Derevo Tanztheater

Mindjárt beszámolóm elején emlékeztetnem illik önmagam (s netáni olvasómat is), hogy a Derevo Tanztheater (Szentpétervár-Drezda) különös földrajzi formációjú társulat vendégjátékától, az Isteni színjátéktól, amely címe ellenére korántsem dantei szellemiségû spektákulum, Fjodor Dosztojevszkij idegrángást kapott volna, öklét is rázván betiltását követelte volna azzal, hogy "itt az Antikrisztus aknamunkájával fertõzik a közönséget, a gonosz garázdálkodik a megváltás esélye nélkül!". S ugyan nem ismerhette utódja, Bahtyin korszakos munkásságát a "karnevál esztétikumáról", még inkább rosszallaná törzsökös szláv emberek/pojácák tobzódását a nyavalyatörõs farsangolásban. Mert hát errõl volna itt szó.

Vegyük a játszóhelyet: cirkuszi sátor a Felvonulás téren, ezer-ezerkétszáz személy befogadására méretezve. Középütt persze, tágas porond, a közönség észak-dél, kelet-nyugat irányában tájolt, négy osztatú nézőtéri lelátókról figyelheti a spektákulumot (s értelemszerűen egymás reagálásait is). A cirkuszi zenekar tradicionális páholyhelyéről dirigálják a világítást, onnan vezérlik a kvadrofon hatású zenét (a zeneszerző: Andrey Sizintsev, eredeti muzsikája külön megérne egy misét, profán hatású, átütő erejű, kvázi posztmodern hangszerelésű, zaj-zörejtől szinte Sztravinszkij reminiszcenciákig ívelő, de teret enged a bohócok spontán kajabálásainak, kézi instrumentálásainak is).

Játszik a sátortető centrális magas pontja (mintegy a levegő akrobatikát imitálva). Játszanak - négy osztatban - a nézőtérbe ékelt két ember magasságú bábszínházi pódiumok, földszinti járások, amelyekből időről időre szél sivít, éles fény hasít befelé, ventillátorok fúvatnak ködöt, füstöt, tüzet, havat, csillagport, dummeraugusztot. (A színpadtechnikát Pit Tirpitz neve jelzi, a fényterv Uri Morag, Falk Dittrich és a Derevo munkája, az összegző díszlet tervezője Vadim Vasiliev, a hangmester és a speciális effektek előadója: Dmitry Abramov.) A nevek, jóllehet személy szerint számomra ismeretlenek, azért fontosak, mert fedezetül szolgálnak a tökéletes, átgondolt csapatmunka, az előadás végbeviteléhez.

theater.hu fotó - Ilovszky Béla

A produkció rendezője, vezértáncosa Anton Adassinski, a magyar néző számára betájolhatóan Halász Péterre emlékeztető alkat (inas, szívós, démonikus), ama jelentős műnemi különbséggel, hogy ez az orosz táncos minden porcikájában táncos, akrobata, a balettművészetnek, a pantomimnek és a cirkuszi bohócságnak páratlan testi-lelki ötvözete, rendkívüli energiák hordozója s láttatója. Olyan protagonista, akinek úgymond nemcsak a térbeli megjelenése lenyűgöző, de feje, teste, végtagjai, ezek koordinált vagy diszharmonikus együttmozgásai valóban istent kísértőek. Lázongók és lázítóak, őrjöngők és szenvedők, egy igazi clownhoz méltón maflák, kárörvendők vagy elbambulók. Összességében: alakváltozó képessége kimeríthetetlennek tűnik.

Ugyanez érvényes maroknyi társulatának női tagjaira (Tanya Khabarova, Elena Yarovaya), s férfitagjaira (Oleg Zhukovsky, Yael Karavan). Ők sem kevésbé zseniális táncos-átlényegülők, legföljebb másfajta alkattal, démoniummal bírnak.

Oroszokról lévén szó, talán nem meglepő, hogy a világ kanonikus mozgásszínháztrendjével némileg szembemenve, ez a társulat valamiféle, ha nem is szorosan szerkesztett, de narratív "történetet" akar elbeszélni. Míg a kánon eltökélten sztoriellenes, ők szemlátomást nem akarnak szabadulni saját hitvalló vagy hittagadó tradícióiktól: színjátékot játszanak, inkább Belzebub terrénumának jegyében, mint Isten elrendelése alatt. Etűdöket adnak elő, amelyeknek láthatatlan fonalát ördögök fonják és cibálják. Az egyes etűdök etaponként formailag (vagy zeneileg) elkülönülnek egymástól, de csak ritkán profának. S hogy miről szólnak? Ez itt kérdezhető. Testi és lelki gyötretésről. Gyötrelmekről. Egymás feletti ítélkezésről. Szabadulásvágyról. Kváziszabadságról. A szabad állapot anarchiájáról. Vagy időnkénti szépségéről. Nem várt gyöngédségről s gyógyítani akarásról. Versengésről. Önmegadásról. Vágyálmokról, amelyekről nem tudni, beteljesülnek-e. A test/ek szabad röppenéseiről, amely/ek szemünk láttára "beteljesül/nek". Ki-kirobbanó energiákról, amelyek felérnek az emberi lény melletti szavazással. És így tovább.

