték-tervező lányában, az utóbbit leendő gyermeke eladásában, Kanadába való "adoptálásában" véli meglelni - mindkettőt tévesen. Ám a lány konokul, tántoríthatatlanul halad célja felé. És már nincs visszaút. Így a gazdag anya helyett talál egy szegényt (Fullajtár Andreát). A gyökereket, ha azokat egyszer elvágták, csak előásni lehet, összeforrasztani nem. (A valódi anya végleg új életet kezdett, abban Irmának már nem maradt hely.) Sorsán visszamenőleg már nem változtathat Irma, de a jövőjét tudatos döntéseivel még befolyásolhatja.
A tanulság kissé didaktikusan ábrázoltatik, így a film végén már nem is olyan váratlan, hogy minden jóra fordul, s a lány meghozza végső döntését: megtartja gyermekét. Úgy is fogalmazhatnék persze, hogy magába fordul, s megérik az anyaságra... Mégsem a vég a legnagyobb baj, hiszen nem kell mindig mindennek feltétlenül rosszul végződnie, hogy életszerű és hiteles legyen, s az sem feltétlenül baj, ha egy filmnek tanulsága, "üzenete" van, még ha kissé szájbarágós is. A baj igazi forrása a dramaturgiai bicsaklásokban, kisiklásokban keresendő, egyes részletek hiteltelenségében. E realisztikusnak szánt filmből sok helyütt épp a realisztikus alap hiányzik. A figurák, helyzetek is olykor eltúlzottak, szinte karikírozottak. A tinikrimiszerű szál sem illik ebbe az eredendően realista történetbe. E részletek, túlzások erősen rombolják a történet erejét, hitelét és a művészi hatást.
És hogy mire utal a cím? Arra, hogy minden szereplőnek van valami sötét titka, múltbéli bűne, mert egyszer valaha mindnyájan hoztak egy rossz, elhibázott döntést (a nagyapa, az anya stb.), Kis Irma pedig most készül meghozni azt.
Bagaméri Eszter - aki érzékeny alakításával jogosan nyerte el a legjobb női alakítás díját - rendkívül hiteles Kis Irmaként (mely név egyébként egyben anagramma is: Ki sír ma?). Egyszerre tükröződik arcán a dac és a sértettség, a kamaszos félszegség és az öntudatosság. Közönségfilmek
Mint már a bevezetőben említettem, egyre több olyan film születik - leginkább fiatal alkotók munkájaként -, amely már vállaltan a magyar nézőközönség visszahódítását célozza meg. Kezdődött néhány éve a Moszkva térrel, a Valami Amerikával és a Boldog születésnapot! című filmmel. (Aztán persze, hogy miből lesz valóban közönségsiker, az már más kérdés.)
|
Fischer Gábor iskolájukat szerencsejátékkal megmenteni akaró tanárokról és igazgatóról szól. Montecarlója habkönnyű, koltaisan édes-bús vígjáték, néhány jól eltalált, erős jelenettel, némi groteszk felhanggal, és azzal a pozitívummal, hogy az egyik főszerepet alakító Mucsi Zoltánt végre kizökkentette a megszokott szerepköréből. Egészében azonban - főként ahhoz képest, hogy elsőfilmes - a Simó Sándor osztályában végzett Fischer Gábor meglepően könnyen és zökkenőmentesen sorol be a jól megcsinált vígjátékok rendezőinek sorába. Hiányzik filmjéből az igazán friss, eredeti hang és az egyéni szín. A jó alapötlet ezúttal kiaknázatlan maradt.
Lóth Balázs ezzel szemben Nincs mese című első filmjében a szükségből kovácsolt erényt, jobb híján humorral, a szegények furfangos leleményével.
És végül Török Ferenc második nagyjátékfilmje, a Szezon kallódó, unatkozó és kitörni akaró fiatal pincérekről szól - nagyon finoman, visszafogottan (nem is igen nevezhető közönségfilmnek), ám makacsul következetesen és könyörtelenül haladva célpontja felé. Török Ferenc filmje igen komor, szépen felépített mű, tele remek alakítással (Nagy Zsolt, Nagy Ervin, Kokics Péter, Rezes Judit, Sinkó László).
