Thália Színház, Új Stúdió

Nemigen értem Esztergályos Károlyt. Sõt, lehet, hogy egyáltalán nem értem. Jerzy Andrzejewski regénye az inkvizícióról, Torquemadáról 1957-ben jelent meg, 1955 decembere és 1957 áprilisa között íródott. Abban az idõben, amelyet Ilja Ehrenburg regénycíme nyomán az olvadás korának is szokás volt nevezni. A sztálini terror jege olvadt föl, vagy roppant meg ekkoriban, mint azt Csuhraj Tiszta égbolt címû filmjének akkor revelatív záróképe is hirdette. A regény a terrort ábrázolta, még történelmi parabolába bújtatva is szükségképpen utólagos éleslátással és bátorsággal. A terrornak, a diktatúrának, a zsarnoki rendszernek már csak ez a természete: akkor lehet róla akár csak áttételesen, utalásszerûen is érvényeset mondani, amikor már elmúlt, amikor már ez a mondandó kezdi érvényét veszíteni. Más kérdés, hogy Sztálin 1953-ban bekövetkezett halálával mennyiben múlt el maga a sztálini rendszer, illetve, hogy a következõ évek olvadása mennyiben bizonyult tartósnak, és mennyiben nem. Ma már könnyû látni, hogy a rendszer maradt, csak a diktatúra puhult valamelyest. Hamarosan a pangás évtizedei következtek, amelyekre a korábbi nyílt terror jegéhez képest akár a langyos víz hasonlatát is alkalmazhatjuk.

Andrzejewski kisregénye a terror ideológiáját és módszertanát ábrázolja. Torquemada a Sátánnal harcol, a gonoszt akarja kiirtani az emberből, isten országát kívánja megteremteni - mindenáron. Tűzzel-vassal, de leginkább máglyákkal. A főinkvizítor azonban mégsem Sztálin. Nem ő a legfőbb zsarnok, a diktátor, az egyeduralkodó. Valójában csak eszköz a királyi pár kezében, akiket sokkal kevésbé magasztos és távlatos célok vezetnek: egyszerűen a zsidók pénzét, vagyonát akarják megszerezni - nem utolsósorban Amerika fölfedezéséhez, a világbirodalom megteremtéséhez. És még hajlanának is arra, hogy ha lehetséges, ezt békésebb eszközökkel érjék el, ha a megvadult, elszabadult végrehajtó nem nőne a fejükre. A regény azonban éppen csak érinti a történetnek ezt a vonatkozását, pedig az is érdekes történelmi kérdés lehetne, vajon a terror mennyiben következik az utópiából, a megvalósíthatatlan eszméhez való ragaszkodásból, illetve mennyiben vannak egyszerű történelmi, az érdekviszonyokban, a társadalom adott helyzetében, problémáiban gyökerező okai. Azaz a terror mennyiben következik egy önkényesen elképzelt társadalmi modellhez való ragaszkodásból, és mennyiben az adott társadalmak objektív állapotából. Szóval feltehető lehetne az a kérdés is, vajon az ideológia ezúttal is - mint rendesen a történelem folyamán - nem pusztán szellemi segítséget nyújt-e, nem pusztán indokolni, legitimálni próbálja-e a hatalmi mechanizmus szükségszerű működését. A lengyel író ezekkel a problémákkal nem foglalkozik. Őt Torquemada hite, a hitéből fakadó rendíthetetlen hatalmas akarata izgatja, illetve az a befolyás, amelyet ezzel gyakorolni képes. A regény elsősorban az ő és Diego fráter közötti viszony alakulását ábrázolja. Diego, aki rajongva hisz Torquemada céljaiban, kezdetben nem hisz eszközeiben. Meg akarja ölni a főinkvizítort, hiszen úgy gondolja, a félelem országa nem az istené, hanem a sátáné. Torquemada azonban éppen rajongó hiténél, nyílt kételkedésénél megragadva a maga oldalára állítja, személyi titkárává teszi. S végül oly tökéletes munkát végez rajta, hogy amikor haldokolva maga kezd kételkedni, maga gondolja úgy, hogy egész életműve tévedés volt, mindent elölről kellene kezdeni, egészen más módon, Diego elhallgattatja őt, és maga lép a helyére.

