Kolozsvári Állami Magyar Színház

Luigi Pirandello színmûve elsõ látásra melodráma, telenovella - könnycsikaró szenvelgés, annak rendje és módja szerint. Az, amire hajdan is, ma is befizet a nézõ, nem sajnál rá pénzt és idõt. Ha jobban megnézzük, az is nyilvánvalóvá válik, hogy az Öltöztessük fel a mezteleneket története igaz. Hasonló helyzetben lévõ nõkkel törvényszerûen bekövetkezhet mindaz, ami a darab fõszereplõjével, Ersilia Dreijel történt. Realista dráma a javából. Nevelõnõ, tengerészhadnagy, nagy szerelem... A hadnagy házasságot ígér, aztán elvitorlázik... egy másik házasulandó lányhoz. A házigazda, a szmirnai konzul viszont befészkeli magát a hadnagy nyitotta résbe, ágyasává teszi Ersiliát, s amikor fény derül a dologra, kirúgja... A lány az utcára kerül, prostituáltként nem tud boldogulni, bevesz egy kis adag mérget, ... s nyilatkozik a sajtónak. Ami ezután történik, a tragédiánál is kegyetlenebb: nevetséges és groteszk vesszõfutás a kisszerûség nagy szférájában. És itt jön be Pirandello a képbe.

A darab színrevitelének a kulcsa: egyidejűleg kell láttatni mindhárom szintet - a könnycsikarót, a valóságosat és a nevetségest. Létre kell hozni a pirandellói átjárhatóságot, amit Bocsárdi László, az előadás rendezője elméletileg nagyon jól tud, ki is fejt a műsorfüzetben. És Bocsárdi rendezett már Pirandellót a marosvásárhelyi színiakadémián, az Ember, állat, erényt, amikor meg is valósította a szerző újítását. Az átjárhatósághoz választani kell egy biztos nézőpontot - az említett három nézet vagy más szóba jöhető nézetek valamelyikét -, és annak alapján felépíteni az előadást. Nyitott szerkezetet teremtve, amely nem zárja ki az interferenciákat, sőt, a végső színek feltevésekor, az árnyalásnál valósággal kívánja a többi nézet jelenlétét. Máskülönben átjárhatóság helyett szeszélyes, jellegtelen vagy teljesen esetleges, keveset, illetve semmit sem mondó keverék jön létre. Bocsárdinak most nem sikerült elkerülnie ezt a veszélyt. Hogy miért? A gyors munka, a produkció befejezetlensége folytán? Vagy tán azért, mert a rendezői elképzelés, vízió nem fedi a darab egészét? Tény az, hogy az előadásnak nincs saját stílusa. Pedig Bocsárdi nagy stílusteremtő! Gondoljunk csak a Vízityúkra, az Ilja prófétára, A csodára. Vagy a Romeo és Júliára, amelyben fiatalságunk őszét mutatta meg, nyomasztó, elkerülhetetlen végét, egyedülállóan.

Ersilia Dreit körülveszik a dögkeselyűk. Közülük számomra a legundorítóbb Ludovico Nota regényíró, aki Ersilia sorsában témát lát - s öregembernek való ágyast az elhagyott teremtésben. Azért fogadná be a kórházból kijövő lányt, hogy lerágja róla azt is, ami még megmaradt... Ez tényszerűen benne van a darabban. Bogdán Zsolt viszont egy kedélyes, játékára hamar és könnyen ráunó senkit hoz. Elfogadható ez a szerepfelfogás is, ha az alakítás hitelesíti. Lehet, hogy ez is elég, ennyitől is kicsordul a pohár - bekövetkezik a lány második öngyilkossági kísérlete, amikor már senki sem menti meg... Ki tudja?

Franco Laspiga volt sorhajóhadnagy a másik dögkeselyű. Ő a lány iránti "kolosszális" részvéthullámot akarja kihasználni. Kisszerű, önző és öntelt fráter. Ez világosan kitűnik Molnár Levente alakításából, aki színpadi jelenlétével eljut a nevetséges szférájába. Csakhogy túl rövidre zárja szerepét. A melodrámából egyből átesik a nevetségesbe anélkül, hogy hitelesítené a figurát. Kevés. És mint egy kísértet, megjelenik Grotti konzul is - a lány tényleges megrontója. Cinikus gazember - groteszk megjelenítésben. Diplomata, aki egyforma faarccal hazudik, parancsol vagy udvarol. Reprezentál. Ő is eljött a koncért, miután a sajtót fogyasztó világ számára a lány kijelentéseit hivatalosan és szemérmetlenül megcáfolta. A Kolozsvárott vendégként fellépő Szabó Tibor rendkívül pontos és letisztult alakítást nyújt ebben a szerepben.

És van, aki Ersiliával kapcsolatban nem a hasznot keresi, csupán a szórakozást: Onoria, Nota író házvezetőnője, az utca nagyszájú, állhatatlan, pillanatnyi konjunktúra szerint locsogó embere, a megtestesült közvélemény. B. Varga Csillára mintha csak rászabták volna ezt a szerepet. Kár, hogy kissé visszafogja magát. Felszabadultabban, "improvizatívabban" briliáns alakítást nyújthatna. Ha már ilyen ez a házvezetőnő, el kellene vinni az abszurdumig. Hátha vele tartana a többi szereplő is! Úgy, ahogyan Bíró József teszi - hitelesen végletekig fokozva az újságíró dögkeselyű voltát. Alakítása akkor lenne még erősebb, ha azt is éreztetné, hogy valójában az újságírói hivatás lényege került át az abszurditás szférájába. Az előadás nagyon erőlködik, hogy ezt kimondja. Bálákban áll az újság a színen. Mindent betölt és betemet. Csak hát a darabban egyébről lenne szó. Az általános felelőtlenségről. Egy emberi élet kioltásáról, amiben valamelyes szerepet játszik a szennypapírrá degradálódott újság is... Aprócska, kisszerű szerepet. És a többiek?!

M. Kántor Melinda - Ersilia Drei alakítója - feltehetőleg a realista dráma nézete szerint építkezik, és nem is akar kilépni ebből. Lélektani hitelességre törekszik, és meg is elégszik ezzel. Amíg az elesettséget, a kiszolgáltatottságot, a keselyűktől való rettegést, menekülést, menedékkeresést, a kényszerű megalázkodást kell hoznia, alakítása fedi a szerepet. De amikor Ersilia aktívvá válik, és kiderül, ő sem mentes a kisszerű ügyeskedéstől, hazudozott és hazudik, maga is manipulálni próbál, mert hasznot akar húzni az öngyilkossági kísérlete folytán támadt általános begerjedésből, akkor M. Kántor Melindának át kellene lépnie a harmadik fokozatba, a groteszk világába. Ez annál is indokoltabb volna, mert szöveg szerint legalábbis, s a jobb alakítások esetében effektíve a partnerei is ott tanyáznak. És hála a rendezőnek, azért van néhány groteszk beállítás is az előadásban. Kár, hogy ezekben M. Kántor Melinda valahogy idegenül mozog, nem találja fel magát, maximum a modorosságig jut el, jelenlétével nem tölti ki a beállítások groteszkségét. Pedig maga a címben megfogalmazott pirandellói kívánság is rendkívül groteszk: "Öltöztessük fel a mezteleneket!" De miért? Hogy ne maradjanak csórén a hazugságaikkal?

Zsehránszky István