Katona József Színház, Kamra

Elsõ alkalommal a sikeresen hipnotizáltak közé kerültem. Az elõadás olyan intenzíven támad, olyan elszántan szedi szálakra a nézõi agyat, hogy az - ellent nem állhatván e vasfésûboronának - félórán belül megadja magát. A figyelmezési holtponton túljutva - de tulajdonképpen közben is - érzi az ember, hogy rendkívüli idõt él át. Épp csak úgy jár, mint Csongor, akit az érkezõ szél rendre hatástalanít.

A magyar folklór jelentős történeteinek férfihősei - Shakespeare és Arany Zubolyával szólva - "nagy expozíciót éreznek az alvásra". Ezt az irodalomtudósok takaros elemzésekkel hosszan magyarázzák. De hogy ez az alaphelyzet mekkora tragédiát, milyen világnagy drámát szolgál, az most derül ki igazán, Zsótér Sándor rendezői és Ungár Júlia dramaturgiai munkájából, a Katona József Színház színészei révén, Tallér Zsófia muzsikájával együtt.

Pályaudvarok csatlakozásra váró éjszakai utasai ülnek így vaslábú székeiken, műanyag borítású, szögletes asztaloknál, mint ahogy a darab szereplői néznek maguk elé a Kamra filozófiai tranzitvárójában. Lábukhoz helyezett csomagjuk láthatatlan, reformkori ruháik tafotája földön időző bronzszobrokat idéz. Az előadás nagyszerű jelmeztervezője Benedek Mari, értő és segítő díszlettervezője Ambrus Mária. A falakon szürkéskék tapéta, melynek csíkokba rendeződő kéttenyérnyi mintái kőzetekbe préselődött, ősi élőlényhez hasonló világfát formáznak. Ködben úszik az út eleje-vége. Ülnek, bóbiskolnak, olykor ültükben röpülnek a szereplők. Homlokukból, orrukból energiavonalak indulnak, s szavaikat időről időre szabadon eresztik. A főbb szereplők kezüket is használják egy-egy kinyúlás, érintés erejéig. A rézruhás kanördög föláll ugyan, mikor Balgaként illegeti magát, de lépni csak a kék-vörös tüzeket villantó öltönybe bújtatott Csongornak (Kocsis Gergely) szabad, s neki is csak akkor, amikor majd elhagyja e világot. Ilma, itt - az eredetihez visszanyúlva - Csilla (Rezes Judit) omló, szőke hajjal, tejszín vállát csupaszon hagyó vadrózsa-rózsaszín estélyiben, vérpiros harisnyában kapaszkodik a bal oldali asztalba, talán, hogy "szárnyakat növesztvén" el ne szálljon. Tőle jobbra, még mindig baloldalt, Ledér (Bodnár Erika) van szögezve magános székéhez, száraz agyagsárga színben. Ő hamarosan leszámol még a remény maradékával is. Bűbájos anyjához fűződő, korszerűen kietlen kapcsolatát Bodnár Erika úgy ábrázolja, hogy az egyetlen igazi vesztest is megmutatja.

theater.hu fotó - Ilovszky Béla
Bal hátul a Mirigy átka következtében hatodrészt ördögökké lett Berreg, Duzza és Kurrog hármasa nyújtózik időnként a bronz és a réz különböző árnyalataiban. Somody Kálmán öreg csavargója, mint egy zenekar bőgőse, hihetetlen biztonsággal tartja a ritmust, mikromozdulatokban és szavakban is. Lengyel Ferenc szemben ülő deli pokolfajzata hegyes fület növeszt a nyílt színen. Nem tudni, hogy csinálja, csak azt, hogy ez valami nem rendes dolog. Második alkalommal tűnt csak ki, milyen sokat számít az előadás követhetőségében az az energialöket, amit az ördögasztal hoz a játékba. Nagyon kell. Hajduk Károly sudár cigányördöge piros zokniban, mintegy parázson állva teszi magáévá (Balga képében) a tőle méterekre lévő Csillát. Ez a kénkőszagú távölelés - Rezes Juditnak köszönhetően - félelmetes mélypont a delejes utazásban. Az ördöghármas asztala mellett a szűk tér jobb hátul lévő sarkában a vándorok ülnek. Aranyfényű szürke selyemben a Kalmár (Kiss Eszter), galambkék öltönyben a pálcavékony Tudós (Keresztes Tamás), s felhőkékben, kezdetben diadémmal, a Király (Illés Györgyi). Megteszik útjukat, s közben barázdát rajzol festetlen arcukra a megpróbáltatás.

Jobbra, kissé az elöl ülő Csongor mögött, külön asztalnál, mint zöld brokátba bújtatott csodabéka - kicsit mintha a föld szelleme volna itt a jajongó repülések közepette - ott ül Balga. Szacsvay László nagy magyar színészeink egyik legnagyobbika. Beszéde gyönyörűség, humora ellenállhatatlan, partneri érzékenysége lenyűgöző. Milyen kiváló most is, káprázatoknak kiszolgáltatott, minden földi jóért rajongó, boldogulni vágyó Balgaként!

