1844. január 27. - a Nemzeti Színház bemutatja Erkel Ferenc Hunyadi László címû operáját.

1844. június 28. - a Nemzeti Színház bemutatja Vörösmarty Mihály Czillei és a Hunyadiak címû drámáját. (Ilyesmit legközelebb 1924-ben, 1966-ban, majd 2004-ben tesz.)

Hogy akkoriban mi okozhatta a Hunyadi-mitológia népszerűségét, az Metternich ténykedését tekintve érthető. Az már sokkal kevésbé, hogy a három Hunyadi közül miért pont László, az egyetlen tragikus alak volt a preferált. Hunyadi Jánosból, Magyarország kormányzójából, a kivételes diplomáciai érzékkel rendelkező politikusból, karizmatikus hadvezérből, a nándorfehérvári hősből déli harangszó lett, Mátyásból, az européer, világviszonylatban is jelentős, humanista-reneszánsz szellemiségű, egy virágzó és folyamatosan terjeszkedő birodalom uralkodójából esti mese. Lászlóból, korának kétségkívül legnagyobb és legtragikusabb lúzeréből - akinek megkoronázását nemcsak az ellenzék, de saját öccse is kész bármikor meghiúsítani, akit halálos ellensége adoptál, nem tudja, hogy maga a király fúrja Gara Máriával való jegyességét s túlél három lefejezést teljesen hiába - opera és drámatrilógia.

Keszég László és Sinkó László | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Erkel Ferenc a Kígyó utcában sétálva szó szerint eleinstandolja a szintén arra járó gyanútlan Egressy Bénitől a librettót, hazarohan, nekiül, bemutatják, siker. (Pedig akkor még se a nyitány nincs meg, se a La Grange-ária.) Vörösmarty trilógiát tervez belőle, bár csak az első résszel készül el. Shakespeare (akinek első magyarországi fordítói és méltatói között szerepel) hatása letagadhatatlan: filozofáló sírásók, mindenki király akar lenni, hajthatatlan özvegy, dinasztikus törekvések, ármánykodó nagyurak, szép hölgy férfiruhában, a nép prózában, a nemesek versben. A folytatás híján azonban önmagában ez a darab jogos hiányérzetet kelt, hiszen az alapvetően tragikus Hunyadi László-mitológiának egyetlen, a későbbiekben teljesen mellékessé váló, törékeny és ideiglenes happy endjével zárul.

Az ember várja, várja a tragikus véget, és nincs! Hunyadi László életben marad! Spiró György beavatkozása, ha föl nem is oldotta, de mindenképpen csökkentette a Hunyadi László halála híján támadt érzelmi és értelmi űrt. Radikálisan más megvilágításba helyezett szerepfelfogásai pszichológiailag tökéletesen legitimálhatóak, még ha egészen más hangsúlyokat adnak is a drámának. Spiró deheroizálja a köztudatban rögzült, levelet író és ablakban könyöklő, madarat váró Szilágyi Erzsébetet (Básti Juli), alapvető jellemvonásától, a mártíriumtól fosztja meg. Szilágyi Erzsébet nem a gyászoló özvegy, akit az imádságon kívül kizárólag gyermekei testi épsége érdekel, hanem fajsúlyos politikus, aki nemhogy nem a hitvesi szeretet példája, de mély és engesztelhetetlen gyűlölet él benne elhunyt férje iránt, aki inkább a csatatéren teljesített, mint otthon. Asszonyi vagy dramaturgiai következetlenség-e, hogy fiai karrierje érdekében szinte mindenre képes?

