Katona József Színház

Ascher Tamásnak, aki a világszínpadokat bejárt, sokszorosan díjazott, legendás Három nõvérével iratkozott fel a nagy rendezõk itthon soha nem túlságosan hosszú listájára, nyomós oka lehetett Csehov nálunk is sokszor játszott Ivanovjának megrendezésére. A darabot 1923 - a legelsõ vígszínházi bemutató - óta nálunk is sokféleképpen állították színre. Értelmezték tragédiának és komédiának, s fordítók sora törekedett megtalálni a dráma egyenértékû magyar szövegét. De ami ennél is evidensebben gátló, vagy legalábbis gátlást ébresztõ tényezõ: a mai színházi közönség egy részének tudatában még túl frissen él Zsámbéki Gábor színháztörténeti fordulatot is jelentõ kaposvári Ivanovja ahhoz, hogy ne bátortalanítsa el az újabb vállalkozókat, akiknek számolniuk kell azzal, hogy igazán csak egy polemikus, vagy legalábbis gyökeresen új, mai értelmezés, vagy különleges értékeket felmutató szereposztás indokolhat egy újabb premiert. Nem mintha nem lehetne bárhol, bármikor létrehozni minden klasszikus mû újabb, megtekintésre érdemes, autentikus változatát. Olyat, ami a nézõtéri újszülötteknek természetesen új, a többieknek pedig még egy hiteles, élvezetes magyar Ivanov a sorban.

Ivanovok változása

Meggyőződésem, hogy vállalkozásával Ascher Tamás nem csupán szem kívánt lenni a láncban. Csehov korai művének bemutatásával másra, többre, izgalmasabbra törekedett. Legalább arra, hogy hozzászóljon a premierről premierre fellángoló vitához, ki nekünk - itt és ma - Ivanov.

Fekete Ernő és Szantner Anna | theater.hu fotó - Ilovszky Béla
Nemrég még csodálatos, tettvágytól sugárzó, első látásra szerelmet ébresztő fiatal férfi, mára erejét vesztett óriás - ahogy az életük értelmét benne kereső nőnemű lények látják, avagy tunya, korán tehetetlenné fáradt lázadó? Kiábrándult, enervált értelmiségi, akinek életkudarca végül is kegyetlenségben robban? A körülmények szorításában vergődő áldozat, avagy önmaga felett ítélkező bűnös? Vagy egyszerűen egyike az orosz irodalom nagyszámú, és éppen ezért ismerős "felesleges embereinek?"

A hazai ősbemutató tanúi már nincsenek köztünk; sárguló újságlapokat böngészve, némi furcsálkodással fogadjuk, hogy a jeles premier alkalmával a nézőtéren a kritikus mögött ülő, népszerű operettprimadonna csöndes zokogással nyugtázta az Anjutát játszó Varsányi Irén "csöngettyű hangon" elrebegett panaszát, és közben "görcsösen tépkedte apró csipke zsebkendőjét." ( Esti Kurír, 1923. IX. 30.) Kárpáti Aurél szerint, valami eltört Ivanovban, "megpattant, mint hajszálrugó a finom gépezetben, s most már nem tud akarni." De ha ezt elfogadjuk, mit kezdünk azzal a megállapítással, hogy "Az orosz Hamlet tragédiája egy terjengős életkép tarka színeinek alján komorul és a nézőnek magának kell megkeresnie a drámát, külön kiválasztani a kusza anyagból." Évtizedek színházi gyakorlata, tegnapi sikerszériák krónikája cáfolta meg azt a sokat ismételt vélekedést, hogy "Csehov nem drámaíró s ezért elfáraszt a színpadon." (Pesti Napló, 1923. IX. 30,)

Valószínű, hogy az ilyen és ehhez hasonló, megkövesedett előítéleteknek is részük lehetett abban, hogy Ivanov ezek után - majd’ fél évszázadig nem talált vissza a magyar színpadra. A világban már régen virult, hódított a Csehov-reneszánsz, Európában, sőt Amerikában is vitatták - de főként játszották - a nagy drámák árnyékában korábban homályban maradt Ivanovot is, amikor nálunk még mindig csak halasztódott, és hamvába holt terv maradt a megkésett felújítás. A Nemzeti Színházban húsz év pergett le Csehov nélkül: az 1952-es legendás Ványa bácsinak nem volt folytatása.