Fogadószindróma Herendi Gábor is immár második filmes. Első filmjével már bizonyította, hogy tud jó (és nem utolsósorban sikeres) közönségfilmet rendezni. A Valami Amerika nemcsak nézőcsúcsokat döntögetett, de kivívta a szakma elismerését és szeretetét is. Nem minden ok nélkül. A fogorvosból autodidakta módon reklámrendezővé, majd játékfilmessé avanzsált Herendi kitűnő arányérzékkel komponálta meg önironikus, önéletrajzi ihletésű, fiatalosan könnyed vígjátékát. És most ismét egy vígjátékkal jelentkezett, mégpedig egy zenés, történelmi road-movie-val (ahogy a rendező maga is meghatározta filmjét). Nagyobb fába vágta hát a fejszéjét, hiszen a Magyar vándor nemcsak kosztümös, de korokon, századokon átívelő is - az egész magyar történelmen száguld át a hét vezér időutazása révén, akik elveszett/elveszettnek hitt magyarjaikat keresik (már csak azért is, mert éppen honfoglalás előtt állnak), és a keresés közben eltévednek a magyar történelemben. Mindez abszurd (elsősorban nyelvi) humorba ágyazva, és sztárszínészekkel, egyéb sztárokkal (Koko, Soma, Korda György stb. mind enyhén önironikus színezettel alakítják "szerepüket"), slágergyanús betétekkel és ironikus felhanggal előadva. A Magyar vándor humorát, hangvételét és iróniáját illetően Mikszáth Új Zrínyiászával vagy a Monty Python Gyalog galoppjával rokonítható. (Néhány éve Szőke András kísérletezett hasonlóval a Helyfoglalás avagy a mogyorók bejövetelében.)
Herendi nem egy eseményt vagy időszakot emel tehát ki, mint Jancsó A mohácsi vészben (aki szintén groteszk képet fest eleinkről és utódaikról). Filmje mégsem történelmi tabló.
S bár jogos némely kritikai észrevétel, miszerint a humor nem mindig működik, s a kódok is pillanatok alatt föltörhetők, a poénok és vicces kulturális utalások pedig az unalomig ismétlődnek, jelenetről jelenetre visszaköszönnek, gyakran túl is magyarázva őket, s hogy mindemellett túlságosan is feltűnően tálalja a film a szponzorait, ám Herendi filmje egészében szerethető, és szemléletmódja is rendkívül szimpatikus, hiszen úgy nyúl a magyar történelemhez, s közben úgy szól hazaszeretetről, nemzettudatról, hogy nem bánt senkit, s nem válik fennköltté, kenetteljessé vagy didaktikussá. (Emlékezhetünk, akadt az elmúlt években számos elrettentő példa is a magyarság múltjának feldolgozására, lásd Honfoglalás, Bánk bán, A Hídember). Herendiék mindezt humorba ágyazzák. Úgy parodizálják múltunkat, őseinket, hogy közben mégis süt a filmből a büszkeség, a ragaszkodás és valami sajátos meghittség.
Mert Herendinek több a célja, mint puszta megnevettetésünk, így azok a bizonyos szóviccek, helyzetkomikumok sem ismétlődnek hiába - az állandóság-, az otthonosságérzet megteremtése a feladatuk. (Amelyet épp a hazakeresés folyamata közben a vezérek mintegy maguk teremtenek meg.) A közös cél, a közös élmények, a helyszínek, a figurák, a szituációk állandósága, a poénok ismétlődése révén teremtődik meg fokozatosan az összetartozás tudata, a nemzettudat: a haza.
A Magyar vándor mindemellett egyéb áthallással és üzenetértékkel is bír: a vezetők/vezérek már rég elvesztették népüket, és még csak észre sem vették, ahogy azt sem, hogy a haza és magyarjaik keresése közben valójában csak egy helyben topognak, minduntalan ugyanoda térnek vissza - nem tudnak szabadulni attól a bizonyos fogadótól (a ’la haza): e hely fogva tart. Antihősök világa
Antal Nimród, a másik reklámfilmesként és kliprendezőként profivá vált rendező, még magasabbra tette a lécet. Ő egyenesen a kultuszfilmet célozta meg, s nem elégedett meg sem a szimpla közönségfilm, sem a művészfilm/szerzői film címkéjével. Ám a két szék között a pad alatt kötött ki. A kultfilmnek csak a felszínét, a körítését teremtette meg, igaz, azt magas színvonalon, professzionális módon. (Nem véletlen, hogy a Kontroll igazi sikerfilm lett, olyannyira, hogy az elmúlt év legnézettebb magyar filmje volt közel kétszázezres nézőszámával, és stiláris egységéért - a zsűri is a stílust emelte ki - elnyerte a Szemlén a legjobb első filmnek járó Simó Sándor-díjat.)
