Miskolci Nemzeti Színház, Csarnok

Nem volt még példa rá, hogy a miskolci színház kísérleti játszóhelyén, a Csarnokban színpadot építettek volna, a nézõ fölé emelve így a játékot. Szokatlanul uralja a teret a Molière-mûhöz épített dobogó, amelyre úgy sétálnak be a színészek, mintha egy színházi werkfilm peregne elõttünk - szövegkönyvvel a kézben, szerepet memorizálva, parókát igazítva. S már javában tart az elõadás, amikor az egyik fodrász még mindig a címszereplõ aranyszínû parókáját igazgatja a színen. Csiszár Imre rendezésén végigvonul a színházi keret, nem csak játékot indító megoldásról van szó: amit látunk, az egyszerre misztériumjáték és komédiaszínház.

A pokol és menny küzd itt Don Juan lelkéért: a süllyesztőből rizsporos parókás ördögök grimaszolnak ki virtuóz hegedűjátékot imitálva, a színpad fölött - mint templomi kóruson - reverendába öltözött átszellemült angyal (Újhelyi István) klimpíroz az orgonánál, hogy hősét jobb útra térítse a mennyei hangokkal. Beöltöztetett csontváz lóg a zsinórpadlásról, a monumentális kőszobor megjelenésekor köd teszi misztikussá a színpadot - sorjáznak a misztériumok látványos kellékei. De amit látunk, az valójában komédia, amelynek főszereplője, irányítója maga Don Juan: a játék elején egy visszafogott orgia után a nyílt színen öltözik, s ő húzza fel a háttér színpadi függönyeit, amelyek mögött az újabb helyszíneket jelző festmények rejtőznek. Könnyeden szervezi a színjátékokat - szolgái jól begyakoroltan asszisztálnak a hitelező Vasárnap úr eltávolításához. S szellemes, ahogy a parasztlányt - ruháját, frizuráját egy-két mozdulattal átigazítva - "úrinővé" varázsolja.

A címszerepet játszó Nemcsák Károly Don Juanja végig érezhetően színházat játszik, szerepet alakít: a színész a szerző korát idéző széles, elegáns pózokból és mai zabolátlan grimaszokból, fintorokból építkezik. Mesterkélt pozőrt formál, aki az urizáló gesztusok ellenére is látványosan közönséges, visszataszító figura. A mesterkélt hangütésből csak egyszer lép ki igazán: amikor az addig szabadságeszméket hirdető férfi újabb szerepet magára öltve váratlanul reverendába bújik. Nemcsák játékának legerősebb pillanata ez a tartuffe-i átváltozás, amikor hőse bevallja: minden, amit tesz, taktikázó szerepjátszás.

Az addigi hangütéssel történő szakítás is kiemeli a jelenetet, amely egyébként is mindig hangsúlyos pillanata a keserű komédia különböző bemutatóinak. A képmutatás kortól függetlenül mindig is jellemző, manapság viszont különösen nagyot szól a hittel való politikai játék monológja, amelyben a főhős szögre akasztja a liberális eszméket, s váratlanul a konzervatív, keresztény értékeket hirdeti.

E jelenetből válik érthetővé, hogy Csiszár Don Juanjának cinizmusa miért nem jut filozofikus mélységekig, s hogy a "meddig lehet elmenni" kérdésében miért nincs ott az istentagadás és -keresés. A dráma felől nézvést hiányérzetet kelthet a keserű filozófia hiánya. De ha abból indulunk ki, hogy a színház a jelennek tart tükröt, akkor igazat kell adnunk a rendezőnek: ez a világ mindenről szól, csak a hitről nem. Hol vagyunk manapság attól az értelmiségi (maga)tartástól, amit oly szenvedélyesen tükröz a szerep kapcsán naplójában Gábor Miklós, vagy attól a fájdalmas rezignációtól, amit Székely Gábor és Cserhalmi György fogalmazott meg a darab Új színházi előadásában?! Kétségtelenül érvényesebb napjainkra Csiszár és Nemcsák olvasata az erőfitogtató krakélerekről, amikor napjaink médiája és politikája minden résztvevőjét kutyakomédia szereplőjévé silányítja.

Ha szenvedéstörténetről beszélhetünk az előadás kapcsán, akkor azt kell mondanunk, hogy - más-más szinten - ketten szenvedik meg ebben az előadásban a történetet: a Don Juan lelkéért aggódó angyal és Sganarelle. A Don Juan szolgáját sok színnel megformáló Szegedi Dezső játéka bravúrosan hozza az örök talpon maradásért való egyensúlyozást - az erkölcsi küzdést urával és a menekülést a kínos, életveszélyes szituációkból. Sganarelle-je locsogó plebejus, aki a megélhetésért mindig hátraarcot csinál, s fennen hirdeti, amit az adott szituáció megkíván. Átlátszó karakter, de Szegedi a rá jellemző módon nagy erővel, kemény humorral formálja meg.

A köröttük zajló világot is mintha Don Juan szemével látnánk: Moličre hőse annyira nem veszi komolyan a világot, hogy súlya sem lehet benne senkinek. Egyedül csak a becserkészni kívánt Mari az, akire igazán irányul(hat) egy pillanatra a figyelem. A szerepet játszó Szirbik Bernadett él is a lehetőséggel: a naiv, öntudatlan romlottság remek jellemrajzát adja. (Jó a partnere is, a Fricit természetes humorral megformáló Fandl Ferenc.) A többiek ebben az értelmezésben átsuhanó epizódok...

Mikita Gábor