Marton Endre - mentségként, önigazolásul? - 1971-ben arra hivatkozott, hogy tulajdonképpen már hat éve készült az Ivanovra, "csak" az alkalom, a megvalósítás késett. Amerikai tanulmányútja után érett meg benne a szándék, hogy előadásával bebizonyítsa az újra felfedezett klasszikus és a bennünk élő ivanovizmus időszerűségét. Amikor a premiert követően interjút készítettem vele a Nagyvilág számára, kétfelől közelítette meg a témát. Az első, jobbára kockázatmentes érv pszichológiai természetű volt, és a hős magányát, a kapcsolatok nélküli ember veszélyeztetettségét hangsúlyozta. De a mű igazi aktualitása - számára és számunkra - is egy korábban elfojtott, kollektív élményből táplálkozott. Hiszen az Ivanovok nemzedéke addigra már túl volt a nagy kiábránduláson: akik ifjan meg akarták (meg akartuk) váltani a világot, addigra többségükben illúzióvesztetten tűrték el a létezést. Ki testben, ki lélekben fáradt el, volt, aki mindkettőben. Jobb sorsra érdemes tehetségek roppantak bele hiú erőfeszítésekbe vagy a nehezen tűrt kompromisszumba.

Marton bevallottan, vállaltan volt elfogult hősével. Hiszen egy kicsit maga is Ivanov szemével nézte nemcsak Lebegyevék otthonát, de a világot is. Ezért választotta a főszerepre a magyar történelmi arcképcsarnok jeleseivel tegező viszonyban lévő, nagyformátumú színészt, Bessenyei Ferencet, akinek a néző elhitte, hogy lázadó volt, amíg lehetett, tele ambícióval és akarással, és csak a környezet, a világ kisszerűsége fojtotta bele a jó szándékot, és nyomorította meg. A jövő elutasítása, a rajongó fiatal menyasszonyával való szakítás szándéka és az utolsó pisztolylövés végső soron Ivanov becsületességét bizonyítja. Kudarcában - Marton értelmezése szerint - a társadalmi és az egyéni felelősség összefonódik: a megvetett világ (is) felelős Ivanov bukásáért.

Hányan húzták meg a ravaszt az 56-os események túlélői és fiai közül ebben a konszolidált évtizedben? Hány gerinc roppant bele a prágai kudarcba? Hány hangszer némult el tőlünk nyugatabbra is 68 után? Statisztika híján emlékeimre kell támaszkodjak, de ez is elég ahhoz, hogy világossá váljék, miért lett ez az időszak - Magyarországon is - Ivanov és az Ivanovok évtizede. 1978-ban Mihályi Gábor hat, színháztörténeti mércével is mérhető európai Ivanov előadás összevetésére, együttes elemzésére vállalkozott. ( Ivanov - avagy a tragikum visszavonása, in: A moderntől a posztmodernig, Új Világ Kiadó, 1999.). A tétel, a tanulság már a címben is jelen van. Az értelmiség önvizsgálatának eredménye ébreszti rá a (színházi) világot az ivanovizmus új arcára, megfosztva az egyes egyéneket is az önsajnálat vigaszától, a tragikum pátoszától. A tablón a legnagyobb rendezők Ivanovjai sorakoznak, Krejcától Szmoktunovszkijig, de a közelképek azt bizonyítják, hogy a magyar Ivanovok történetében csak Kaposvárott következett be a fordulat.

Zsámbéki Gábor illúziótlan értelmezése fosztotta meg a nézőt az Ivanovval való azonosulás megnyugtató élményétől és kényelmétől. Az új Ivanovnak azóta már azt sem hisszük el, hogy nem olyan régen még csodálatos ember lett volna, ha egyáltalában szándékában állt valaha a kizökkent idő helyretolása. Rajhona Ádám viszont kopott és koszlott környezetében, kisszerű társak között, önmagától is elidegenedve vegetált, vergődését ennek következtében könyörtelen kritikával kényszerültünk nézni.

