Vidnyánszky Attila színháza vitákat gerjeszt, bárhol mutatkozik be Magyarországon - akár társulattal érkezik, akár vendégrendezõként, egyedül. Az osztatlan mûvészet erejébõl merít. Szimultán hatások érik a közönséget: egyszerre kap impulzust a fül, az értelem, a jóra vágyó lélek és a bennünk bujkáló kisördög. Talál látnivalót az érzékek embere, s útra lendülhet a filozofikus képzelet. Szellemi terjedelemben, a hatások sokféleségében a dionüszoszi nézõtér elegyes publikumára komponáltak az elõadásai. Huszonegyedik századi fogyasztójának joga van ahhoz, hogy - valamilyen szempontok szerint - fölébe képzelje magát az antik hellén tömegnek, és konokul ragaszkodjék a színpadi szó hatalmához. Titkok kapujában állunk... az elragadtatás és az elvetés küszöbén.

Jelen beszélgetés bő fél éve kezdődött, az eltelt idő hozott eseményeket, s nem hozott fordulatot az Ön sorsában. Most, ismét beregszászi évadot tervez. Szüksége van-e Önnek társulatra?

Társulatépítő alkat vagyok. Büszke arra, hogy ahol egyszer megfordultam, oda visszahívtak újra. Szeretem a társulatot, ezt a furcsa emberképződményt, benne az egyedeket - a színészt. Alapos körültekintést, szimultán tevékenységet igénylő feladat az adott közegben való társulatépítés, és a társulattól elvárható produkciók közönségének felkutatása. A nézőnevelés. Különböző, ám szorosan összefüggő munka. Az egyik, talán a leggyönyörűségesebb minden között. Aki csak vendégrendez, sohasem fogja ezt az élményt megtudni. Az oroszoknál külön szóval illetik egyébként a színre vivőt és a rendezőt. Előbbi a posztanovscsik, utóbbi a rezsiszjor - ő társulattal bír. Társulatot rak össze, nevel, foglalkoztat. Sorsok kerülnek a kezembe. Perspektívát kell látnom és nyújtanom a választottjaimnak: felépíteni őket a sikerekhez. Az erre a pályára szegődött ember iránt - évekre előre tekintve - teljes felelősséggel tartozom. Ennél magasztosabb foglalatosságot nem tudok elképzelni. Mélységesen hiszek az önálló társulatban. Abban a pillanatban, amint megszűnnék ez a formáció, számomra a színház érdektelenné válnék, mert a felelősség izgalmát elveszíteném.

theater.hu fotó - Ilovszky Béla
Legnagyobb szakmai eredményének magát a beregszászi színház létrehozását, működtetését, létét tekinti. Szinte a semmiből hihetetlen körülmények között nemzetközileg is elismert műhelyt sikerült létrehozniuk, Európa 15 országának fesztiváljain léptek fel, több mint 30 díjat mondhatnak magukénak, és 2001-ben részt vettek a III. Színházi Olimpián Moszkvában. Nyúljunk vissza a gyökerekhez!

Beregszászban működik a színház mellett egy harminc-negyvenfős gyermekstúdió. A munka oroszlánrészét édesanyám végzi - ő nevelte ki az alapító társulat magját, egyebek mellett Trill Zsoltot és engem is. Drámapedagógus magyartanár. Az alkalmasak közül éves átlagot tekintve egyet-egyet nevelek ki, fölveszem a színházba, azután elküldöm tanulni. Ők hazajönnek. Eddig négyen kerültek ezen az úton a társulatba, jelen pillanatban ketten tanulnak. Ez egy szerves beépülési/beilleszkedési folyamat. Évente tizenöt gyerek végez a stúdióban, amelyikük nem kerülhet színészi pályára, az is fanatikus színházrajongóvá válik. A fogadókész holdudvar nagyon fontos bázisa a közönségformálásnak. Elsajátítják belül a gondolkodásunkat, majd így, avatott fejjel fogják nézni a produkcióinkat. A bennfentességükkel beoltják a társakat: mintegy drámapedagógusokká válnak.