A Kontroll "metrófilm". A BKV-ellenőrök, a kitaszítottak világát mutatja. Az "alvilág" kiismerhetetlen, különös atmoszférája megannyi kisiklott sorsú, torzult lelkű karakterével (a pszichológusnál zajló jelenet konkrétan be is bizonyítja, hogy itt mindenki pszichopata, igaz, nem különbek az utasok sem) s titokzatos főhősével valóban alkalmas alapanyag a kultfilmhez. A miliőt tehát igen pontosan, erőteljesen teremti meg Antal Nimród. A film első része "rá is megy" erre. Csak a második részben kerül a figyelem középpontjába a főhős, vagyis válik valóban főhőssé. Ám figurája akkor is csupán néhány vonással vázolt. És bár ez sokatmondóan titokzatossá teszi őt, ahhoz édeskevés, hogy valóban a lélekig ásson le a rendező. Antal Nimród egy állapotot mutat be, a lelki folyamatokból azonban semmit sem tudunk meg. Így hiába Csányi Sándor (Bulcsú) rejtélyesen rezignált arckifejezése, hanglejtése, magányos, meghasonlott hőstípusa. (Bulcsú öntörvényű személyiség, aki a túlzott sikertől és az állandó elvárásoktól, bizonyítási kényszertől megrettenve és megcsömörlötten, tudatos döntéssel áll be a vesztesek közé. Csányi figurája Cserhalmi hajdani magányos hőseit idézi - nem véletlen, hogy Cserhalmi maga is megjelenik a filmben, igaz, immár a másik oldalon, a gonosz igazgató szerepkörében.) Hiába küldi rendezője a hőst az antihősök közé, csak a helyszín tekintetében kerülünk mélyre.
Történhet pedig ez azért, mert az alkotók túl sok műfajt mixelnek össze: krimit, thrillert, akciófilmet, szerelmi történetet, lélektani drámát, szociográfiát, szatírát - így végül egyik sem teljesedhet ki.
Mintha Tarkovszkij lelki tájai, idő- és térkezelése, meditatív hosszú beállításai, lepusztult, titokzatos spirituális terei, magányos, a bűn kérdésével küzdő hősei élednének újjá idén több magyar filmben is. Három filmben háromféleképpen. Megöltek egy lányt...
A fődíjas Másnap Janisch Attila filmtrilógiájának befejező része, így ez is, mint a trilógia korábbi darabjai, egy hosszú, kettős utazás (egy külső és egy belső) bemutatása. Ám e legfrissebb opusban a külső és belső út olyan bonyolult szerkezetben elegyedik, hogy történetük felfejthetetlenné válik. Egy ideig érdeklődve utazunk a Gáspár Tibor alakította főhőssel, már csak azért is, mert Gáspár visszafogott játéka és koncentrált figyelemről, befelé fordulásról tanúskodó tekintete, de még a háta is olyan feszültséget indukál, amely jó ideig magával von. (Gáspár méltán kapta meg ezért az alakításáért a legjobb férfi főszereplő díját, és méltánytalanul nem fedezte fel eddig magának a fővároscentrikus magyar film.) De fogva tart Derzsi Bori ingerlően hetyke, pimaszul flegma s különc, ugyanakkor riadt és sebezhető lénye is, és nem utolsósorban a gyönyörűen fényképezett és komponált zordon vad tájak (nádasok, földutak, erdőrészek, kopár dombok, sziklák) sora, amelyek valóban képesek belső tájjá formálódni. Ám egy idő után túlságosan is kacskaringóssá, elágazóvá s hosszúvá válik ez az út. A néző eltéved, elfárad, s egy ponton túl már érdektelenné válik számára az utazás. Elveszti szeme elől az úti célt, s már csak a szép képekben - a formában, a kivitelben gyönyörködik. Gyönyörködik - annak ellenére, hogy az alapkérdés a bűn, a bűnösség körül forog. Ki erőszakolta és ölte meg brutálisan a lányt, és miért tette?
Idő- és térbeli ugrások, fikció és valóság torlódása, egymásba gyűrődése is nehezíti utunkat. A meghatározhatatlan, történetbe nehezen illeszthető jelenetek, bár rejtelmesek, számunkra a történetépítés, -értelmezés szempontjából funkciótlanok, sőt, éppen ezek miatt adjuk fel lassanként, és sodródunk már csak a látvánnyal. Így csupán a rendező élő elő- és utószavával volt igazán érthető/értelmezhető a szépen és igényesen megformált film. A zsűri maga is elismerte, hogy Janisch Attila eddigi pályafutásának részeként jutalmazta a filmet fődíjjal. A Halottak élén
A Dealer is a bűnösség kérdését fürkészi konokul, ugyancsak ráérős, lassú tempóban, ám idő- és valóságsíkváltások nélkül - a belső út helyett ugyanis egy nagyon is konkrét külső utat követ dokumentarista módon (egy drogdealer utolsó napját), ami aztán ugyanúgy megérleli a film végére a belső döntést, a halálraítéltség és bűnösség elfogadását.