Gerlebúgás, könnyek és vérfagyasztó sikolyok után az előadás kínos rácsodálkozás volt egy kiüresedett világ törpe lakóinak hétköznapjaira, valódi gondolatok cseréjét pótló, tartalmatlan áldialógusaira, és a mindenre rátelepedő unalomra. De amíg az unalomnak még lehet akár poézise, varázsa is, az egymást keresztező üresjáratok itt komikumba fulladtak. Innen a szalonban zajló társalgás abszurditása, és a hősök abszurd létezésének legbizarrabb momentuma, amikor a dramaturgia szabályai szerint fenyegető pisztolyt gazdája egyszer csak beejtette - mit beejtette, megáztatta - az uborkás üvegben. Az uborkalében megfürdetett fegyver nehezen felejthető képi sűrítményévé lett az előadásnak. És nemcsak a látványa, az üzenete is túlélte a múló évtizedeket. Ahogy nemzedékünk számára - bár Hamletek jöttek, mentek - Gábor Miklós Hamletje maradt "a" dán királyfi, Ivanovként Rajhona Ádám enervált nyomorúságát őrizzük.

Nem mintha nem létezhetne másféle, érvényes koncepció. Éppen a kaposvári színházhoz akkoriban nagyon közelálló Eörsi István írta le a Zsámbéki-előadás egy kritikusával polemizálva, hogy nem létezhet olyan előadás, amelyre ki lehet mondani, hogy ez Csehov Ivanovja. És még ha mi, nézők hajlamosak lettünk volna is ezt hinni és hirdetni, a színházi szakma - helyesen - kihívásnak érezte az elementáris sikert, és a premier után valóságos Ivanov-láz, vagy talán csak széria kezdődött szerte Magyarországon. Még ugyanabban az évben bemutatták a drámát Miskolcon, azután Egerben. Később Nyíregyházán rangos vendég, Ivo Krobot rendezte. 1995-ben pedig Horvai István folytatta életműve gerincét alkotó Csehov szériáját az Ivanovval a Pesti Színházban.

A legnagyobb várakozás ezután Székely Gábor 1996-os vállalkozását előzte meg. Az ő Ivanovja, Cserhalmi György, kisszerű környezetével ellentétbe kerülő, megroppant gerincű hős volt, aki saját drámáját a rászakadó magányban élte meg. Míg elődei fokozatosan idegenedtek el környezetüktől, Cserhalmi erélyesen széttépte az őt a többi emberhez fűző szálakat. Cselekvésképtelen állapotában ez volt az egyetlen, jóvátehetetlen cselekvés. Elődjének, Szervét Tibornak még ehhez sem volt ereje. Horvai hőse, bár még nem húzta le teljesen a szájáig érő, fojtogató mocsár, inkább csak beleszürkült az őt körülvevő szürkeségbe. A felidézett előadások, koncepcionális és színvonalbeli különbségeik ellenére, akár közös nevezőre is hozhatók: a múlt századi felesleges ember utóda - a hitét, energiáit vesztett értelmiségi pátosztalan bukása - a kor, vagy legalábbis a korszak témájává lett. A megfiatalodott Ivanov

