Gyõri Nemzeti Színház

Kszel Attila megint óriási kedvvel és szeretettel vetette magát egy mesébe (elõzmény: a tavalyi Csizmás Kandúr), ami tulajdonképpen rege, végül is revü lett. Ez persze egyáltalán nem baj, hiszen könnyen felszívódó, kedves és ismert történetre zenével, humorral tálalva, találó kiszólásokkal fûszerezve mindnyájan vevõk vagyunk, legfeljebb azok az anyukák vannak bajban, akik a kicsit nem tudták otthon hagyni, ha már a nagyobbat elhozták...

A Csizmás Kandúr esetében korábban megírt és dramatizált anyaggal dolgozott a győri rendező, onnan szabadíthatta fel saját fantáziáját. Itt mindenben magára volt utalva, mert még Fazekas anyagát is teljesen újraírta ahhoz, hogy kihozhassa belőle azt, amit ő gondol róla. Fantáziája szárnyakat kapott, de attól tartva, hogy netán erőltetett aktualizálással vádolhatják, egy dupla csavarral behelyezte darabját a mű születése (1816) utáni 100. évbe. Legalábbis ez hangzik el rögtön a bevezető narrátorszövegben, hangfelvételről. Aztán kigyúlnak a fények, felharsan a zene az elmúlt évtizedek táncdalfesztiválos vonalából - kezdődik a játék: ettől a perctől - néhány jelmezen és kelléken kívül - semmi nem utal 1916-ra, viszont végig akad bőven napi aktualizálás. Amúgy szellemesen, bájjal és minden erőlködés nélkül (mondhatnánk úgy is: jól), csak hát végig érezhető az író/rendező/dramaturg igyekezete: ezt a százéves vonalat mégiscsak tartani kéne. Ez nem igazán megy.

Viszont jól megy a jókedvű sztorizás, a történet pergetése: Döbrögi vadászata, amely a libák felé tereli az eseményeket; a libák, mint egy antik tragédiában, a Kar szerepét töltik be: elemzik, értékelik a történteket, s javaslatot tesznek a folytatásra, prognosztizálnak, s beesik nyomukban a címszereplő is, az eredeti Fazekas-hős "jogutóda". Kedves ötlettel tesze-tosza, ükapja hírének kevéssé megfelelő legényke ez a jr., akit saját nimbusza, "hírértéke" - halljuk nem egyszer az előadás során közéletünk egyik kulcsszavát - buzdít majd mégis teljesítményre, no és a csinos kis Abigél.

Itt is van egy csavar: Abigél nem csupán női bájával, de Vajákos Bori mama képében "elméleti síkon" is gerjeszti Ludas jr.-ban a hőst, aki kénytelen lesz valóban nekigyürkőzni a bosszúállásnak. A Döbrögi megalomániáját nevetségessé tévő olasz építész képében ez a Matyi már teljesen fölényes, biztosra megy, furfangja be is válik. Döbrögit fotózás címén jól felfekteti a deresre, ahol már az következik, aminek jönnie kell: a "huszonöt". (Finoman persze: sziluettben, és nem is annyi, szerencsére.)

Amíg tart az átállás a következő képre, a libakórus tartja a frontot: kommentál, dalol, táncol: show-paródia valamelyik - bármelyik - kereskedelmi csatorna nyomán.

A gyógyuló Döbrögit újra elveri az ezúttal Vajákos Borbálának beöltözött, immár magabiztos hős, eddig tehát minden úgy megy, ahogy az Fazekas szerint is dukál.

A harmadik verés előtt azonban porszem kerül a gépezetbe. Ludas Matyit fejvadásszal keresteti Döbrögi. Vérszomjas kopó helyett, akit vártunk, joviális fiatalember érkezik a színre hegedűtokkal, s gyengéd hangvételű, moralizáló fejtegetésbe kezd. Elmagyarázza Matyinak: nem kell ütést ütéssel (ráadásul háromszorossal) viszonozni, mert ezekből a kicsinyes vitákból, aránytalan bosszúállásokból lesznek a véres háborúk, melyeket csupa olyan "nagy" ember irányít, akik valaha kicsik voltak, mint például Ludas Matyi jr...

Mindez gyönyörű is lenne, akár mehetnénk haza, de Matyi ellenveti: nem úgy van az, szerencsétlen sorsú, szegény embereknek legalább a mesében legyen meg az elégtétel, ha már az életben úgysem kaphatják meg!

No, innen már néző legyen a talpán, aki kiigazodik, mit is akarjon végkifejletnek. Hiába jogszerű bírói végzés, hiába a 3 liba, amint pszichoanalízisnek vetik alá szegény, hányatott gyermekkorú Döbrögit, hiába ennek megbánása - a gyerekek inkább Ludasnak adnak igazat!

Ezért aztán, bár a forgatókönyv szerint megkérdezik őket, megvernék-e harmadszor is Döbrögit, s ők vagy semmilyen, vagy pozitív választ adnak, a színpadi szereplőknek kell rájuk tukmálni a megbocsátást.

Kszel a szereposztás tekintetében ragaszkodott megszokott partnereihez, akikkel a lehető legharmonikusabban tud együtt dolgozni. Elsősorban ilyenek a színház stúdiós fiataljai (mindenre kaphatók), de a Ludast játszó Posonyi Takács László is bevált már tavaly a Csizmás Kandúr hőseként. Az igazi telitalálat azonban a Döbrögit játszó (s kicsit hitleresre formáló) Ungvári István, valamint "Jean"-ja, "Dr. Ispán Ákos" néven a tehetetlen humán értelmiséget idéző Jáger András. Kettejük játékának minden pillanata pontos és szórakoztató.

S végül megint csak: nem lehet elmenni amellett a nyilvánvaló tény mellett, micsoda élvezettel játszik a csapat, egy ilyen nulla költségvetésű, mindenhonnan összeszedett maradékokból kiállított - magyarul: hősies - gyerekelőadásban. A küldetéstudat lehet az oka? Megmutatni, hogy csak azért is komolyan lehet venni a színházi életünkben másodrendűként kezelt műfajban való, felelősségteljes helytállást?

Lőrinc Katalin