Fliegauf Benedek filmje rekviem. A halál - ami elől nem lehet elmenekülni - foglalja keretbe e morbid történetmozaikokból összeálló alkotást. A történet szerkezete ugyanoda tér vissza: halálból halálba tart.
Fliegauf Benedek rendkívül vakmerően, szemérmetlenül mert monoton lenni. Egy interjúban Philip Glass zenéjét emlegeti, párhuzamba vonva filmje ritmusával. A nézőpont, a képi világ (kameramozgás, világítás stb.) és a ritmus éppúgy leképezi a dealer lelkiállapotát, tudatát, mint a drog hatalmát. A kamera állandó, monoton körözése azt az érzetet kelti, mintha a világ forogni kezdene az ember körül, s a talaj lassan kicsúszna a lába alól. A spirális mozgás lassan beszippant - szereplőt, nézőt (megfigyeltet, megfigyelőt) egyaránt: a szereplőt a drog, a nézőt a film, a dealer sorsa. Szinte beleszédülünk ebbe az állandó forgásba, körözésbe, amely egyre mélyebbre húz, és elveszítve akaratunkat még csak észre sem vesszük.
Egy emberélet utolsó útjait, stációit s kudarcait kísérhetjük figyelemmel. A dealer állandóan úton van, időnként emberekkel (drogosokkal) találkozik (a legkülönfélébbekkel). A dealer folyamatos úton léte szabadságot, függetlenséget, ugyanakkor otthontalanságot, űzöttséget, kiszolgáltatottságot is kifejez. Főhős és rendező könyörtelenül megy végig a maga kijelölte úton.
És a nap végére véget ér az út is, s a dealer bűnösnek találtatik: megérik a halálra, s tudatosan fel is vállalja azt. Belövi magát és befekszik a szoláriumba, miniatürizált, egyszemélyes purgatóriumába. Ezzel megismétli mintegy a film elején meglátogatott társának a sorsát. A dealer halálra ítéli magát, az író-rendező a hőst. Ennyi abszurd történést, képtelen dolgot és magát a bűnbeesést nem lehet ép bőrrel megúszni, elviselni - bűneink lassan halállá állnak össze. Hősünk végre megpihenhet.
A szoláriumból kiszűrődő vékony fénycsík hosszan kitartott képe egy halott oszcilloszkópos szívvonalává és élesen sípoló szívhangjává, filmsikollyá erősödik - majd szünetjellé, gondolatjellé, ahogy távolodik tőle a kamera. A kameramozgás és a történetvezetés ritmusának monotóniája éppígy égeti bele magát az ember agyába, s nem unalmassá válik, hanem mind felkavaróbbá, nyugtalanítóbbá, amitől már szabadulni sem lehet. Fliegauf Benedek filmje még nagyon sokáig fogva tartja nézőjét. Árny és valóság
Jeles András új munkája, a József és testvérei is egészen sajátos képi világ. A filmet a hajdan néprajzosok által összegyűjtött, archaikus nyelvezetű töredékekből álló Parasztbiblia ihlette, amely igencsak sajátosan értelmezte a bibliai történeteket.
|
A film többrétegű, többdimenziójú. Az egyik fő rész a már említett Parasztbiblia mintájára írt József-történetet ábrázoló árnyjáték, a másik ennek a történetnek egy XXI. századira parafrazált változata: egy fiatal nő betörése, prostituálttá alázása és áruba bocsátása - ő szexuálisan válik rabszolgává. Látszólag élesen elválik tehát e két világ - alig-alig rokoníthatók. A két történet mégis egymást erősíti, időtlenné, általános érvényűvé emelve az alapsztorit. Mert a két történet valójában egy és ugyanaz, különböző korokba vetítve, különböző ábrázolásmóddal elmesélve. Jeles egyszerre távolítja el mesévé oldva, és hozza közel nagyon is bántóan. Azzal, hogy "ikeríti", megduplázza történetét, minden korokra érvényessé, egyetemessé terjeszti, biblikussá teszi.