A XXI. század hajnalán azonban az Ivanovokat körülvevő valósággal együtt az ivanovizmus értelme, tartalma is megváltozott. Másként ábrándult ki és máshogyan fáradt el a marginalizálódott értelmiség. Ennek felmutatását vártuk - a rendezővel szolidáris izgalommal - a Zsámbéki Gábor vezette Katona József Színház márciusi bemutatóján. A folytatást, vagy a még sokkal izgalmasabb - és ennyi idő elteltével (egy más történelmi korszakban!) alighanem elkerülhetetlen - polémiát. Talán ezért is lepett meg - hogy kritikámat a végén kezdjem -, hogy Ascher nem próbálta sem rehabilitálni, sem Zsámbékinál mélyebbre taszítani Ivanovot. A különbség - első közelítésre - a főszereplő megválasztásában mutatkozott. Fekete Ernő már eddig is bizonyította sokoldalú tehetségét, de neki most, élete első címszerepében kellett az egész estét betöltő nagyok közé felzárkóznia. Fekete Bessenyeinél - alkatát tekintve - súlytalanabb, Rajhonánál viszont vonzóbb Ivanovnak ígérkezett, aki mellesleg mindkettőjüknél lényegesen fiatalabb. Az életkor ezúttal nem elhanyagolható, színészi eszközökkel módosítható külső körülmény, hanem - sejtésem szerint - rendezői koncepció. Ascher ezzel is azt érzékelteti, hogy egy másik, a sajátjánál élettapasztalatokban szegényebb, ám apáinál sebzettebb generáció válságáról kíván szólni. Viszonylag fiatal, farmernadrágos, gyűrött fehér inges, kócos Ivanovja olyan, mint nemzedéktársai a világ több tucat országában. Talán nem is orosz földbirtokos, hanem a nézőtéren ülő pestiek szomszédja, évfolyamtársa, mindannyiunk ismerőse. Akinek fegyelmezetlenül fegyelmezett és visszafogott közönyét inkább elhisszük, mint a kortársaira kevésbé jellemző önmarcangolást. Ivanov passzivitása engem nem Hamlet habozására emlékeztetett, hanem Bereményi Géza méltatlanul elfelejtett Hamlet-parafrázisának hősére: Halmi volt az, aki korosztályos tapasztalatai birtokában, kiábrándultságában úgy dönt, ha ki is zökkent az idő, ő a kárhozat elkerülésére sem kívánja azt helyrezökkenteni. Intézze el atyja szelleme maga az ügyét, és vitáját a Kondornak keresztelt Claudiusszal. Fekete Ernő Ivanovja sem akar, és persze nem is tud - csatázni. Még az is kérdés, hogy vajon korábban - szöveg szerint mindössze pár éve - képes volt-e a küzdelemre, vagy csak a szerelem, a rajongás festi markánsabbra a - tegnapi - portrét? Én a magam részéről nem gondolnám Fekete Ivanovját depressziósnak, ahogy kritikus kollégám sejteti, hiszen a konvenciókkal szembeforduló szerelmi házassága, a zsidó lánnyal kötött messaliance is cselekvés - valóságos életrajzi tény, aminek értékére, Ivanov hangsúlyozott érdemére inkább csak az vet árnyékot, hogy a korosodó férfi feltehetően csak érzéki fellobbanásában döntött, és végig sem gondolta lépésének súlyát és következményeit.

Szürkét szürkével?