Mátyást (Bródy Norbert) egyetlen dolog érdekli: hogy beteljesüljön Kapisztrán jóslata, és egy Hunyadi legyen az ország királya. Ő. Hogy miért nem a rangidős László, azt őszinte és kristálytiszta gyermeki logikával magyarázza: neki több ideje van. László egyáltalán nem ilyen öntudatos, szemmel láthatóan erősen frusztrálja, hogy az ország első embere az apja, aki még halálában is túlnő a fiain. Teljesen jogos a kifakadása: "Tessék már egyszer rólam is megemlékezni!" Ráadásul jegyesével, Gara Máriával (Gubás Gabi) szemben is azonnal alul marad, aki kacér és lényegesen tapasztaltabb a vitéznél. Ez a Gara Mária még véletlenül sem mond olyat, hogy Ah!, meg Oh!. Ágnesből (Schell Judit), a király ágyasából, a Lajosok-korabeli kegyencnők bölcsességét, szakértelmét és elhivatottságát idéző honleányból általában véve ágyas lesz: a darab elején éppen Czilleié. Eredetileg Czilleiről szó sincs, Ágnes ugyanis meggyőződéses szerető és van ízlése. Kihúzatott a fiatal és tapasztalatlan, ám érdeklődő Mátyás első lépéseinek avatott koordinálása, ami pedig kedves és izgalmas ellenpontja lehetett volna az állandó nagyhatalmi stressznek. Húzva továbbá Ágnes és eredeti kedvese, Henrik, a találékony besúgó darab végi kibékülése. Henriket ugyanis Czillei eltéteti az útból, ami a Vörösmarty-drámában csupán fölmerülő ötlet.

Babarczy László rendezése azonban nem elégszik meg a már említett dramaturgiai beavatkozásokkal. Legradikálisabb megoldása, hogy V. Lászlót és Hunyadi Lászlót egyaránt Keszég László játssza. Az elgondolás valóban érdekes. Lehet. Merész, de nem lehetetlen. Amennyiben sikerül dramaturgiailag és koncepcionálisan alátámasztani, színészileg pedig megvalósítani. Ellenkező esetben a nézőben folyamatosan ott ágaskodik a kérdés: miért?, miért? - de nincs válasz. Ráadásul föl kell áldozni az összes olyan jelenetet, amelyben a két László egyszerre van színen, ami aránytalanul jelentős véráldozatnak tűnik az ötletben rejlő dramaturgiai és színészi trouvaille-hoz képest. Ez a megoldás erősen csorbítja többek között a király által összehívott gyűlés fontosságát, a dráma egyik kulcsjelenetét, amelynek két legfőbb résztvevője - érthető okból - soha nincs egyszerre jelen. Amennyiben pedig képtelenség kihagyni egy jelenetet - Nándorfehérvár kulcsainak átadásakor például, amelyeket Hunyadi László nyújt át a királynak -, a problémát a néma dublőr kénytelen megoldani. Ez azonban meglehetősen suta megoldásnak tűnik.

Mi indokolja az ötletet? A puszta névmágia, vagy a Lászlók Gara Mária iránt érzett vonzalma nem tűnik elégséges indítéknak. Lehetőség egy briliáns és rendhagyó jutalomjátékra? Ahhoz se nem elég kiforrott, se nem elég átütő a két alak megformálása.

Sinkó László nagy formátumú, elvakult, gyarló, gonoszember Czilleije sokkal inkább főhőse az előadásnak, mint bármelyik pozitív hérosz. Mivel Hunyadi László ideiglenesen életben maradt, nem ő lesz a tragikus hős, hanem Kulka János Henrikje, a kifosztottságában kémmé váló énekes, aki megmenti ugyan Hunyadi László életét, de korántsem honfihűségből, hanem a király iránt érzett bosszúvágyból. Czillei azonban fölismeri benne a veszélyesen sokoldalú valódi művészt és eltakarítja az útból. Ugyanilyen megrendítő Papp Zoltán (Kapisztrán) néhány perces jelenléte.

Az az ország, ahol "özvegynek születnek a nők" - Babarczy László interpretálásában - meglehetősen eklektikus. Az udvar már ekkor versenyképes bármelyik más országbéli reneszánsz palotával, annak ellenére, hogy ami a történelmi hűséget illeti, az európaizálódás még csak nem is Mátyás, hanem második felesége, Aragóniai Beatrix igényességének köszönhető. Az egyház ugyanakkor megtartotta korhűségét, az apácák és szerzetesek gregoriánnal kísérik utolsó útjára Hunyadi Jánost, ahol aztán az apácák minden átmenet nélkül hirtelen siratóasszonyi szerepkörre váltanak.

Selmeczi György zenéje tökéletes illúziót kelt, bár ilyen élvezetes és igényes muzsika talán nem igényelte volna a szintetizátor közreműködését. Khell Zsolt díszlete nem törekszik naturalista-realista hatáskeltésre, viszont nemcsak hihetetlenül praktikus és pillanatok alatt változtatható, de visszafogottsága ellenére igen hatásos is.

