Budapesti Kamaraszínház, Tivoli

A Budapesti Kamaraszínház idei elõadásai részint olyan kérdések köré rendezõdtek, melyek hangsúlyosan a ma emberét foglalkoztatják, másfelõl amolyan örök, mindig és mindenütt aktuális problémákról beszélnek. Az elsõ csoporthoz sorolnám a holokauszt traumájának esetenként lebutított, Broadway-ízû adaptációját (Anna Frank naplója), valamint a topmenedzserek gondterhes hétköznapjairól és "embertelen játszmáiról" kissé hosszadalmasan beszámoló elõadást, az elsõ pillantásra csupán a Top Dogs farvizén hajózó Push Up 1-3 címût; a második csoporthoz pedig a régi-új szerelmek kihûlésének-felmelegítésének nem egyformán megrendítõ történeteit (A szakítást illetve a Próba utánt). Többé-kevésbé tisztességesen elkészített, a közönségbarát színház igényesebb kategóriájához sorolható elõadások, különösebb kihívás, de egyben a bukás lehetõsége nélkül.

A fenti két kategóriát többnyire szerencsétlenül ötvözi a Tivoli új bemutatója. A pszichoanalízis a XX-XXI. század egyik legmeghatározóbb irányzatává nőtte ki magát, jelentősége és hatása jóval túlmutat klinikai alkalmazásán, hiszen az irodalom és a művészetek legkülönbözőbb területein nyert létjogosultságot a pszichológiai megközelítésmód. Sok ember fantáziáját izgatja ma is a pszichoanalízis és azok a titokzatos ösztönök, érzések, gondolatok, amelyek általa előhívhatók az emlékek, álmok rendezetlen lomtárából. Ha mindez ráadásul a híres emberek (mint amilyen Freud és Jung) magánéletében (meg tudattalanjában) való vájkálással párosul, a nézőtér már biztosan meg is telt. Másfelől a lélektan a darab történetének idején, a századfordulón még valóban a legvégső kérdések megválaszolásának forradalmian új, és ami ennél is fontosabb, egyre inkább beváló, de hamarosan dogmává merevült módszerének számított. Freud szélesre tárt egy korábban ezer lakattal lezárt ajtót, amelyen át az elfojtások, perverziók, a szexualitás konzervatív és alternatív formái mind-mind kiözönlöttek a tabuk uralta világba. Súlyos örökség ez, amelynek feldolgozásakor nehéz helyzetbe kerülhet az elemző.

Szervét Tibor és Stefanovics Angéla | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

A feladattal nem igazán sikerült megbirkóznia sem a szerzőnek, sem a rendezőnek. Christopher Hampton dramaturgiailag sorsdöntő pillanatot emel ki Freud és Jung kapcsolatából: megismerkedésük rövid felvázolása után a szakításukhoz vezető utat, majd magát a szakítást látjuk, annak érzelmi és egyéb következményeivel együtt. Az ellentét alapvető okai talán mindenkinek ismerősek, de Hampton továbbmegy, és az egész történet keretéül elbeszéli Sabina Spielreinnak, Jung páciensének majd szeretőjének a nagyközönség által talán kevésbé ismert históriáját. Az eredeti angol The Talking Cure cím ezért (is) lett a magyarban pikáns többértelműséggel fűszerezetten Jung a díványon (pontosítok: előbb ez volt a cím, majd a sokkal kevésbé fantáziadús, viszont legalább ennyire kétértelmű A kúra lett a főcím). A cím jobb lett, mint ami utána következik: egy - itt a szó több értelmében - lélektani alapozottságú dráma helyett sematizált, csupán kontúrjaikban megrajzolt bábok mozognak ide-oda a szűk térben, dolgozóasztaltól ágyig, díványtól székig és vissza. Néhány jól megragadott karakter, vagy inkább helyzet, de semmi több.