Ha Ivanov színpadi életkorát indokoltnak, vagy legalábbis indokolhatónak érzem, annál vitathatóbb a cselekmény, illetve az egész előadás választott időbeli kerete. Az a díszlettel, jelmezzel is hangsúlyozott tény, hogy a dráma valamikor a múlt század hatvanas éveiben játszódik. Nem hiszem, hogy Ascher ezzel 56-hoz közelítené a drámát, vagy akár a mai fiatalok szüleit állítaná ítélőszék elé. Viszont e nélkül mit jelentene Khell Zsolt színpadképe, ez az elhanyagolt, kietlen, 60-as évekbeli üzemi kultúrház? De még ha tévednék is, és a látvány a tervező szándéka szerint inkább egy kelkáposztaszagú üzemi étkezdére hajazna - erre utal a háttérben kirajzolódó két ételátadó-ablak -, akkor sem érthetőbb, tartalmasabb a színpadkép. Pedig élénken él minden Csehovot járt hazai néző emlékezetében, milyen kimondhatatlan tartalmak kimondására vállalkozott annak idején Borovszkij a maga rideg deszka karámjaival, milyen metaforikus üzenete volt a mulandóságról, a romlásról és a bizonytalanságról Pauer Gyula fakéreg szőnyegének. Khell Zsolt díszletének értéke és sajátos ellentmondása az a tágasságban megjelenő bezártság, ami az első felvonástól az utolsóig szinte nem is változik. Tapintatlanság lenne az egy díszletre szorítkozó megoldásban a költségvetési keretek szűkösségét érzékelni. Inkább fogadjuk el, hogy a tervező, a rendezővel egyetértésben, a hősei életének monotóniáját igyekezett megjeleníteni. Ám ahogy a szürkeséget nem célszerű szürkén ábrázolni, az egyformaság érzetét sem biztos, hogy ennyire egyhangúan kell felidézni, mellőzve a színpadi látvány elengedhetetlen esztétikumát. Tény, hogy amilyen a játék kerete és háttere, olyan a színpad berendezése is. A túlméretezett tér sivárságát fokozó, ötletszerűen egymásra halmozott bútorok látványa, az " időhatározó" kávéfőző és vekker (időben is) jól illik a háttérhez, de nem magyarázza meg az időzítés értelmét. Legfeljebb arra utal, hogy ilyen térben és közegben az emberek nem jó szántukból, inkább csak kényszerből, és átmenetileg tartózkodnak. Lebegyevék viszont ebben a közegben tartják unalomba fulladó, kisszerű fogadásaikat is. Ezt a hodályt kell - némi fantáziával - szalonnak hinnünk, amit Szása születésnapjára ügyetlen óvodások dekoráltak ki a fantáziátlan köszöntő felirattal. Leginkább még a berendezés következetességét dicsérhetjük. Ebben a térben, ilyen falak között telitalálat a piros pettyes fajansz bögre, ami nemcsak időben, de a bögréből szürcsölők társadalmi hierarchiájában is eligazít. Felkiáltójele ez a Lebegyevéknél vendégeskedők deklasszálódásának. Olyannyira proletarizálja a házigazdákat, hogy már-már csodálkozni kezdünk: hogy kerül ebbe a környezetbe a polgári jólétre és igényre utaló zongora? Vagy lehet, hogy ez is csak a múlt maradványa, esetleg Ivanov külön értelmiségi világának tartozéka, mint az íróasztal? Minél jobban berzenkedünk, annál világosabbá válik, hogy nem a koncepció, hanem annak tárgyi megjelenítése vitatható. Alighanem ezért sem válik az előadás jelzésrendszere igazán átütővé.

Szirtes Ági és Máté Gábor | theater.hu fotó - Ilovszky Béla
Korábbi előadások hírlapi kritikáiban vissza-visszatér a drámát mintegy keretbe foglaló két lövés. Az első inkább tréfából sül el, mint gonosz szándék bizonyságaként. Ivanovot veri fel vele szendergéséből, némi kajánsággal a hozzá váratlanul betörő Borkin. A végső pisztolylövés viszont Ivanov életét oltja ki. Az Ascher rendezte előadásban már az első durranás is "hallhatatlan" jelzés. Az utolsó viszont el sem csattan, megmarad gesztusnak, ezáltal bizonytalanságban hagyva Ivanov sorsát illetően a nézőket. De azért az öngyilkosság itt is több, mint gondolat. Ivanov pisztolya is előkerül és különleges, artisztikusan koreografált fizikai összeomlása félreérthetetlen. Mégis úgy tűnik, mintha magának a cselekvésnek, a hős önmagára kimondott ítélete végrehajtásának csak a következményével szembesítene bennünket a rendező. Ivanov úgy rogy térdre az ajtóban, hogy ha nem is látjuk, feltételezhetjük, nemes részeket érhetett a néma golyó. A végső megoldás döbbenetes némasága nem következetlenség, ellenkezőleg - nagyon is következetes rendezői szándék megnyilvánulása. Érvényesítésére az előadás dramaturgja merészen belevág a szövegbe, és egyszerűen kihagyja a hős félreérthetetlen kitörését. Amikor Szása el akar indulni apjával és Ivanovval a happy end felé, választottja azt feleli: "Hova mennénk? Várj, mindjárt véget vetek ennek az egésznek. Felébredt bennem az ifjúságom, megszólalt bennem a régi Ivanov." (Elbert János fordítása). És csak ezt követően veszi elő a pisztolyt. Az utolsó "fogják le!" kiáltás, ami Elbert és Páll Antal új szövegében is szerepel, egybehangzó, de az előzmények eltérése mégis más hangsúlyt ad a szavaknak. A nyitottság nem tagadja, de sejteti az írói állásfoglalást. Benne van Ivanov belső bizonytalansága, döntésképtelensége és a halálos ítélet lehetséges kudarca is.

