Magyar n. Attila emlékére

A Magyar Filmszemlén a játékfilmek presztízse a legnagyobb. Nem volt ez másképpen a 35. Magyar Filmszemlén sem. A film mûnemén belül elméletben legalábbis egyenrangú a többi filmes megnyilvánulás.

A játékfilm drága műfaj, nagy pénz van benne, amit működő filmgyártás esetében a stúdió szeretne minimum visszakapni a bevételből. Magyar filmgyártás sajnos nem létezik, ezért nálunk minden más, minden esetleges és elképesztően furcsa. Kiszámíthatatlan, szabálytalan, tulajdonképpen érthetetlen. Minden szétcsúszott és viszonylagos. A filmesek között szakmai karrierjével elégedett ember csupán az, aki működő filmgyártásban, tehát külföldön ért el komoly sikereket. Tehetségek hunynak ki, veszítik kedvüket, fordítanak hátat a szakmának, amikor rádöbbennek a káoszra, ami a gyártás megszűnése után kialakult.

Szórásszabadág

A szinte átláthatatlan viszonyok közepette a legkeserűbb emberek a dokumentumfilmesek. A játékfilmesek egy része is, a dokumentumfilmeseknek azonban legtöbbje ügyes ember, tehát úgy filmeznek, hogy az életüket is, a műfajt is alárendelik az ügynek, amit be akarnak mutatni. Megélnek valamiből (alkalmazott munkák, főállás, eseti megbízások), ám igazi szenvedélyük, örömük az, ha eljutnak a saját témájukhoz, és pályázaton, kölcsönből, de szert tesznek annyi pénzre, hogy bemutathassák, amit fontosnak tartanak. Az anyagi háttér, a minimális szakmai biztonság híján elbizonytalanodnak, nemritkán megtörnek. Műhelymunka a Duna Televízióban és környékén (Dunatáj Alapítvány, Duna Műhely), illetve a Fórum Film Alapítvány keretén belül folyik, a kiszorultak esetlegesen jutnak lehetőségekhez. A bizonytalanság nem kedvez az érdemi munkának. A helyzet most reménytelen, és nagyon komoly. A kritikák, ha egyáltalán foglalkoznak a dokumentumfilmekkel, formai és tartalmi kritériumokat emlegetnek, úgy tesznek, mintha a filmeket lehetne elemezni, mintha volna gyártás, mintha értelme volna szakmailag közelíteni az alkotásokhoz. Meggyőződésem, hogy semmi sincs rendben. Nagyon nehéz szakmai kérdésekről beszélni olyan helyzetben, amikor a filmek megalkuvások sorozataként jönnek létre, amikor az elkészült mű még árnyékában sem emlékeztet arra, amit alkotója szeretett volna létrehozni. Az ok végső soron már nem is anyagi. Valamennyi pénzt kemény kitartással össze lehet szedni. A magyar dokumentumfilmesek legtöbbje lelkileg fárad el addigra, mire lehetőséghez jut. Fillérekből, személyes áldozatvállalásból lehet ugyan, de aránytalanul nehéz feladat mondjuk filmnyelvi újításokkal előrukkolni. A későbbiekből talán kiderül: csak igen kis mértékű elfogultság mondatja velem, hogy a magyar dokumentumfilmesek problémaérzékenysége, filmszakmai tudása több odafigyelést, törődést érdemelne. Látható-e, ami látható?

Az idei dokumentumfilmes versenykiírás megkönnyítette a bemutatott művekről való gondolkodást azzal, hogy négy kategóriába (portré, kísérleti dokumentumfilm, filmszociográfia, ismeretterjesztő) neveztette a beérkezett munkákat. A kategóriadíjakon felül fődíjat adtak ki, valamint különdíjakkal honorálta a zsűri a szerinte arra érdemes alkotásokat. A műfaji bizonytalankodások miatt a kategóriákon belül még így is nehezen összevethető munkák versenyeztek, ugyanis a nevezésekkor az alkotók nem elsősorban formai kritériumokat, hanem a mezőnyt latolgatták. Ilyen népes mezőnyben ennyire csekély összreflektorfényben nagyon meg kell harcolni a figyelemért. Az idei szemlére nevezett termésre a hordozót tekintve egészében elmondható, hogy - a Kisposta kivételével - egyik alkotás sem forgott celluloidra. (Azt vajon ki veszi észre, melyik művet hányszor nevezik létrehozói alkalmazkodó főcímmel az egymást követő szemlékre? A próbálkozás tökéletesen érthető, a Kisposta remek munka.) Az anyagi megfontolás és a videotechnika könnyebbsége a láthatóság és a kompozíció rovására megy a legtöbb esetben.