Itt már mindjárt áttértünk a másik oldalra. Szülőhelyemen, szűz területen fogtam a munkához. Egy amatőr társulat létezett ott. Járták a falvakat, másod-harmadrendű irodalmat közvetítettek (felléptem velük én is). Akkor azt mondtam: ha öt-tíz év múlva panaszkodni fogunk amiatt, hogy a néző képtelen befogadni a munkáinkat - az a mi hibánk lesz, mert alámentünk egy kritikus szintnek, ahonnan a tudat a restségre hajlik, nem a felemelkedésre. Olyan vidékekre mentünk, ahol a közönség 80%-a általunk látott életében először színházat. Nem ment egykönnyen, de most meg lehet nézni a repertoárunkat: Eliot, Beckett, Madách, Csokonai, Shakespeare, Brecht és folytathatom: 14-15 élő produkció. Csak igazi irodalmat játszunk. A nagyoktól megkeressük azt, ami könnyen befogadható, a nehéz Csehovtól pedig választunk vidám egyfelvonásosokat. Elbírja már a társulat a Három nővért akár. Iszonyú kínok közepette szánjuk el magunkat a darabválasztásra, hiszen azzal, amit elővettünk - együtt kell élnünk évekig. Hosszú ideig próbáljuk és hosszú a kifutási idő. Eliot tíz éve van műsoron! A Beckettünk 94-ben készült. Nem lehet megunni, minden felújításkor hoz valami újat, meglepőt az anyag, ahogyan a szereplők "öregszenek". Kialakult egy olyan rétege a közönségünknek, amely felfedezte: a mi előadásainkat érdemes akár háromszor-négyszer is megnézni. Az igényes nézőbázis ilyen. Kárpátaljai viszonyokat tekintve megfelelőnek mondható, s annyira hűséges, hogy elkísér bennünket a budapesti bemutatkozásainkra is. A Bánk bánért nagyon sokan eljöttek a Nemzetibe. A nyelvünkért. Azért a kifejezéskultúráért, amit kifejlesztettünk, kódoltunk bennük, s vágynak a látására-hallására. Járhatnánk persze könnyebb úton is, ha engednénk a hirtelenebb siker csábításainak.

Öngyilkosság a nívó leszállítása. Van egy pont, ahonnan már nem lehet színháznak nevezni azt a produkciót, ami a színházi célra épült létesítményben folyik. Ilyenkor aztán kérdésessé válik: mire kapják a társulatok a támogatást. Rendezvénycsarnokká nem degradálódhat a színház: szükséges olyan is, de az más törzsfogalom! A repertoárpolitika kulcskérdés. Következetesen, mint az orrszarvú vagy a vaddisznó, törtetni előre a magunk kijelölte csapáson. Csak azért is alapon kínálni az értéket, s egy idő elteltével mutatkozni fog az eredmény. A beregszásziakkal nem tűztem műsorra operettet, de nem azért, mert a művészet rangja alattinak tartom a műfajt. Szinte - ellenkezőleg. Az megengedhetetlen, hogy az operett sármja, az arisztokratizmusa áldozatul essék az ügyefogyottságnak. A könnyedén parafrazált operettnél nincs élvezetesebb, mulatságosabb - megkockáztatom -, filozofikusabb szórakozás. Szakmai értelemben fel kell nőni a feladathoz!

A magyarországi nagyon zárt közeg, roppant nehéz beékelődni. Előítéletekkel kell megküzdeni. Sokszor juthatunk olyan krízispontra, amikor megkérdezzük magunktól: minek? Ha hívnak máshová is dolgozni, miért ne válasszam a simább utat, az alkalmasint jobban fizető nyugati ajánlatot. Úgy hiszem viszont: nekem ehhez a kultúrához van közöm, itt van a dolgom. Meglehet, patetikusan hangzik, de miért fogalmaznék másképpen? Kalandozásképpen biztosan elmegyek majd máshová, önmagam kiteljesedését, a megvalósulásomat azonban csak itt képzelhetem.

Nehezen fogadták el a munkáimat. Először a beregszászi társulat kisvárdai és budapesti fellépésein szembesültünk azzal, hogy idegenkednek attól a stílustól, amelyben erőteljesebben vannak jelen a szón túli hatáselemek. Különös tapasztalat: nem a közönséggel találtuk magunkat szemben, a laikus néző az első tíz-tizenöt perc méregető magatartása után nagyon hamar és teljesen ránk hangolódik. Minél szakmaközelibb a közönség, annál merevebb, okoskodóbb. A kilencvenes évek közepén, a Dekameron bemutatója hozta meg számunkra a fordulatot. Könnyebben emészthető darabot választottunk. Nem utolsósorban a viharos közönségsiker okán, az addigi folyamatos bántások megszűntek, onnan kezdve töretlenül emelkedik a jelenlétünk súlya Magyarországon. Sok-sok szidás után megkaptuk Kisvárdán a fődíjat. Szívósak vagyunk. Rengeteg színházkezdemény elvetélt. Ukrajnában is.