Külön tanulmány tárgya lehetne a mű meg-megújuló magyar szövege is. Tóth Árpádnak - akinek sikeres Cseresnyéskert-fordítását oly sokáig játszották - első önálló drámafordítása volt az Ivanov. Kritikusaitól tudjuk, hogy délelőttönként szorongva látogatott be a próbákra, és mindig készen állt a színészek kezdeményezte apróbb javításokra is. Az eredmény: artisztikusan költői, időnként szívszorító szöveg, amelynek hűségét nyilván csak az orosz eredetivel egybevetve lehetne jogosan bírálni. Valószínűleg a szöveghűség helyreállítása érdekében bízták meg később Gábor Andort az újrafordítással. Marton Endre rendezéséhez viszont a tehetséges és rutinos fordító, Elbert János készített egy, Spiró György szerint is "fogalmilag és fonetikusan is mai hangzású" színpadi szöveget. (Színház 1971. április) Később, ki tudja mi okból, Horvai István Forgách Andrással átdolgoztatta, sőt, némileg át is hangoltatta a szöveget. (Talán azért, hogy előtérbe kerülhessenek a komédiába hajló mozzanatok.) Az Európa Kiadó máig közkézen forgó drámakötetében viszont a mai Csehov-olvasók - ha vannak még ilyenek - változatlanul Elbert János fordításában ismerik meg az Ivanovot.

Ezek után meglepett, hogy Ascher az általam nem ismert, és az Irodalmi Lexikonban sem szereplő Páll Antallal megint újra fordíttatta az Ivanov szövegét. (Ettől persze még a fordítók színpadán újonnan jelentkező, alighanem álnéven szereplő alkotó szövegváltozata autentikus is lehet.) Első hallásra csak a Lebegyevék szalonjában kínált, illetve megtakarított egres kompót tűnik fel a korábbi pöszméte helyett. Eltűntek a dialógusokból a "galambocskámmal" kezdődő fordulatok; tüdővész helyett tüdőbajt, badarság helyett baromságot emlegetnek. Valóban elegánsabb az "itthon rosszkedv ül rám"-nál a "rátelepszik a lelkemre a szomorúság". A budapesti belvárosban az "eladom a trojkát" fenyegetésnél jobban hangzik, hogy "eladom a lovakat". Magyarosabb az antipatikusnál az ellenszenves jelző, és ismerősebb - bár vulgárisabb - a "beletompultam az unalomba" megfogalmazásnál az, hogy "belehülyültem". Mindez tehát még indokolhatná is az újrafordítást. Más esetekben azonban felesleges bakafántoskodásnak tűnik a változtatás. Minek bank helyett hitelkasszát, csodálatos ember helyett elragadó embert emlegetni? Ez éppolyan öncélú újításnak tűnik, mint az, hogy a "nemsokára meghalsz" helyett "hamarosan meghalsz"-ra javítják Anna Petrovna fenyegetését. Elbertnek az a kulcsmondata, hogy Ivanov maga sem érti, mi van vele, többet mond és kifejezőbben szól, mint "Páll Antal" kissé didaktikus, magyarázó utalása, hogy tudniillik a hős maga sem érti, "mi játszódik le" benne.

Ascher szereposztása sokat ígér. A produkció garanciájának tűnik, hogy a Katona szinte teljes élgárdája jelen van a színpadon, és ez nem csekélység. Csupa főszerepre érett, önálló, színpadi személyiséggel rendelkező művész, aki Ascher kedvéért, vagy a színház hagyományos elvárásához híven, vállalta a kisebb karakterszerepet is.