A produkció fő viszonyítási terrénuma a porond (tartogat meglepetéseket, hiszen forgatható is, valamint önmozgó forgószínpadként is funkcionál, ahogy időben előrefelé haladunk). Ide nyomul elsőnek Adassinski nyavalyatört, leszázalékolt, félig toprongyos kisördög álcájában birtokba venni a teret. Két szekundánsa segédkezik neki (a táncosnők, nem nélküli, beazonosíthatatlan alakban), gyanítani véljük, hogy egy Valpurgis-éjnek leszünk szem- s fültanúi. A déli szektorban ülve a hátam mögül (frászt is kaptam), a fejünk fölül, cirkuszi lángnyelvek közül porondra "lövik" Zhukovskyt: egy pucér, szőrcsomóktól szennyes testet, lába között tökkolomppal. Beindul a nyúzatás. Porondon, föntről aláereszkedő kötélen, levegőben, földön. Ocsúdásnak helye nincs. Viszont elegendő ideje a formai beavatásnak: itt akkora lendülettel, erővel gerjesztik energiáikat, hogy még a zörgő marhakolompnak is izzania kéne. Itt a nyilvánvalóan gerjesztett kénkőszagot a táncos színészek akrobatikája "nemesíti". S ez így megy a kilencven percnyi játékidő elejétől a végéig.

Mindenki megkapja a magáét (miért?) - mert létező. Ellenségekké válnak, egymás tükörképévé, karikatúrájává. Fokozatosan népesítik be (leplezik le?) a bevezetőmben vázolt teljes játékteret. De semmi bizonyságunk sem támad arról, hogy aki fensőbb szintű bábjátékosnak mutatkozik, az birtokolhatná a hierarchiában elfoglalt (bitorolt?) pozícióját. Ugyanígy a szinkron cselekvések nem hitelesítik egy-egy emberi csoportozat tartós együvé tartozását. Semmi se tartós: Adassinski amolyan góréfélének tűnik, szőrös lábú játékmesternek vagy csökött Sztavroginnak, hogy azután igencsak szarkasztikusan elveszítse vagy eldobja kiemelt státusát.

Bizonyság a bizonytalanságban: durván és váratlanul törnek be a szcenikai effektek, hogy mintegy - staccato - figyelmeztessék a porondművészeket játékuk "nem releváns mivoltára" az ördögcirkusz masinériájában. Ez, nekünk, nézőknek kaján örömöt okoz, hiszen bennünket is mentesít attól az érzettől, hogy esetleg elpáholhatnak, vagy juttatnak egy adagot a tortúrából. S az effektek szépek, fotogének. Kavargó hózáporra, sodródó lángcsóvákra, füstoszlopokra, mennyei ezüstös manna hullására emlékeztetnek: mintha jeleznék egy méretileg tágasabb, relevánsabb természet jelenvalóságát is.

Úgy a játékidő második felétől a szereplők elkezdik kellékekkel benépesíteni a színpadot: papírkivágatok, bizarr acélhorgászbotok, gyerekjátékok, fura encsembencsemek, amikkel ideig-óráig el lehet játszadozni. Gányolt, üres fakeret egyszer tükör gyanánt, majd póznával, kereszttel s egy ziháló pucér táncos testével kiegészítve: "a pietŕt" imitálja - annyira sietősen, hogy ez már önmagában szentségtörés. A Via Dolorosát szűk léckapukkal jelzik: átjutni rajtuk nem kunszt.

Azután beüt a karnevál ideje: Petruskák, Matrjoskák, Baba Jagák, széllelbélelt bábfigurák lepik el a manézst. Két létrából, összeeszkábált függönykeretből kettéosztják az ördöngösen körbe vágtázó porondot. Megéled az archaikus cirkuszi-chaplini geg: színház egyidejűleg kinn és benn, átjátszás hancúrozva innen odaátra, túlsietve-lekésve fontos jelenésünket. Újabb átdíszítés: égő gyertyák körkoszorúja, házibuli, születésnap, kannák gyanúsan vöröslő folyadékkal, a vendégek vállán üres konzervdobozfonatok, meleg cipók, hejehuja - s a társulat minden további nélkül "letámadja" a nézőteret. Szerencsém volt: jutott a valóban meleg, ízletes cipóból, amelyet fűszereztek is, a fűszer mineműségére nem tudtam rájönni. Adassinski, miután megelégelte, hogy egy kis termetű hintaló hátáról "vezényelje" a farsangolást, jól látható pontra varázsolt egy homokórát. A homok ténylegesen pergett. Játékidőnk a végéhez közeledett. Az egyik nőnemű Petruska - magánszámként - még kicsikart háromszor egynegyednyi nézőből kevéske tapsot.

Finálé. Nem nevezném sem világszínházi, sem cirkuszi nézőpontból hagyományos végszcénának. Az összegzés szándéka fel sem merült, az újrakezdés fénycsóvája se villant. Mintha a társulat önnön játékába merülve önmagától, fénylő effektjeitől, testi valójától, vagy az aznapi estétől búcsúzkodott volna: a gyertyák kihunytak, a táncosok lassacskán elfogyatkoztak a színről, Adassinski felhívta a figyelmünket, hogy a homok az órában mindjárt lepereg. Azután tapsrendre sorakoztak.

Mondanám: tanulságos, lenyűgöző este volt. Megerősítette hitünket a szimbólumok létezhetőségében, erős tagadásukban. Maguk a szereplők egy mirákulum széles skáláján haladtak végig "alakzatoktól - létezőkig". A zene ihletforrásul s ritmikai támaszként szolgált, de nem "irányította a balettet". A domináns lángvörös-fekete-ezüstös színvilág a jelentős filmek "színdramaturgiáját" idézte. A koreográfiában uralgó függélyes, körkörös, többszintes, pódiumra nyomott térirányok távolból mégiscsak megidézték Dante purgatóriumát, ekképp a cím "jogos".

Dániel Ferenc