A szívósságon túl számít az is persze, hogy szerencsés társulatszerkezettel dolgozunk. Tudatosan ügyelek az arányokra: a kimagasló tehetségek mellett legalább olyan fontos a megbízhatóan, pontosan és hasznosan jelen lévő színészek munkája. Magyarországon bizonyos átmenettel kerültem be az üzemi folyamatokba. Kisvárdai rendezésemben még határon túliak vettek részt, Egerben már közreműködtek magyarországiak is, az első tisztán professzionális megmérettetésem a Hová lett a rózsa lelke, Hubay Miklós Nyizsinszkijről írott darabja volt a Nemzeti Színházban. Addigra szereztem ismereteket másutt az előadásgyárak természetéről. Körülbelül tudtam, mit várhatok. A magyar színész nagyon jó színész. Tehetségesek kerültek a kezem alá, ám a körülmények diktátuma megnehezíti a munkát. A mai struktúrában nem törvényszerű a sikeresség, csak véletlenszerűen jöhetnek létre izgalmas produkciók.

Valamennyi magyarországi színházra gondol, vagy azokra, amelyekben megfordult?

Nagyjából mindegyikre. Vannak nagyon érdekes műhelyek, amilyen például a Katona József Színház, a dátum azonban ott is úr. Talán kevésbé szembetűnő, de ott is sokfelé játszanak/dolgoznak a színészek, kettőkor ott is elvárják a próba végét. A repertoár-színházi lét adott. Tudomásul kell vennem, bármily nehéz.

Alig jut idő és igény elemzőpróbára. Elfogadott (beidegzett) gyakorlat, hogy egy olvasópróbát követően felállunk rendelkezni. Két elemzést még kibír a színész, a harmadik-negyedik után már szinte zavarba jön, mert nincs ahhoz hozzászokva, hogy az asztal mellett töltsön akár két hetet, sorról sorra igyekezvén megérteni a szöveget. Vezérfonalra fűzötten, esztétikai, filozófiai alapelvbe ágyazottan belátni a szituációhalmazt, amelyből összerakódik majd a játékegész. Szándékosan kerülöm a szöveg kifejezést, hiszen egészen más lényegtartalomról van szó. (A másik véglet: Kijevben, amikor a Bolha a fülbenre készültünk, ott is kötelező volt eltölteni az asztal mellett az előírás szerinti egy hónapot.) A Téli rege, Az orr vagy a Roberto Zucco viszont megérné a kimerítő elemzést. Idő legfeljebb annyira jut, hogy a színészek megtanulják a rajzát (kontúr) a szerepnek, ezzel mennek fel a színpadra, s ott iszonyatos versenyfutás kezdődik az idővel. Célba lehet érni, de nagy az esély, hogy orra bukjanak a cél előtt.

A Roberto Zucco és Az orr fogadtatása különbözött. Különböztek a felkészülés körülményei is?

Van, amiben nem: a színészek mindkét alkalommal siettették a színpadra kerülést. A színész nálunk akkor érzi magát biztonságban, ha rögtön tudja, hová álljon, s onnan majd hová kell eljutnia. Iparos megközelítés. Ahelyett, hogy közösen szülnénk meg valamit harc, együttmunkálkodás eredményeképpen: a térben való elhelyezettséget, a drámai térstruktúrát kijelölő kellékhalmazt, az intonációt, a gesztusokat. Az előrajzolás természetesen az én dolgom. Az orr esetében annyival volt izgalmasabb a feladat, hogy a próbákkal párhuzamosan formálódott/íródott a darab, s ebben kissé elszámoltam magam. Otthon a Dekameron, a Dorottya, A szarvassá változott fiú készült ilyen módszerrel. Az orr színészei a premierre kaptak ajándékba egy kész (végleges) szövegkönyvet - kimondhatatlan hálát érzek irántuk, amiért a bizalmukat végig megőrizték irántam. Elhitték látatlanba, hogy lesz belőle valami. Három-négyhónapnyi felkészülési idő mellett (A szarvas... esetében egy év) kockázatmentesen működik a rendszer. Az orr próbaideje alig érte el a harminc munkanapot. A Zucco irodalmi anyaga adott volt, próbálni lehetett rögtön. Nem ezen múlott. A mai struktúrán belül véletlenszerű a jobb vagy a rosszabb eredmény. A munkarend, a színészi leterheltség, a nézőtől való függés (a sikerért reszketés); megfordítva: a szervezetlenség, a munkától elszokott színész, a tétnélküliség (a kudarcnak nincs csődvonatkozása) - a produkciós teljesítmény szempontjából ezek a struktúra kórtünetei.