Legnagyobb sikert a premieren érzékelhetően Bezerédi Zoltán aratta, Lebegyev szerepében. Eleinte, nem tagadom, harsánynak és hangosnak éreztem alakítását. Úgy tűnt, hogy az alkoholisták is csak az életben, az aluljáróban különböznek, a színpadon mindegyikük egyforma. Azután Bezerédi kilépett a figurára erőltetett sémából, és kiderült, hogy tévedtem. Ahogy a nevetségesség és a tragikum libikókája átbillen, és a gazdag feleségének kiszolgáltatott papucsférj maradék embersége parancsára segíteni, könyörögni kényszerül; ahogy a lánya sorsáért érzett felelősség kizökkenti passzivitásából az apát, és felülemeli Lebegyevet saját ostobaságán is - egyre megrendítőbb. Az, hogy az előadás íve fokozatosan emelkedik mind magasabbra, és a negyedik felvonás végén - groteszkségében - lélegzetelállítóvá válik, valójában nem Ivanovnak, hanem a jelenet kompozíciójának, a színpadi nevetés drámaiságának, és nem utolsósorban Bezerédinek köszönhető.

Hasonlóképpen érdekes, nevetségességében is szánalmas az élősködő Sabelszkij gróf Máté Gábor alakításában. Kár, hogy mellette az orvos (Lvov: Rajkai Zoltán) jobbára érdektelen vizesnyolcasként ágál. Anna Petrovna iránt érzett, titkolt szerelmét még csak elhisszük, de személyes drámáját, és az orvosnak a körülötte élőkkel szemben kinyilvánított morális, intellektuális fölényét egyáltalán nem. Visszataszítóan mulatságosak, jól egyénítettek viszont a szalon vendégei, a maguk sorsával sohasem elégedett, de azt egyre csak rontó karakter figurák, a kártyás Kosziktól (Bán János) a közönséges és élvhajhász Babakináig (Szirtes Ági).

Kár, hogy a dráma hálásabb női főszerepeit ezúttal nem sikerült igazán meggyőzően kiosztani. Nemcsak Pogány Judit, de Váradi Hédi hajdani megélt tragédiájának emléke is erősebben él, s maradt meg bennem, mint Ónodi Eszter frissen látott Anna Petrovna alakítása. Lehet, hogy a sugárzóan vonzó és sokszínűen tehetséges színésznő egyszerűen nem született vesztesnek? Mi más oka lehetne annak, hogy Ónodi éppen Anna Petrovna drámájának tetőpontján kapcsol ki? Mintha belülről nem is érintené, rendítené meg sem a képébe vágott közeli halál árnyéka, sem a sértésnek szánt "zsidó". Talán csak a tettenérés jelenete kavarja fel igazán, amikor Ivanov zavarát még túlhangsúlyozott meztelensége is fokozza, s az arcul csapott feleség a történteknél is többet sejt. Szantner Anna temperamentumos, vonzó Szása, akinek elhisszük, hogy várja és sürgeti a szerelmet. Döntését azonban - hogy ha ló nincs, szamár is jó - nem hitelesítik a színpadi erőviszonyok. Őszintén szólva, Fekete Ernő elég vonzó ahhoz, hogy Szása higgyen kiharcolt szerelmük jövőjében.

Megnyugtató és örvendetes lenne, ha a Katona idei Ivanov előadását - igényessége, artisztikuma, részletértékei alapján jó átlag teljesítménynek értékelhetnénk. Elégedettek lehetnénk Csehov sikerével és azzal, hogy akik huszonhét éve még nem jártak színházban, vagy esetleg nem siettek le Trabanttal, stoppal rendszeresen Kaposvárra - és ők vannak többségben -, most részesei lehetnek egy stílusos, érvényes Ivanov-előadásnak. De (sajnos) az idei évad összképe nem olyan jó, hogy Ascher előadását nyugodt lelkiismerettel átlagosnak mondhatnánk. Nem kétséges, hogy ez a produkció a képzeletbeli skálán annál jóval magasabbra helyezendő! De éppen Ascher rangja, a Három nővér-előadás maradandó emléke késztet arra, hogy csalódásomat se hallgassam el: színvonalas, korrekt előadás született, de a reveláció, a megrendítő élmény elmaradt.

Földes Anna

 

NKA csak logo egyszines

1