Hampton szerencsére nem foglal állást a döntő kérdésben, vagyis nem tudjuk meg, hogy ő maga freudiánus vagy jungiánus beállítottságú-e. (Érdemes ilyen szempontból a fontosabb Freud- és Jung-életrajzokat forgatni, amelyekben viszont lépten-nyomon igencsak egyértelmű szimpátiák és antipátiák nyomait fedezhetjük fel.) A szerző a látszólag szerencsésen megtalált középúttól tér el a másik irányba, vagyis mindkét tudóst végletekig bogaras, kizárólag saját mikrovilágukban gondolkodni képes figuráknak láttatja. Ezt a fokú iróniát túlzottnak érzem: Hampton képletében Freudból szexmániás vénember lett, Jungból pedig igazi nyárspolgár - misztikus beütéssel (ugyanakkor finoman emelődik ki a valós kapcsolatukban is meghúzódó zsidó-árja ellentét, annak minden tragikus hozadékával együtt). Lehet, hogy valóban ilyenek voltak, de semmiképpen sem csak ilyenek - akkor már inkább ilyenek is: személyiségük egyéb oldalai azonban egy efféle szemellenzős olvasatban sajnálatos módon homályban maradnak. Akár a karikatúraszerű ábrázolás is elfogadható volna, ha közben nem lenne folyton kissé "túlkomolykodva" és túlbeszélve az egész. A remek alapötlet így süllyed el a közhelyesség mocsarában.

Hampton szövegének egyik legfőbb jellemzője az apró részletek kiirtása - ugyanez áll Valló Péter rendezésére. Ott, ahol az eseményekben nem csupán a szakirodalom, de a laikus, józan emberi ész is legalább kétféle indítékot tételez fel, Valló egyszerűsít és dönt, általában sajnos a legkézenfekvőbb ok mellett, nem adva lehetőséget arra, hogy a színészek valódi tartalommal töltsék meg a felskiccelt figurákat. Így van ez Freud híres ájulási jeleneteinél is: köztudott, hogy Freud több ízben összeesett Jung, de mások jelenlétében is - az összetett, több okra visszavezethető izgalmas jelenség ugyan visszaköszön Valló színpadán, de elég prózai magyarázatot kap minden esetben: eszerint Jung tudattalanul Freud halálát kívánta, aki így reagált erre a traumára. A rendezés legalapvetőbb hibájának éppen ezt érzem: az áradó sokszínűséget, amely például Jung egész életművének jellemzője, Valló Péter fekete-fehér körvonalakká silányítja, szürke és érdektelen kísértetek színpadi bolyongásává hangszereli át. "Segítségére" van ebben a tervező Szlávik István is. Két lelátóra ülteti a nézőket, középen egy nagyobbacska négyzeten mozog a néhány szereplő. A díszlet kopár és minimalista, amolyan orvosi rendelőféle: Freud bizományiból összevadászott, méltóságteljes külsejű faragott íróasztalával meg könyvszekrényével szemben Jung egyszerű, fehér szocreál asztala és fogasa álldogál (a régi, jól bevált és a modern, felforgató eszmék kissé szájbarágós jelképeiként). Jelen van még egy ágy - amelyen Sabina fekszik, szeretkezik, "analizáltatik" - meg néhány szék. A hátsó falon időnként szürke tónusú vetítések Wagner-operától jéghegyekig és hullámzó tengerig.

Az előadást a jórészt eltalált szereposztás menti meg. A legmeggyőzőbb Benedek Miklós Freud szerepében: cinikus megjegyzéseiben világos a sokat megélt ember tapasztalata, és ami ennél is fontosabb: az önirónia. Olyan ember, aki (talán túlontúl is) tökéletesen tisztában van saját jelentőségével - a maga korában, de a későbbiekre nézve egyaránt. Aki tudja, hogy a XX. században már senki sem olvassa, mert nem olvashatja úgy Oidipusz király mítoszát, ahogyan az ő elmélete előtt tette. Aki néhány év alatt valóságos intézménnyé vált, olyasvalamivé, mint Goethe volt Weimarban (lásd Lotte Weimarban); mindenható, abszolút uralkodóvá, aki nem a háttérből, hanem legszívesebben reflektorfényben sütkérezve, rajongóktól körülvéve egyengette a pszichoanalitikus mozgalom világméretű terjeszkedésének útját. Aki eközben törékeny ember is bírt maradni: hátborzongatóak Benedek Miklós ájulásai, amikor Jung minduntalan olyan témákra téved, amelyek mesterét irritálják.