A tévé és én

Egy film célja, hogy eljusson a közönséghez. Idén az éves dokumentumfilmes termést legfeljebb az előzsűri tekinthette át. Ennek oka egyfelől a fesztivál jellegéből adódott, a vetítések fedték egymást (akadt időpont, amikor három film közül kellett választani). A másik, anyagi indokkal alátámasztott oka a tájékozódás lehetetlenségének az volt, hogy idén, hosszú idő óta először nem tartott a szemletanács információs vetítéseket a versenybe nem került filmekből. Nagy hátrányt jelent ez a megoldás a kimaradt alkotások számára olyan ítélkezés esetén, amely alapvetően az ízlésen alapul.

Magyarországon a legnagyobb publicitása az éves szemlének van. Amelyik dokumentumfilm ettől a publicitástól elesik, az olyan, mintha nem is volna. Eltekintve attól a nagyon fontos szemponttól, hogy egy film közösségben nézve válna közérdekűvé (a dokumentumfilm esetében ez hatványozottan igaz), valamint számításba véve, hogy a közszolgálati televíziók közül csupán a Duna Televízió vetíti rendszeresen a dokumentumfilmeket, azt kell mondanunk, hogy úgyszólván nyoma sem marad az ekkor nem vetített munkának. (A Magyar Nemzeti Filmarchívum által évente kiadott filmévkönyv éppen ezért igyekszik minden évben leírást közölni minden egyes filmről, amelyet a szemlére neveztek, s az egyéb alkalmakkor vetített filmekről is adatokat gyűjt.) Elképesztő pazarlása ez a szellemi kincseknek. Az éves dokumentumfilm-termés megtekintése ugyanis olyan látleletet nyújt Magyarország adott évéről, amelyre egyetlen más média sem képes. Szociológusok, antropológusok, történészek, de irodalmárok, sőt tágabb értelemben az értelmiség szakmai tájékozódását könnyítené meg, ha hozzáférhetnének a filmekhez. A film a dokumentálás jegyében fogant. Alapvető célja az volt, hogy a nézőt érzékletesen juttassa el olyan helyekre, helyzetekbe, ahova egyébként nem jutna el, vagy nem volna bejárása. Kapcsolat a közönséggel

A szemle struktúrája a nagy filmfesztiválokéra emlékeztet. Hierarchikus, amit a beléptetőrendszer tükröz. Legfelül a szemletanács által felkért zsűritagok találhatók.

Nincs kegyelem a földi pokolban

Ők bármelyik vetítésre, bármely időpontban beülhetnek, passzportjuk feljogosítja őket erre. A következő szint az újságíró-belépővel rendelkezőké. Ők a sajtóvetítéseket látogathatják, könnyebbség számukra, hogy nem kell szoros ütemtervet készíteniük, illetve jegyért verekedniük a pénztáraknál. A párhuzamos vetítések miatt számukra is fejtörést okozhatott ugyan az időbeosztás kialakítása, mégis viszonylag szabadon járhattak-kelhettek. Az egyszerű tájékozódást megnehezítette, hogy a szerkesztőségek korlátozott számban kaptak újságírókártyát, egymással kellett megvívniuk. A ki mit tud volt az elsődleges a ki mit szeretne megnézni vágyával szemben. A filmszakmai belépővel jegyet lehet vásárolni a pénztáraknál kedvezményes, 300 forintos áron. Gyakori panasz a mostani rendszer merevségével szemben, hogy adott esetben az éppen vetített film rendezőjének jegyet kell váltania a saját filmjére. A hierarchia alján a közönség található. Fogyasztó, akit be kell csábítani a rendezvényre. Tömegiszonyban szenvedők eleve esélytelenek. A Mammut mozi szűk, folyamatos vetítés közönségének fogadására alkalmas pénztártere nem megfelelő nagyobb számú érdeklődő befogadására. Kovács András a Pécsett tartott filmszemlékre visszaemlékezve nosztalgiával jelentette ki: a szemlének a közönséggel való kapcsolattartás volna a célja. A magas nézőszám emlegetésének persze nagyon pozitív a hírértéke, mégis, aki végigizzadta a jegyvételt, aligha jutott közben eszébe, hogy a filmszemlén ő, a néző lett volna a fontos. A filmszemle ebben a formájában a szakma seregszemléje, amely csupán egy szűk elit számára komfortos. Dokumentumfilmes tematika