Változtattak-e a körülmények a hazulról hozott színészvezetési módszerein?

Valószínűleg. Ugyanakkor megjegyzem, olvastam egy nagyon buta kritikát A szarvas debreceni előadása után. Nem az bántott, hogy agresszív volt (talán rosszindulatú), hanem az, hogy buta. Idézem: "a hetvenes évek amatőr színjátszó mozgalma vállalta először Magyarországon a kísérletezés, útkeresés kőszínházon kívüli és felüli formáit... tíz lelkes fiatal pótolni tudott egy szuggesztív hangot... mire a mozgalom elhalt, eszközei hivatalossá s egyben túlhaladottakká váltak. Vidnyánszky Attila látomásában egy régen letűnt s vissza nem sírt műkedvelő játékmód éled újra, amelyben sajnáljuk és hiányoljuk a színészeket. Legfőképpen Törőcsik Marit." (Kiemelések tőlem.) Nagyon ósdi, avítt, korlátolt, ám rendületlenül jelen való megközelítésről van szó. Külsődleges stigmák keringenek a hivatásos és nem hivatásos, az amatőr és a nem amatőr fogalmak körül. Például: ha csapatként létezik a társulat, arra már érkezik a tiráda, hogy "az amatörizmus illata lengi át". Amiért nem szépelegnek, hanem egy konkrét cél, helyzet, feladat láncolatát hajtják végre olyan munkaegységben, amilyenre nem képes a kőszínházban elfertőződött, narcisztikus színész. Nézze meg bárki Szűcs Nellit Eperjes Károly és Gáspár Sándor mellett a Karnyónéban: az a csapatrész végrehajtotta kórusban a munkát. A legtöbb társulat baja az, hogy nem tud csapatként megjelenni. Sok a főszereplője, akik elfelejtenek visszadobni labdát, kommunikálni a színpadon. Vagy, sok a szürke, aki rosszul hiszi a színészet mibenlétét.

Az a színész, aki hosszabb időn át kételkedik az Ön instrukcióiban, később behozhatja a lemaradását?

Általában sikerül időben meggyőznöm és fanatizálnom az embereket. Ilyen gondom alig akadt. Persze, némelyikük már az olvasópróbára hozza a figurát. Ez a legidegesítőbb. Nem ad esélyt a közös munkára. Azt szeretem, aki nagyon óvatosan, nagy-nagy alázattal nyúl az anyaghoz. Lehet benne kerülgető bizalmatlanság is, amolyan Mihail Csehov-i módon, egy-egy pillanatra azonosulgathat a figurával, lassan megközelítve őt. A kőszínház kevésszer ad esélyt az ilyen alkatú színésznek. Rögtönérő dolgozók kellenek. Ezért van az, hogy tíz év alatt a legszínesebb egyéniség is fokozatosan három-négy arcra redukálja a saját arcai számát, s azt exportálja egyik előadásból a másikba: azért ugyanolyan mindig, mert nincs lehetőség keresgélni. Aki beáll - belekényszerül. Rám is érvényes. Ideérkeztem, s mivel érzem, hogy képtelenség megváltoztatnom kívülről jövet, elkezdek alkalmazkodni hozzá. Trill Zsolt esetére emlékszem vissza. Első itteni szerepében, a harmadik próba végén iszonyatos pánikba esett, mert ott állt egyedüli olyanként, aki még nem volt készen a figurával. Nyugtatgattam. Másfél hónap múltán, meglehet, ő lett a legkészebb... kell egy út, egy folyamat. Ha valaki lemarad, nekem az az érdekem, hogy felzárkózzék, hogy az összes poszton működjék a dolog. Bennmaradok vele próba után, dolgozunk tovább. Nagyon szeretem a külön foglalkozásokat.

Roberto Zocco - Kovalik Ági és Trill Zsolt | theater.hu fotó - Ilovszky Béla
A gyárrendszert elfogadta. Jut-e ideje arra, hogy a bemutatott munkáira gazdaszemmel visszanézzen?

Nagyon kevés. A legfájóbb hiány. Az előadások élőlények, furcsa misztikus valamik, csodák. Másodpercenként változó atmoszféra, ami kétszer nem lehet ugyanolyan. Ráadásul az én művem dolgozik. Amikor lekerül a műsorról, meghalok kicsit. Az utolsó előadásokra képtelen vagyok elmenni - kihagytam a Bánk bánt is legutóbb. Még szoknom kell. Otthon le nem veszek előadást soha. Még ha tudom, hogy többé talán nem fogjuk játszani, akkor is megőrzöm a díszleteit, nem emelem át a darabjait sehova (Beregszászban megfér a raktárban), mert nem tudom kimondani valamiről a szót - vége.