A magyar drámairodalom reflektorfénybe állítása valóban ritka szép gondolat. Csakhogy, akárhogy is nézzük, a vitán felül világirodalmi színvonalú magyar lírához és epikához képest nem vagyunk elkényeztetve hasonlóképpen versenyképes színművekkel. Még rosszabb a helyzet a történelmi drámákkal.

Vörösmarty a Czillei és a Hunyadiakat történeti drámának aposztrofálta. A Vörösmarty-életművet tekintve nem éppen dobogós a mű. A magyar történelmi drámairodalmat tekintve igen. Ám Jarry, Ionesco, Beckett még a kozmikus tudatalattiban sem volt tervbe véve, amikor Vörösmarty megírja az Ypsilon háborút, amely úgy kezdődik, hogy egy Y és egy J betű egymásnak rohan a sötétben.

*

Oxigénhiány Csiky Gergely: Buborékok

Erről az előadásról háromféle megközelítésből lehetne írni. Az egyik lehetőség a darab jelen manifesztálódásának mint előadásnak a megközelítése. Eszerint a meglepően kellemes, élvezetes XIX. századi honi mű előadása Jordán Tamás rendezésében Blaskó Péter, Udvaros Dorottya, Ujvári Zoltán, Söptei Andrea és Hollósi Frigyes jutalomjátéka. Ilyen szereposztás Horesnyi Balázs már-már túlságosan szép és intenzív szecessziós díszletében (mely látványosság épp csak nem megy az előadás rovására), Dőry Virág hasonlóképpen szemet gyönyörködtető jelmezeiben, Hamvai Kornél sziporkázó dramaturgiai stílusgyakorlataival - biztos befutó. Mindannyian a vígjátéki hagyomány több száz éves típusfiguráit hozzák. Élvezetessé és ma is érvényessé az teszi a játékot, hogy saját karakterük paródiáját is adják egyben. Blaskó Péter (Solmay Ignác) a hülye, de alapvetően jóember férj, Udvaros Dorottya (Solmay Szidónia) minden férjek rémálma, a nagyravágyó hisztérika, aki válogatott rafinériákkal érvényesíti akaratát, Ujvári Zoltán (Chupor Aladár) a felelőtlen és cseppet sem válogatós széptevő, Söptei Andrea (özv. Sereczkyné) a kikapós özvegy, Hollósi Frigyes (Morosán Demeter) fölküzdötte ugyan magát vidéki bugrisból mágnásig, de azért vannak komplexusai. E remek szereposztás azt a hamis illúziót kelti a nézőben, hogy "a gép (magától) forog, az alkotó pihen". Azért ne feledkezzünk meg a rendezőről, s a játékmesterként közreműködő Törőcsik Mariról, meg persze Csiky Gergelyről sem, aki azáltal, hogy győzni hagyja Solmaynét, minden bajok okozóját, a végtelenül idegesítő, ugyanakkor ellenállhatatlanul nevetséges némbert, elég disszonáns happy endet teremt ahhoz, hogy ne érezzük magunkat biztonságban. Moličre, Feydeau és Sardou nyomdokain, Caragiale előfutáraként megteremti a versenyképes hazai polgári vígjátékot.

Varga Mária és Udvaros Dorottya | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Na jó, Hamvai Kornél közreműködésével.

A másik nézőpont a "nemzetiszínházazás" lenne. Ennek többek közt azért nincs sok értelme, mert - röviden és tömören - ennyire a Vígszínházban is lehet nem látni.