Szervét Tibor Jungként kiegyensúlyozott alakítást nyújt: elvégzi a rá mért feladatot, de nem tesz többet Jung alakjához, mint ami amúgy is kézenfekvő a szöveget olvasva. A darabban többször tematizált ifjonti hevét sem lehet mindig érzékelni, inkább mintha Freudhoz hasonlóan ő is kezdene az igazság egyedüli letéteményesévé válni. Amikor viszont ellenszenvesnek kell lennie, akkor borzasztóan az - például amikor kicsinyes örömmel gondol arra, hogy amíg Freud anyagi okokból csak turistaosztályon utazhat Amerikába, ő az első osztályon teszi ugyanezt (nem a maga, hanem felesége vagyonának jóvoltából persze). Nyugodt hangja, pontos artikulációja szinte pácienseivé teszi a nézőket is, és jól rímel a kortárs visszaemlékezések valódi Jungjának delejes, ugyanakkor rendkívül bizalomkeltő hatására.

Sabina Spielrein szerepében a tehetséges Stefanovics Angéla mutatkozik be. A fiatal, orosz származású zsidó lánnyal apja erőszakoskodott gyerekkorában, ezért (?) mazochista lett, perverz szexuális szokásai vannak, és még sorolhatnánk különös szokásait, összefoglalva: a lány a freudi elmélet állatorvosi lova. Kiváló médium a teóriát a gyakorlatba átültetni kívánó Jung számára. A terápiával sikereket ér el, Sabina állapota látványosan javul, olyannyira, hogy maga is pszichoanalízissel kezd foglalkozni, de aztán túlontúl közel kerül kezelőorvosához. A lány alakja a darabban tulajdonképpen a mérleg nyelve, Hamptonnál a szakítás valódi tétje Freud és Jung között. A lány nem is igazán kettejük között, inkább Jung körül őrlődik, keresi magát, de nem sok kapaszkodóra lel. Bár Freud eleinte látványosan hitet tesz az örököseként számon tartott Jung mellett, később a lánnyal folytatott személyes konzultációi meggyőzik Jung kétes erkölcseiről, ráadásul kapóra jönnek az elmérgesedő viszonyban, így a svájci professzor válik kitagadottá. Stefanovics Angéla a kezdetben sikító rohamokban kitörő, fegyelmezhetetlen kislánytól szépen építkezve jut el a Jung család hétköznapjainak békés állóvizét látszólag veszélyeztető érett nőig.

Szervét Tibor és Benedek Miklós | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

A kiválónak aligha nevezhető drámai alapanyag, s nem feltétlenül a rendező hibája a mellékszereplők tanácstalan téblábolása a színpadon, gondolok itt különösen Emma Jungra (Horváth Lili), aki afféle megelevenedett biológiai óraként néha belebben a színpadra, hogy egyre látványosabban domborodó hasával az idő múlását, no meg Jungék gyermekeinek növekvő számát illusztrálja. Az életet nagykanállal habzsoló kokainista, mellesleg kiváló analitikus Otto Gross (Bozsó Péter) alakja sem igazán kiforrott: mintha csak azért került volna be a drámába, hogy Jung poligám hajlamainak valamiféle legitimitást adjon, hiszen ő az, aki saját életvitelével példálózva biztatja orvosát-mesterét a hűtlenségre.

Talán túlzottak voltak elvárásaim az előadással szemben, amikor azt reméltem, hogy egy átgondolt rendezés majd túllép az utóbbi években divatossá lett vulgárpszichologizáláson, az újsütetű lélekbúvárok fillérekért megvásárolható diagnózisain. Nem a lélektan hőskora iránti nosztalgiát vagy netán áhítatot hiányolom az előadásból, inkább sarkos, minden esetben "biztosra menő" álláspontját érzem zavarónak. A rendezésből sok helyen túlzottan áradó magabiztosság tolakodóvá válik, és nem hagy helyet a befogadóban felmerülő kérdéseknek.

Jászay Tamás