Van bonyolult előadás, amelynek a karbantartása folyamatos beavatkozást igényel: odafigyelést, próbákat. Vannak előadások, amelyeket nem lehet csak úgy lejátszani, fel kell készülni rájuk minden egyes alkalommal. Háromhetes kihagyások mellett, lazán nem reprodukálhatók. A büféből egyenest színpadra. Az én előadásaimat ez a veszély fenyegeti. Meghalhat ugyanakkor az előadás attól is, hogy a színészek nem szeretik. A legjobb szándékkal sem tudják megőrizni azt az értéket, amit létrehoztak. Nem lehet becsöppenve, három óra szinkron után érdemben jelen lenni a színpadon. Az operaénekes előző nap sem lép fel, aznap nem próbál. Az összes előadás ünnep: magán viseli az egyszeri és megismételhetetlen stigmáját. Készül rá. Bejön kényelmesen, időben, lazán, három órával az előadás előtt. Végigjárja. Másképp nem érdemes. Hiszek abban, hogy ez megvalósítható. Ott legyen a gazda szeme, és az előadás után a legkisebb elmozdulásokat is tegye szóvá. Amikor nézem az előadásaimat, folyamatosan jegyzetelek, és megbeszélést tartok az előadás után, melegében. Ha jó a próbafolyamat, akkor a színházegészen belül egy picike kis társulat jön létre. Figyelnek egymás munkájára is az előadások során. A rendezőt kötelezni kellene a karbantartásra. Beépíteni a szerződésébe. Két hét után lejárópróbát tartani, a problematikus jeleneteket részleteiben átvenni. Az atmoszferikusan jellemző jelenetekkel bemelegíteni (ráhangolni). Húsz perc elég. A színész partner volna ehhez a többletmunkához. Az igazgatók nem partnerek. Többletmunka és kiadás. A felújítópróbáért harcolni kell.

A "kapósság" rontja az embert. Előfordult, a Veszedelmes viszonyok még ment, a Bolha a fülbent már játszották, s én rohangáltam a két helyszín között. Nem bírható, fizikai képtelenség: kezdődik a hanyagolás. Attól pedig az előadások elkezdenek meghalni. A meglévő formát nem lehet konzerválni. Látjuk néha külföldről nagy rendezők huszonöt évvel ezelőtti, nagy előadásait. Akkor én meg tudom állapítani: muzeális tárgy, vagy életben, mozgásban, szellemi frissességben tartja valaki. A második variáció komoly társulati munkát feltételez. Időről időre leülni, újra beszélgetni róla, újra olvasópróbát tartani, s akkor fejlődik, kifutja magát.

Kedvezőbb körülmények között biztosíthatná a saját előadásai fejlődését?

Kevesebbet kellene vállalnom, s azt is egyetlen helyen. Érdekes élmény a ficánkolás, élvezem, de nem hiszek az eredményességében. Igazában olyan közösséggel lehet együtt dolgozni, ahol egyből értik, miről beszélek. Szeretek olyanokkal találkozni, akikkel már dolgoztunk együtt. Nem kell az alfától indulni, elmaradnak a tisztázó beszélgetések, nem muszáj szótárt mellékelnem a mondataimhoz, mint a modern tudományos szerzők szokták. Nagyon társulati lény vagyok. Arra vágyom, amit Beregszászban végeztem. Ha majd átjövök, be fogok ülni egy társulatba, s onnan nem ficánkolok el. Ott, abban a csapatban tudni mindent: a múltat, a jövőt. Folyamatokat látni, alakítani: belül létezni.

Németh Antal a Nemzeti Színház igazgatójaként gyakorta rendezett külföldön. A reputációnak része lehet az ilyen megmutatkozás.

Nem gondolom. A társulatom által könnyebben tarthatom fenn a nevemet. A legértékesebbnek mindmáig az otthoni előadásaimat érzem. Tavalyról is A szarvassá változott fiú áll hozzám a legközelebb. Mások a Roberto Zuccóra tippelnek... Hat évadom úgy telt el otthon, hogy egyet-egyet rendeztem. Nem a nevem fenntartása végett, hanem a frissülésért, az új hangulatokért; most is úgy érzem, hogy évente egyszer érdemes elmenni vendégnek. A következő megint olyan évadom lesz, amikor egyszer fogok elmenni. Otthon leszek. Két hónap távollét nem viseli meg a társulatot. Ideális esetben hozok a kieső időre rendezőt.