A két rész stílusában, ábrázolásmódjában éppen egymás ellenpontja. Az egyik nagyon is konkrét, valóság közeli, majdhogynem naturalista, dokumentarista (amely elbeszélésmódot jelen esetben egy katonai infrakamera is erősíti); a másik térbeliség vesztett, kétdimenziósra redukált, egyúttal személytelenné tett (meseien archetipizált), időn kívüli, ekként távoli és elidegenített. Az egyik, rendkívül durva jeleneteivel - felrázó; a másik, árnyjátékával, meseszerűvé szőtt s lágyított képeivel - elandalító s gyönyörködtető.
Jeles András új filmje ilyetén módon igen különös alkotás, szemet gyönyörködtető (a zsűritől megkapta a rendezői látványdíjat is), ugyanakkor igencsak nyugtalanító, felkavaró. Halandzsafilm
Hajdú Szabolcs második nagyjátékfilmje - amely talán még az elsőnél, a Macerás ügyeknél is különösebb hangvételű narrációt s újszerűbb, játékosabb formavilágot teremt - üdítő színfoltja volt a Filmszemlének. A Macerás ügyek még inkább csak használta, alkalmazta e sajátos hangot, stílust; itt már egy egész világ épült rá/belőle. A színházi keretek között (Stúdió "K") hajdan már megelevenedett történet, amely akkor még halandzsanyelven szólalt meg, s egy narrátor (maga Hajdú Szabolcs) tolmácsolta számunkra hangalámondással, most egy burleszken bolondos, vidám, mégis nyomasztóan borongós hangulatú miliőbe került: színesre festett állatok (disznók, lovak, szárnyasok) és állandó sártenger, kietlen, szikár táj közé. A sajátos nyelviséget az egyéni, újszerű képi világ váltotta tehát fel. A halandzsát a meseien szürreális, mégis "hótreál" környezet és a burleszk pantomimes játékmód, a tolmácsnarrációt a megszólaló állatok narrációja és szemszöge. Mindezzel Hajdú egy külön(ös) univerzumot teremtett.
Többen szemére is vetették a rendezőnek a túlzott formalizmust, s hiányolták az eredeti, érett stílus és hang mögül a történetet, pontosabban annak értelmét, "üzenetét". Pedig Hajdú Szabolcs egy ajtófélfára enigmatikusan még fel is festette azt, egy híres képletbe sűrítve: E = mc2. (Azaz minden relatív, s nézőpont kérdése csak.)
És hogy mi valójában a történet e négyszereplős, mikrotörténésekből álló kamaradarabban? Egy válságba s depresszióba került fotóművész (Antal Nimród főhőse is épp ily válságba került, világból kimenekülő tehetséges ember), hűséges felesége és lakli öccse körébe érkezik a tanyára egy lány, aki nemcsak gyönyörű, felettébb csinos, de nagyon trendi is, magyarán: piszok jó nő. Rögtön fel is kavarja a kedélyeket. Merthogy e lány a lakli Krisztián barátnőjeként érkezik. És (látszólag) teljesen érthetetlen, mit keres e kétbalkezes, nyakigláb, esetlen fiú mellett - hiszen ők nem egy kategória. Sokkal inkább illene a tehetséges, öntudatosabb, markánsabb művészhez. Már csak azért is, mert mindinkább úgy tűnik, valójában nem is érdekli őt Krisztián, csak ki- és felhasználja, s minduntalan megalázza. Már-már úgy látszik, helyére is áll a rend, s ki-ki megtalálja a "hozzá illő, neki való" párt. De hát az ember (s főként a női lélek) ennél jóval kiszámíthatatlanabb és érthetetlenebb, így a látszat sokszor csal. Jól tudják ezt a meséből érkező csodaállatok.
Minden körülmény, látszat tehát ellenük, Krisztián és Tamara szerelme ellen dolgozik. S rajtuk kívül senki - se báty, se néző - nem hisz kapcsolatukban. Ők mégis egy párrá kovácsolódnak, egymáshoz idomulnak. Érdekes módon ezt leghamarabb épp az állatok értik meg. E mesebeli lények jobban megértik az ember irracionális döntéseit. Nem véletlenül ők a narrátorok.
Szaladják István operatőr is irreálisan telített színeket használ képeihez, még erőteljesebbé téve a látványt, s elemelve e világot a mindennapitól. Ezt szolgálják a gyorsítások, a keretező kompozíciók, a játékstílus és a pantomimszerű mozgás is.
A film elnyerte a zsűri különdíját és a diák zsűri fődíját is.
Marik Noémi