Amikor a magyarok síelni mentek Finnországba

- Magyarország felfedezése Idén is olyan tág határok között mozgott a témaválasztás, amilyen mérhetetlenül bonyolultan rétegzett a mai Magyarország. A nagy számok törvénye értelmében (186 nevezett dokumentumfilm) eleve nagyobb területet képes lefedni, mint a játékfilmes tematika (16 mű). A példákat csupán a téma exponálásának szánva, szeretném leszögezni: a dokumentumfilm ebben az évben is hitelt érdemlően tudott eljutni a levegőtlen, érdekérvényesítésre és változtatásra képtelen mélybe (Csillag Ádám: Nincs kegyelem a földi pokolban, Sós Ágnes: Teri nagyi, Füredi Zoltán: Hazatérés), de bemutatta azt is, hogy lehet kiút az anyagi és a szellemi nyomorból (Németh Gábor Péter: Elszakítva, Hegedüs Péter: Örökség, Varga Ágota: Akác utca). Ugyanazzal az érdeklődő odafordulással ábrázolt értelmiségi, világnézeti különbségeket (Gulyás János: Szamizdatos évek), mint ahogyan képes volt egyedi megoldások felmutatására a legkülönfélébb életvezetési krízisek esetén (Király Eszter-Sívó Júlia: Kicsit vissza kell már fognom magam, Papp Bojána: A tévé és én, Berki Veronika [=Magyar n. Attila]: Szórásszabadság). Nincs semmi túlzás abban, hogy dacára annak, hogy az idén az egyébként is elzárkózásra hajlamos gazdagok nem szerepeltek a munkákban, minden társadalmi rétegről készült híradás. Szerencsénkre az "egyedi megoldások" megjelölés egyre több esetben kerül előtérbe. Nagyon fontos jelentést hordoz ez a momentum, azt, hogy talán egyre több az olyan életút, amelynek hőse nem várja, hanem keresi és meg is találja a megoldást felmerülő problémáira.

Dokumentumfilm

 

- műfaji problémák és örömök A legszembetűnőbb hiányosságnak az idei termésben is a dokumentumfilm filmes jellegének sokadrangúságát látom. Az állandó lépéskényszer, az alkalmazkodásra szorítottság miatt a dokumentumfilmezésről sajnos még művelői közül is többen azt gondolják, nem fontos filmnek lennie. Amikor a film léte maga a tét, úri huncutságnak tűnik az elkészítés mikéntje. Fölösleges sallangnak tetszenek a formai elvárások. Pedig a forma volna az az út, amely a nézőhöz vezet! A kimondani vágyás publicisztikai hevülete és fontossága mellett eltörpül a hogyan. A tagoltság, a közlés nézőbarát mivolta azért fontos, mert a filmet végső soron nem önmaga lelkiismerete megnyugtatására, a kimondás ténye miatt készíti az alkotó. A cél: a néző figyelme, s emiatt aztán nagyon összekeverednek a szemléletmódok, egymásba csúsznak a műfajok. Hol a televíziós riportforma teszi lehetetlenné az értékes és izgalmas (élet)anyag (portré)FILMmé válását (Surányi Z. András: Két hét pihenő, Sós Mária: Amikor a magyarok síelni mentek Finnországba, Tóth Péter Pál: A tanárnő és a biznisz stb. - ez a legtágabb csoport), hol az anyagkezelés hosszadalmassága miatt lohad le érdeklődésünk (Mátis Lilla: Mély kútba tekinték, Zsigmond Dezső: Aranykalyiba). Az említett esetekben a formai hiányosságok miatt mindenképpen a néző húzza a rövidebbet: ha feladja, elesik egy izgalmas témától, ha végignézi, becsapottnak érezheti magát.