Olyanná lett a világ, hogy utazni lehet. Temérdek a fesztivál, szinte túlzottan sok. Szervezetek, rendezvények dzsumbuja. Megmutathatjuk magunkat. Mindenféle infrastruktúra és hátszél nélkül eljutottunk Ukrajnából tizenöt országba. Magyarországról ne lehetne ugyanígy? A színházak költségvetése megengedné, hogy elkülönítsenek eszközöket a méltó (kiemelten fontos) produkciók menedzselésére. Sikerre vinni itthon, és azután világturnéra - ez a hírnévhez vezető út. Ebben lenne érdekelt az országos kultúrpolitika is. A lengyelek, a románok nagyszerűen értenek hozzá...

Hogyan alakítaná ki Magyarországon a színháza belső szerkezetét, a mikrostruktúrát?

A szakmai társadalomban tudja mindenki, merre ketyegnek az időzített bombák, hol vannak a gyilkos helyzetek. Az alulfizetettség. Nem kevés a pénz, hanem máshova jut. Pazarlás folyik mind vidéken, mind a fővárosban. Az elvonás ugyanakkor példátlanul barbár tett, mert csak visszakaparint valamit a kalapból, de jottányit sem tuszkol a célszerű gazdálkodás felé. Legyen maximálisan megfizetve a maximális teljesítmény: a tökélynek legyen bére, ne a tömegtermelésnek.

A társulatok roppantul feldúsítottak. Sok a félszínész. E tekintetben könyörtelen gondolkodásra van szükség: a színház nem menhely. A színház menedékhely! Ebben a majdnem egészen ellehetetlenült világban megadatik nekünk, hogy elzárkózhatunk; a nézőnek az, hogy időről időre bejön hozzánk vendégségbe, s kiszakad a nem jó időből. Ahol hatvan-hetven nevet olvasok a lajstromon, kapásból ki merem jelenteni: a fele nem odavaló. Valakik évtizedeket töltenek el az intézmény oltalmában - minek? Kemény követelmények szerint, dolgozni kell. Formában lenni: munkabírással, állandó koncentrációs képességgel rendelkezni. Azt az intézményt szolgálni a teljes személyiséggel, ahol állásban vannak. Ideális esetben más munkát nem szabad vállalni. Csökkenteni a bemutatószámot. Vendégelőadásokat hozni egyéb városokból - a magyarországi távolságok jelentéktelenek. Felépíthető egy évad feleannyi bemutatóval (arányosan kevesebb színésszel, kiszolgáló személyzettel). Hosszabb lesz a próbafolyamat, nem lesz a színész túljátszatva, jobban oda fog figyelni a munkájára. A rendeznivaló is kevesebb volna, nagyobb felkészülési idő jutna; a szűkebb lehetőség miatt emelkednék a minőségi tét. A belföldi kiajánlások következtében az előadások hosszabb életűek lennének, a díszletek, jelmezek költsége megtérülne. Apró és nagy reformok sorozatának folyományaként lehetne a színházakat nagyságrendekkel racionálisabban, jobb minőségi hatásfokkal működtetni.

Ha áthúzódnak az évadokon a produkciók, stabilizálódik a társulat. Alacsony létszám mellett hogyan változnak az arcok? Mennyi ideig bírja ki például egy vidéki város ugyanazokat a színészeket?

Hozott előadás - új színészarc. A saját színészét nem látja nyolcszor évadonként, de találkozik másokkal; budapestiekkel, virtigli énekes színészekkel, s valamennyi műfajban a csúcsprodukciókkal. A művészeti vezetőknek az a dolguk, hogy az országot járják, és importválogatással szolgálják a közönséget. Saját színházamban csak akkor vinnék színre operettet, ha az autentikus hangok adottak hozzá. Az operett remek műfaj, sohasem rendeztem, élvezem azonban a hihetetlen arisztokratizmusát. Annak minden porcikája - hangban, mozgásban - elegáns, gyönyörű, tökéletes kell legyen, különben oda az illúzió. Nem fogok nekifeszülni, ha hiányában vagyok a színészeknek.

Az előadásszámcsúcsok kergetése, a bérleti sorozatok szövevénye, a korosztályokra bontottan vájúztatott tömeg - lidérces látvány egy kívülálló, semleges szakember számára. Miért? A futószalagon előállított fércelőadások már a gyermekkortól deformálják a nézői értékrendet, kiépítik az analógiát a kereskedelmi televíziózás minőségével, a plazakultúrával. Félnézők nevelkednek.