És van egy harmadik szemszög. Ebből azt látni, hogy milyen az, amikor egy színésznek olyan súlya van, hogy fölborul tőle a színpad. Bejön, és az első hangnál lebukik. Ilyen hanggal nem lehet viccelni. Nem a humorérzék hiányáról van szó, hanem a méltánytalan kihasználatlanság miatt fölhalmozódott hegymozgató energiákról. Fokozottan tűz- és robbanásveszélyes. Varga Mária (Solmay Szerafin) minden erejét latba vetve próbál csacsogó, affektált, felszínes fiatalasszony lenni, teljesen feleslegesen, mert a legrosszabb esetben is minimum Andromakhé, aki az utolsó csata előtt búcsúzik a férjét alakító Rátóti Zoltántól (Rábay Miklós), aki szintén sokkal inkább hektori alkat, mint kissé mulya, ám becsületes, ifjú közigazgatási reménység. Nélküle kellemes és fájdalommentes színházi este lenne, vele disszonáns és torokszorító alarmírozás. A szemünk láttára történik valami olyasmi, ami miatt a korai nekrológokban szokás megtépni virtuális kaftánunkat, ahogy az már nemegyszer megtörtént. Van itt egy tragikus szerepekre predesztinált színésznő, aki csak helyrajzilag van a helyén. (Nem éppen egyedi eset, de a Nemzeti Színházban mégiscsak elkeserítőbb, mint bármelyik elszigetelt, vidéki teátrumban.) Mélységi mámor híján hősiesen fuldoklik, mint bizonyos mélytengeri halak, amelyek elpusztulnak, ha felszíni evickélésre kényszerítik őket. Még csak nem is a darabbal van a gond - hiszen a kiegyensúlyozott műsortervhez hozzátartozik egy-egy könnyed, mind a színész, mind a néző számára felüdülést jelentő vígjáték -, hanem azzal, hogy csak a műsorterv balanszírozott, Varga Mária pályája, méltó feladatok hiányában, nem. Akárhogy is nézzük, Csiky Gergely aranyakváriumának térfogata szűkösnek bizonyul a nagy merüléshez, a díszlet belmagassága pedig a nagy repüléshez.

Talán ez az egy baja van mégiscsak ennek az előadásnak. Alacsony a mennyezet. Nem lehet ugrálni.

 *

Konzumálás, szecesszió

Szomory Dezső: Györgyike, drága gyermek

Mit mond nekünk Szomory Györgyikéje Krisztus után 2004-ben a Nemzeti Színházban? Mit mondott 1912-ben, amikor bemutatták? Ugyanebben az évben jelenik meg Adytól A menekülő élet, Krúdytól a Szindbád utazásai, Karinthy megírja az Így írtok tit, Thomas Mann a Halál Velencébent, három éve kész a Liliom, két éve A testőr, a Nemzeti öt évvel korábban bemutatta Gorkij Éjjeli menedékhelyét, Ibsen Nóráját, Lugosi Béla ekkor még Jézust játssza, Nizsinszkij már praktizál, Bartók és Kodály gyűjt. Persze az is igaz, hogy ebben az évben süllyedt el a Titanic.

Kovács Patrícia és Kulka János | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

A mai néző számára a darab egyik legfőbb vonzóerejének a kor szelleme, hangulata tűnik, mely leginkább a sétabot-florentinkalap-Gerbeaud-fiáker tengely esztétikai horizontján mozog. Sajnos mostanra az összes ilyen és ehhez hasonló darabból kimarad a mai közönség számára az a különös, édeskés fájdalom, önsajnálat, amely a korabeli befogadó számára magától értetődő, mindennapi jelenség és éppen ezért külön humorforrás volt. Nem más ez, mint a századforduló speciálisan budapesti kis- és középpolgári zsidó spleenje, nyelvezete, magatartásformája. Ez a fajta jiddischkeit a kor három legfőbb színműírójának - Molnár Ferencnek, Szép Ernőnek és Szomorynak - köszönhetően szerves részévé vált a korabeli drámairodalomnak. Mostanra már sokkal inkább egyszerűen a múlt század első harmadának megszólalásmódja, mint egy meghatározott és meghatározó réteg sajátossága. Ezt a nem túl látványos, de stilisztikailag mindenképpen jelentős vonalat az előadásban egyedül Selmeczi György zenéje képviseli mind motívumkincsében, mind hangszerelésében.