Akác utca

Mégsem tartom azonban korrekt kritikának a dokumentumfilmekkel szemben, amikor általánosságban róják fel hosszukat, illetőleg a "beszélő fejek"-et, azt, hogy valójában rádióműsorok. A témáknak megvan a maguk ideje és formája. Sós Ágnes Teri nagyija pontosan azt a nagyon szikár, nagyon lassú formát találta meg, amivel a bemutatott bonyolult és kegyetlen érzések, érdekellentétek a lehető legtisztábban és legközölhetőbben voltak ábrázolhatók.

Végezetül két fontos, biztató újdonságot szeretnék említeni az idei dokumentumfilmek kapcsán. Az egyik egy viszonyulási változás. Hegedüs Péter méltán sikeres Örökség című filmjébe saját magát is belekomponálta. Bátran vállalja: a film nem lett volna olyan nélküle, amilyenné így alakult. Nem titkolja, hogy beleavatkozott a történetbe: hozzásegítette főhősét, a halászember Balázst ahhoz, hogy eljusson Ausztráliába. Örök vitatéma a dokumentumfilmek kapcsán, lehet-e úgy forgatni, mintha ott sem volna a stáb. A fiatal rendező vállalja, hogy ő is része filmjének, ami csak így lehet hiteles, ő ezt csak így tudta megcsinálni. Hasonló a viszonya Füredi Zoltánnak hajléktalan hőseihez (Hazatérés - nem került versenybe). Barátok, törődnek egymással, egyenrangúakként tartják a kapcsolatot, dacára annak, hogy a rendező szülei villában laknak, a három hajléktalan pedig egy fakalyibában vadkempingezik a szomszéd telken. A filmes nem mindenható, aki kívülről, láthatatlanul és érinthetetlenül szemlél, hanem élő ember, élő kapcsolata van a filmjében ábrázolt világgal. Az az ő világa is, tehát nem vonja ki magát belőle, nem kukkol, hanem hősei között él.

A másik, nagyon biztató változás: az általam látott filmek közül három műfajilag tökéletes megoldást láttam. Két ismeretterjesztő munkát (Szederkényi Júlia: A Gresham, Papp Gábor Zsigmond: A birodalom iskolája) és egy tökéletes portréfilmet (Sopsits Árpád: Haraszt˙ István). Talán túlzásnak tetszik a "tökéletes" jelző alkalmazása, mert műfajelméleti alapvetés nélkül véleménynek minősül, de legyen. Erre az e helyt ingatag véleményre építve állítom: akkor lesz könnyebb dolgunk a dokumentumfilmekkel, ha elméleti alapjai letisztulnak majd. Ha ugyanúgy, ahogyan a játékfilm esetében, léteznek majd műfaji kritériumok, viszonyítási normák. Ha évente számos műfajfilm készül majd tisztázott elvárásokkal, pontos célkitűzésekkel. Ha filmesek is fontosnak tartják a műfaj szabályait. Természetesen nem normatívák felállítását szeretném fejvesztés terhe mellett. Csupán azt gondolom: ha a dokumentumfilmes (műfaj)termelés végre megindul, akkor lesz mihez viszonyítani, lehet majd mihez képest értékelni a rendhagyót, az eseti formaválasztást, a formabontást. A jelenlegi nagyon nagyszámú szabályáthágás a bizonytalanságból, az esetlegességből adódik. Jó volna tudniuk a rendezőknek, mesteremberek-e, kiváló műfajismerettel és állandóan kész szakmai eszköztárral. Jó volna tudniuk, hogy nem kisebb tett kitölteni egy adott forma kereteit, mint folytonosan újítani akarni azt, ami alapjában véve nincs. Nagyon fontos tudniuk, hogy az adott témához formát kell-e bontaniuk, vagy ellenkezőleg, pontosan kell követni a műfaj szabályait. Filmgyártás volna jó a dokumentumfilmes műfajban is.

Boronyák Rita