Visszaidézem A szarvassá változott fiút. A nézőtér ajtói nyitva. A színpadon, mint delelő birkanyáj, színészek hevernek. Ügyelőforma fickó ingázik átlóban a bal hátsó járás és a jobb első között. Bemerítés. Törőcsik Mari bejön. Otthonfoglalás. Ingatja fejét, mosolyszerű kifejezés telepszik az arcára, pillantása a távolba s a múltba réved. Anyává alakul. A fickó pásztorbotja - sokára - megdobbantja A sámándobot, s a jelére felmorajlik a föld. Valahonnan nagyon messziről. Földzene. Előbb monoton/öblös vonyítás a hang, aztán szótagokra kezd bomlani. Szó... mondat... az első mondat. A nagyobb morfológiai egységek elburjánzásával valami sötét ünnepélyesség növekszik körénk. "Édes fiát az anyja hívta / messziről kiáltott". Ismét sokára: "gyere haza, édes fiam!" - Törőcsik Mari rezegtetett hangján. Exponálódik az előadás.

A félnéző elzsibbad eddigre...

Rutinból színházba járók nemzedékei nőnek fel, immár évtizedek óta. A fiatalokat kell megszólítani. Debrecen azért is csábított, mert hallottam, húszezer diák van ott - Kárpátaljáról tekintve lenyűgöző a szám. Beregszászban lakik pár száz. Ennyi diák - önmagában is közönség. Megszólítani őket, a nyelvükön létrehozni produkciókat: jó bázis. Úgy mondják az agykutatók: elvették tőlünk a döntésképességünket. Az elmúlt tíz-húsz éve annyira manipulált a bennünket körülvevő világ, annyira körül vagyunk véve mindenünnen a fogyasztóstruktúra paneljeivel, hogy befogadói érzékünkből kiveszett a kreativitás. Megfosztottak a figyelmünktől. Egyre rövidebb az az időtartam, amíg az ember fixírozottan bír valamire nézni, valamire gondolni. A gyermekig mehetünk vissza. El lehet rontani már a tévé első bekapcsolásakor, s elérhetjük: nem az anyanyelvén fog megszólalni. Ugyanakkor, következetes színházi neveléssel - egyebek mellett - vissza lehet idézni benne a született fogékonyságot akár húszévesen is.

A színházamban, amikor belefogtunk a szellemi építkezésbe, leszögeztük: ne akarjuk kitalálni, mi érdekes a közönség számára, hogy mi érdekes számunkra, hanem legyünk őszinték: azt merjük elővenni, ami bennünket legbelül feszít, és ha volt bátorságunk ezt megmutatni, akkor a teljesítményünk meg fogja ragadni a nézőket: kiderül, hogy a közös sorsban a közös gondok/örömök feszítenek. Ott botlik meg a közönség figyelme - többéves tapasztalatom -, ahol én vétem el a megoldásokat, ahol a hiba az én jeleimben van. Az őszinte megoldásokra mindig vevő a világ. Ha nem ezért van a színház - akkor mire? Hiszek abban, hogy valahol a mélyben, ott rejtezik a kristálytiszta lényeg mindenkiben. Rárakódik a sok hülyeség, a napok hordaléka. Okosan, átgondoltan, fokozatossággal, az érzékelési küszöbök diszkrét átlépegetésével el lehet indulni, s meg lehet tisztítani egy-egy ösvényt, amelyen eljuthatunk a nézői tudatlényegig. A színház titkokról beszél.

Más funkciót kellene szánni a színháznak. Komolyabb intézmény annál, hogysem varietészintre degradálhatnánk. Nem erre adják a jogosítványt. Átalakításokra van szükség, ez pénzigényes akció, ám nem okvetlenül azt jelenti, hogy többre van szükség a most rendelkezésre állónál. Az értékkoncentráció elvén haladva, a jelenlegi keretekből finanszírozható lenne a magasabb minőség, az elvonások azonban pusztító hatásúak. Még erőteljesebben taszítják a vezetőket a konzumtevékenység felé, ami olyan versenyhelyzetet teremt, hogy a nézők igényeit is sikerül majd alulmúlni a pénzükért folyó öldöklésben. Vége.

Az előadáscserék elve tetszetős, ám eljátszhatunk a gondolattal: milyen műsorválasztékot kapna a néző, ha mondjuk több szomszédos városban az Önével azonos vagy hasonló ízlésű, értékrendű művész vezetné a színházat?

