Kolozsvári Állami Magyar Színház Szalonnás krumpli, mûgonddal tálalva

Valószínûleg még nem jött el az az idõ, mely kellõ rálátást biztosítana a Ionesco-életmûre. Az talán már érzékelhetõ, hogy a fõmûveknek tartott Bérenger-drámák ereje, eredetisége, érvényessége egyre inkább fakulni fog, miként az is, hogy a pályakezdõ abszurdok, A kopasz énekesnõ vagy A különóra az "újszülöttnek minden vicc új" tétele alapján alighanem mindig elõvehetõk lesznek - de ahhoz, hogy ne csak az "újszülötteknek" jelentsenek maradéktalan élvezetet, nem kis rendezõi bravúrra lesz szükség. A "közbülsõ" drámák megítélése talán bizonytalanabb; magam az ontológiai hiányt megérzékítõ szövegeket (A székek, A kötelesség oltárán) érzem a leginkább maradandóaknak, s a banalitásokat feltupírozó játékokat (mint a Jacques avagy a behódolás) a legkevésbé.

Az, hogy Tompa Gábor (akinek egykori A kopasz énekesnő-rendezését maradandó színházi élményeim között raktároztam el) a Jacques...-ot vitte színre frissen Kolozsvárott, alighanem azt jelzi, hogy másképpen gondolkozik a Ionesco-darabokról, mint én. Vagy legalábbis jó színházi nyersanyagot lát a nonkonformizmushoz tapadó közhelyeket a nyelvi blődli eszközeivel eggyé gyúrni próbáló, valójában erősen széteső, blöffízű szövegben. Az előadás azonban inkább alkotóinak szakmai tudásáról győz meg, mint a darab életképességéről.

Bartha József díszlete sejtelmes és pragmatikus egyszerre: látszatra egyszerű, üres tér (mely bőven hagy helyet a játéknak), valójában csaknem minden szokatlan benne - a zöld árnyalatai által dominált színvilág, a falként megjelenő befőttesüvegek (melyek talán krumplit tartalmaznak, s így rögvest a szövegben a konformizmus allegóriájává váló szalonnás krumplit juttatják eszünkbe), a szekrényajtóra emlékeztető bejárat, melyet hajszálpontosan megkomponált koreográfia alapján használnak a szereplők. Ez a berendezés, ez a tárgyi világ éppúgy a mindennapi banalitások elrajzolt változatát jeleníti meg, mint maga a szöveg. Szerencsésen illeszkednek ehhez a képhez Carmencita Brojboiu archaikus eleganciát és kifinomult ízléstelenséget ötvöző jelmezei (a ruhák összhangját többnyire egy oda nem illő darab - keménykalap, eltérő színű mellény stb. - bontja meg), s szerencsésen nem illeszkednek ehhez az ugyancsak Brojboiu által tervezett, hideglelős atmoszférát közvetítő maszkok (a maszk, az arcfestés tudatosan végiggondolt alkalmazása szintén a beilleszkedés - be nem illeszkedés problémájának vizuális kivetülésévé válik).

Hasonló gondolatot érzékítenek meg a gondosan megtervezett mozgássorok is. A szereplők mozgása energikus, lendületes, de mégis szögletes, kifacsart, merev. Ezzel áll szemben sokáig Jacques mozdulatlansága, majd laza, könnyed, elomló mozdulatai. Aztán az idő előrehaladtával az ő mozgása is megváltozik, hasonul a többiekéhez, s mintha egyszerre lenne gépies és állatias. A tágabb értelemben vett koreográfia fontos elemét képezik a szereplők túlforszírozott pótcselekvései, melyek mind a (nyárs)polgári életforma rekvizitumaihoz kapcsolódnak. Ezek legjellemzőbbje talán Jacqueline folyamatos fotózása, aminek következtében fokozatosan a földre hulló polaroidok lepik el a tér egy részét.

A kolozsvári társulat ezúttal is bizonyítja erejét, mely nem pusztán abban áll, hogy valamennyi szerep optimálisan kiosztható, hanem abban is, hogy minden szereplő hallatlan fegyelemmel követi a Tompa által választott játékstílust. Nincsenek felesleges szólók, nincs előtérbe tolakodó, személyre szabott technika, van viszont feltűnően egységes, érett színészi összjáték, csapatmunka. A nyárspolgári világ számos árnyalatát Boér Ferenc nagyhangú, önérzetes, konfliktusok elől folyvást elmenekülő papája, Borbáth Júlia családját kétségbeesetten összetartani próbáló mamája, Kézdi Imola sunyítva ravaszkodó, stréber Jacqueline-ja, Senkálszky Endre "öreg bútordarabként" tartott nagypapája, Mende Gaby szóhoz jutásért küzdő nagymamája, Csíky András és Panek Kati jovialitást, szerénységet színlelő, könnyen agresszívvá váló házaspárja együttesen keveri ki. Albert Csilla mindvégig maszkot viselő Roberte-je hitelesen teremti meg az egyéniség látszatát, mindvégig pontosan érzékeltetve önnön eszköz voltát. A címszerepet játszó Hatházi András pedig precízen és erőteljesen ábrázolja a nonkonformizmus konformizmussá alakulásának egyéniségvesztő, elgépiesítő, elállatiasító folyamatát.

Tompa Gábor alighanem mindent kitalált ebben az előadásban, amit csak ki lehetett találni. Arról már nem ő tehet, hogy a játék összes eleme (látvány, szcenika, mozgás, játékötletek sora) voltaképpen egyetlen gondolatot ragoz. Míg maga a szöveg egyetlen gondolatot tupíroz egyetlen eszközzel, addig az előadás ezt a legváltozatosabb színházi eszközökkel teszi - ám ez sem elég a soványka gondolat megtermékenyüléséhez, befogadói továbbgondolásához. A produkció voltaképpen ugyanazt a banális közhelyet járja körül hosszadalmasan, mint maga a darab. S maga a közhely, sajnos, parányit sem lesz érdekesebb attól a kivételes műgondtól, amely színpadi formát ad neki. Régen láttam előadást, melynek szakmai színvonala és érdekessége, "élvezeti értéke", rám gyakorolt hatása közt ekkora szakadék tátongott volna. S míg minden tiszteletem ellenére egyre csüggedtebben néztem a játékot, azzal próbáltam vigasztalni magam, hátha az abszurd drámák iránt oly erősen vonzódó Tompa a közeljövőben előveszi majd a szerzőnek egy erre érdemesebb művét (mondjuk A kötelesség oltárán címűt), s hasonló tudást és energiát belefektetve abból hoz majd létre hasonló színvonalú előadást...

Urbán Balázs

 

NKA csak logo egyszines

1