Mivel erősen hiánycikk az efféle jelenség a hazai színpadokon, az ember a szerző intencióinak és a színlapon lévő fotó ígéretének megfelelően hamvas, bájos és romlottságában is üde Györgyikét vár (amennyiben pünktlich Szomoryra esik választásunk a Nemzeti Színház felhozatalából). Béres Attila rendezésében Györgyike - Kovács Patrícia - azonban ehelyett mozgáskultúrájában és megszólalásmódjában is inkább frivol kis bestia, aki tökéletesen tisztában van a saját képességei által elérhető végtelen perspektívákkal. Tényleg drága, amennyiben a történet financiális oldalát nézzük, de semmiképpen sem gyermek. Hübnerné lesz, a család ambícióinak megfelelően. Mivel egész jól érzi magát megváltozott szocioökonómiai státusában, automatikusan megszűnik tragikus hősnőnek lenni, ráadásul úgy tűnik, a darab végére beleszeret a férjébe. Ez persze nem túl nehéz, mivel Kulka János Hübner Félixe nem üresfejű élvhajhász, hanem meglett férfi vágyakkal, aki komolyan gondolja. A tragikum sokkal inkább a Györgyike nővérét, Annát játszó Schell Judité. Visszafogott, mértéktartó, ugyanakkor fajsúlyos alakítása Törőcsik Mari pár mondatos, sokat próbált kávénénijével (Pavlits Lóri) együtt nem‑csak jelentős húzóereje az előadásnak, de egy eltűnt világról való híradás is. Nem csupán korabeli típusfigurák, hanem esendő, érzelmileg és anyagilag is kiszolgáltatott, néha nevetséges, mégis őszinte szánalomra méltó kicsi hősök. A szülők - Molnár Piroska és Hollósi Frigyes - sokkal inkább karakterfigurák, mint önálló személyiségek, annak viszont maradéktalanul szórakoztatóak. Kisszerűségük, a görcsös igyekezet, hogy az arra legalkalmasabb gyermekük révén dobbantsanak a jólétbe, minden komikum ellenére tragikus. A századfordulós báj és kedvesség leginkább a maradék gyermekben (Stefi - Stefanovics Angéla), valamint a szegény (Pallas Ida - Szalay Marianna) és a reménybeli (Glantz Hugó - Vida Péter) rokonban érzékelhető.

Szalay Marianna, Törőcsik Mari és Molnár Piroska | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Szomory darabjában tulajdonképpen egy háromszáz évvel ezelőtti történet ismétlődik, csak a befejezés más. Első szerelem, szülők által támasztott akadályok, gazdag kérő, titokban történő elhálás, kiélezett döntéshelyzet. Csakhogy ez a Júlia önszántából lemond Romeóról és inkább Párist választja. Tragikus akkor lehet a szakításuk, ha valóban az első lángolás tisztaságával és ártatlanságával szeretik egymást. Béres Attila rendezésében azonban nyoma sincs a kamaszkor kompromisszumképtelen, felnőttek számára érinthetetlen és érthetetlen szűziességének. Bár az ellenkezőjére van szöveg, a két fiatal mégis tapasztaltabbnak, keserűbbnek, cinikusabbnak tűnik a kelleténél. Nem kamaszok. Györgyike meggyőzött minket, hogy nincs olyan nagy baj, jól van és szereti a férjét. A meglehetősen agresszívre formált és nem minden esetben meggyőző Laci (Marton Róbert) művészi fejlődésének pedig valószínűleg csak jót tett a csalódottság és a megaláztatás.

Ha Györgyike tényleg ígéretes tehetség, és a családja boldogulása érdekében áldozza föl karrierjét, akkor itt a lehetőség egy újabb, megvalósítható krízishelyzetre. A koncepció suhant-e el a lehetőség fölött, vagy egyszerűen nem tudtuk elhinni se Györgyikének, se Lacinak elhivatottságukat - nyitott kérdés marad.

És marad a kérdés: mit tett hozzá az előadáshoz az, hogy elvettünk belőle?

Maradnak továbbá a szép, szecessziós jelmezek (Szűcs Edit) és a szép, szecessziós díszletek (É. Kiss Piroska). Látványos. Még akkor is, ha a második felvonás kulisszái nem keltik a tökéletes befejezettség érzetét: villa van, híd van, gyep van, csónak van, víz nincs, csak a helye, ami - különösen magasabb helyekről nézve - meglehetősen illúzióromboló, már csak sötétbarna színe miatt is.

Ez az aprócska következetlenség vagy hanyagság akár metaforája is lehetne az előadásnak: voltunk színházban. A Nemzetiben. Szomoryt láttunk. Szép volt... Csak mintha mégsem nekünk szólt volna. Hanem annak, akinek Szomory ajánlotta: a luxori szfinxnek.

Bíró Zsófia