Nem a műsorterv hangulata jelenti a minőséget. Beregszászban a Szentivánéji álommal kezdtünk, arra egy nagyon vidámra hangszerelt Brecht következett, van Karnyóné, Dorottya. Bármilyen műfaj elképzelhető, a színházfogalomhoz méltó igényszinten. A Bolha a fülben például vállalható. Anatolij Vasziljev itt járt, megnézte, beszélgettünk róla másfél órát, s nagyon komolyan értékelte. Elmondta, hogy a műfaj tőle idegen, de azon belül értékelni tudja. Arányokat kell teremteni, ami nem egyszerű játék, mert a néző bevonásáért folyó harc követeli a kompromisszumokat. Muszáj kitalálni a magunk arculatát, különben belesodródunk az uniformizáció malmába. Vasziljev moszkvai modelljének egy iskola az alapja, arra épült a színháza. Az iskola mint melegágy működött, csak diplomás felnőtteket gyűjtött maga köré, és ebben az alkotó-tanuló közegben érlelődtek az előadások. Most Lyonban kapott lehetőséget arra, hogy összeurópai léptékben valósítsa meg ugyanezt. Máshol a tizenkét hónapos színház lehet a járható út: a kőszínház és a szabadterek kombinációja. Lehet fesztiválbázisú évadokat is tervezni (egy város színházi évadának egy részét az általa hirdetett fesztivál programja tegye ki).

A színháznak megvan a maga belső fejlődési parancsa: az alkotóknak minden produkciójukkal túl kell lépniük előző önmagukon, mert ha nem, akkor megunják, amit ismételgetnek; unalomba fullad a produkció, s majd ez fogja a nézőt elűzni. Belépve egy társulatba, kialakult hierarchiával találkozunk szembe, ami vagy fedi a valóságos értékeket, vagy elrajzolódott attól valamiért. Szerepet osztani és műsortervet abszolválni - tudom - szinte lehetetlen úgy, hogy meg ne bántódjék valaki. A színész-rendező kapcsolat harcvonal. Barátságot nem tűr a munka, szeretetet annál többet követel. A színész valósít meg engem. Hogy is ne szeretném? Szigorral szeretem - egymásért vagyok velük szemben szigorú. Nincs büfé, amikor dolgozunk. A próbasiker boldogít, hogy mentünk előre azon a napon. Az elvégzetlen munka bratyizással nem helyettesíthető. A privilégiumok nélküli színház híve volnék, legszívesebben ezt tükröztetném a fizetésekben is: egyenlő gázsik mellett, a kiosztott szerepek nagyságával javadalmaznék. Álom.

Vasziljev színházában tanultam: eseményt nem lehet eljátszani, csak előkészíteni, s az, majd - más-más alakban - minden este megtörténik valahogy. Ez forradalmi gondolat. A Sztanyiszlavszkij-féle eseményelmélet forradalmasítása. A másik, a határvonal kutatása, ami elválasztja a nézőt és a színpadon történteket. Annak vizsgálata, hogy mennyire lehet ezt föllazítani. Miként lehet tudatosan kezelni. Mikor legyen átjárható, mikor markánsan kijelölt. Hogyan lehet a variációkat egy előadáson belül rendszerként működtetni.

Bolha a fülbe - Györgyi Anna, Bánsági Ildikó és Trill Zsolt | theater.hu fotó - Ilovszky Béla
Az olyan alakítás, amelyet egészében a tudattalan irányít - kaotikus, rendszertelen, patologikus. A spontán őrjöngésnek semmi értelme, annak határozott formát, medret kell kapnia. Ehhez ragaszkodom. A legszebb pillanatokban, persze felejtődik, eltűnik a görcs: az igazi nagymesterek úgy dolgoznak, hogy a munkajelleg szemernyit sem érződik az alakításukon. Csehov mondja: figurák, örök alakok lebegnek az éterben, mi, a valóság változó, időhöz kötött lényei megszólítjuk őket, elkezdjük kérdezgetni, a figurák elkezdenek közeledni, egyre tisztábban, pontosabban látjuk őket, közeledik-közeledik az a figura, és egy-egy előadás, egy jó főpróba pillanataiban egyszer csak azonosulunk vele, majd ez a misztikus valami újra tovaröppen, és mi maradunk, az időhöz kötött valaki-emberek. Ha jól dolgoztunk a próbákon, akkor a figura estéről estére visszatér.

Az interjút készítette:
Balogh Tibor

 

NKA csak logo egyszines

1