Gálffi László és Száraz Dénes | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Esztergályos Károly ezt a jellegzetesen a huszadik század közepét idéző problémahalmazt 2004-ben dolgozza színpadra, akkor, amikor más jeles szerzők a kommunizmus nekrológját írják, sőt, amikor az európai értelmiség, ha valamiben, hát éppen hogy utópiahiányban szenved. Amikor - az európai kultúrában legalábbis - éppen nem az a legfőbb szellemi fenyegetés, hogy valamilyen eszmétől elvakítva esztelen cselekvésre ragadja magát az emberiség, hanem pont az, hogy nincsenek eszmék, nincsenek vezérfonalak, nincsenek célok, nincsenek jövőképek. Illetve amelyek vannak, azokra éppen a hagyományos vallási fanatizmus jellemző. Ha tehát mégis valamiben időszerű lehet Torquemada története, akkor annak éppen eredeti és nem átvitt, parabolikus jelentése az. A mai, döntően a jobboldalon jelentkező fanatizmus megidézésére Andrzejewski regényének legfeljebb első, nem áttételes jelentése lehetne alkalmas. Az, amennyiben valóban az inkvizíciót, valóban a vallásos elragadtatottságot, valóban a vallásos értelemben vett isten országáért folytatott kíméletlen harcot írja le.

Esztergályos Károly azonban egyértelműen a szovjet világról, a sztálini terrorról kívánna szólni. Minden esetleges félreértést elkerülendő, közzeneként polgárháborús induló szól a hangszórókból, hogy a néző gondolatai még véletlenül se tévelyegjenek a jelen idő felé. Néhány generáció számára persze valószínűleg soha egészen föl nem dolgozható örökség ez a múlt, újabb nemzedékek viszont feltehetőleg egyáltalán nem kívánják feldolgozni. Ezért nem értem, vajon mit várt Esztergályos Károly attól, hogy beletévelyedett e régmúlt útvesztőjébe, hogy elkezdte cibálni e régi gubancot, anélkül, hogy ma is érvényes összefüggésekre lelt volna benne.

A színpadi változat egyébként olykor még a követhetetlenség árán is ragaszkodik a regényhez, a királyi párral folytatott vita jelenete például a színpadon még annyira sem indokolt, mint a regényben. Az egyetlen igazán fontos változtatásban viszont alighanem Esztergályos változata az erősebb. Az ördögöt megidéző paraszt történetét ugyanis, amely Andrzejewskinél Torquemada utolsó ügye, közvetlenül a halála előtt, előrehozza, rögtön Diego titkári kinevezése utánra. Ebből ismerheti meg a fiatal inkvizítor az ügymenetet: miképpen kell egy együgyű, ám józan értelmű parasztot arra kényszeríteni, hogy bevádolja azokat, akiket el akarunk ítélni. Azaz hogyan kell megkonstruálni egy igazi koncepciós pert.

Az előadás a Thália Új Stúdiójában a hit lázában égő inkvizítorokhoz illően puritán. A díszlet Nemes Takách Kata e. h. munkája. Mozgatható paravánok keretezik a színt két oldalról, ezek elgördítése, a nyílások megváltoztatása, illetve egy kereszt áthelyezése az egyik sarokból a másikba - két szál deszkából le- és fölszerelése - jelzi a helyszínek változását, az idő múlását. Jánoskúti Márta egyenfeketébe öltöztette a szereplőket, kivétel csak Kozák András bíborosi palástja. Ugyancsak ő engedhet meg magának némi mórikálást, amikor magas rangra emelkedését nyugtázza, ahová különben a jelentéktelen kolostori prior méltatlanságának jutalmaképpen került. Merthogy a méltók a szent elhivatottságban élik ki minden ambíciójukat. Gálffi László és Száraz Dénes kettőse határozza meg az előadást. A hideg izzás, a lefojtott szenvedély, az erős színészi jelenlét sokat emel a lényege szerint ma kevéssé izgalmas produkción. Két igazán erős személyiség léte a színpadon mindig érdeklődést kelt. Gálffi Torquemada szerepében az örök éberség kialvatlanságát, a folytonos intellektuális készenlétet, az eltökéltség nyugalmát és feszültségét érezteti. Száraz Dénes a megtört lázadóból jelentékeny epigonná váló intellektuel útját rajzolja meg. Kozák András, Csák Zsolt, valamint Teszárek Csaba, Ellinger Edina és Tengely Gábor egyetemi hallgatók tisztesen működnek több kisebb szerepben.

Zappe László