Sütnek a Katona színészei. Összpontosításuk bámulatos. S úgy beszélik a magyar nyelvet, hogy az kivételes és teljes szépségében érzékelhető.

A történet tengelyében, épp a színpad előterének közepében Mirigy űzi varázslatait. Frissen borotváltan, zselés hajjal, a mélyvörös estélyiből kitüremkedő férfivállakkal ül nekünk háttal, majd oldalt, majd szembe, kis nyeles tükrét varázsoló szerszámként forgatva - Elek Ferenc. Ő a prológus, ő a végső összefoglalás is. Az ő Mirigye az egyetlen, aki tudja, mit akar, s tesz is érte. Az aranyalmát, a kincset kívánja. Valamit, amit nem ő teremtett, valamit, amin nincs hatalma. Minden asztal közepe sugárzó fényfolttá tud változni, ezek lüktetése kíséri és tagolja a cselekményt. Fehér fátylakkal letakarva, sokáig teljes fedezékben gubbaszt Az éj (Tóth Anita) Mirigy asztala mögött. Az önmagától viszolygó Semmi fehér menyasszonyi ruhában állva, kihagyott névelőkkel makogja el a híres monológot. Mintha oxigénhiánnyal küzdene. Így, hogy a széle lemarad a soroknak, egészen hullámverésszerű lesz a lüktető szöveg.

A változásfóbia az, amivel a legvisszafogottabb műítész is azonnal találkozik, ha a magyar népköltészet szövegeit és hiedelemvilágát elemzi. Minden szokásban, babonában és rituális cselekvésben szembetalálkozik az ősfélelemmel, kultúránk alapszorongásával, azzal, hogy amit látok, nem azonos önmagával. Ami jön felém, az - nem az! Engem meghaladó - és ezért ijesztő - tudása az, hogy változik. S aki a vele való találkozást megéli, retteg, hisz ő maga nem szívesen változik. Vagy ha igen, leginkább halálával fizet érte. Nálunk a "tudósság" lényege a változtatni tudás, a boszorkányságé talán maga az átváltozás. Az ettől való félelem működteti az újra és újra megéledő gyanút. Csongor és Balga káprázatokat követ, melyek leleplezik magukat. Hogyne tanulnák meg a leckét. Az a mitológiai alap, az a világkép, amelynek összerakását Arany Jánostól várta volna el az utókor, a mindent mozgató delejes széllel együtt megvan a Vörösmarty-műben. Most bontották ki, ezzel az olvasattal.

A színlap nem árulja el, hogy a láthatatlanok közé állt Tünde Hegyi Barnabás angyalhangú éneke révén éteri módon van jelen az előadásban. Tünde földi nőiségét Rezes Judit fájdalmasan szép és gazdag Csilla-alakítása idézi meg. Egyszer-egyszer a kísérteties énekek szövegét is formázza az ajka. Gyönyörű ez a zene. Lépegetős és magasan járó. Olykor picike utalások a virágénekek hajlásait idézik. Zizeg fölöttünk. Volt egy tompa alumíniumfésű, amivel nagyanyám próbálta rendszabályozni gyerekkori sörényemet. Amint ez a "vasfésű" a haj tömegébe ért, sziszegett, recsegett, földöntúli fémes csengést hallatott. Túlvilági szerszám volt ez, későbbi törött mivoltában is. Tallér Zsófia zenéje juttatta eszembe.

Ha volna olyan filmes, aki mondjuk Grunwalsky Ferenc szintjén érti a verset, azonnal rögzíteni kellene ezt az előadást. Az a jellegzetes videó lenne ez, amit ronggyá néznek az arra érdemesek. A többiek pedig majd átadják egymásnak a figyelmeztetést, hogy nem árt ismerni, sőt jól ismerni az alapművet, hogy megérezzék, mit akar az előadás, s hogy mennyire a lényegét adja egy költőóriás nagy, magyar drámájának.

A játék végén a földtől hirtelen hátrahőkölő nemtők raja is átzúg a színen egy pillanatra. Csongor kilép a hátsó díszletfal ablakán át látható másik semmibe. Szellemteste még búcsúzóul fölizzik, mutáló hangja fölbukdácsol Tünde szólamához, s ellebeg. Soha szomorúbbat.

Nagy ára van ennek a Csongor és Tündének. Szeretteink hol falba, hol előadásba épülnek. Genet szerint "a zsenialitás a fájdalmak korlátlan elviselésének képessége". Ennek az igazságnak a működése látható Zsótér Sándor munkájában. S közben az előadásból áradó szél - "a pogány kúnok idejéből" - iszonyodó együttérzéssel fordít bennünket egyetlen, saját életünk felé.

Gabnai Katalin

 

NKA csak logo egyszines

1