Debreceni Csokonai Színház

Gourmand-ok és opera-gourmet-k, sznobok és rajongók, operafalók és operafanyalgók, szóval minden érdeklõdõ figyelmébe! Debrecenben történt valami! Szomorú a múlt idejû igealak: én Prokofjev Eljegyzés a kolostorban címû darabjának utolsó elõadásán vettem részt 2004. január 27-én.

Ugyanakkor úgy érzem, mégsem felesleges leírnom az alábbi sorokat, hiszen ebben a nagyvárosban - opera terén legalábbis, és ez a megszorítás igen hangsúlyos - történik valami mostanság, amire figyelni érdemes. Élvezetes a produkció, noha ez a Prokofjev-opus nem első felfedezés a magyar zenei közvélemény számára. Erről jól dokumentált, kiválóan szerkesztett műsorfüzet, az ingyenes havi szórólap, sőt, a Csokonai Színház egész éves, előzetes programja megalapozott információkkal szolgál. A huszadik század operaművészetének magyar szakértőit idézi mindahány: Maróthy János, Fodor Géza, Kerényi Mária tanulmányaiból célratörően meghúzott, olvasmányos és áttekinthető szövegeket. Töreki Attila dramaturg, és a tervezők: Bajka Zoltán és Kiss László munkáját dicséri az előkészítés. Jogosult az ismeretterjesztő gesztus, s itt Debrecenben - a színház és néző szempontjából - nélkülözhetetlen is! Olyan remekmű ez, melyet a szórványos találkozások nem égettek bele a magyar közönség tudatába, s a legjobb emlékezők sem tudnak felidézni egy vendégjátékot és egy rövid, bár sikeres operaházi szériát Budapesten. Jelen előadás rendezője, Berényi Gábor szembenézett azzal, hogy egy szinte ismeretlen, játszási és befogadási hagyományok nélküli műalkotás esetében nem lehet eredetieskedő rendezői gesztusokkal előhozakodni. Nem átírnia kellett a közönség megszokásait, hanem megteremteni a találkozást mű és befogadója között. Ezért tartom jó döntésnek, hogy a prózai színházi szakma egyik nagy öregjét kérte fel a direkció, s ő tiszteletre méltó (ám tőle megszokott) színházi alázattal végezte munkáját: a zenei újításoktól talán meglepett, a szokatlan akusztikai szépségekbe talán belefeledkező néző végigvezetését a végső soron kellemes, közérthető zenés komédián. Színházi szempontból egyáltalán nem érdektelen a szövegkönyv. Egy - nálunk - meglehetősen elhanyagolt színháztörténeti korszak, az úgynevezett angol restaurációs vígjáték jellegzetes darabja a Duenna című Sheridan-mű.

Kocsis László, Böjte Sándor, Wagner Lajos | Fotó: Máté András

Az éneklendő szöveget az idős zeneszerző fiatal kedvesével együtt maga fogalmazta meg oroszul. A friss diplomás Mira Mendelszon nemcsak dramaturg volt, hanem valódi költőnek is mutatkozott. É. Kiss Piroska díszletei között, Libor Katalin jelmezeiben, s Berényi Gábor rendezésében a tiszta, jól érthető helyzetek látványban is megerősített logikája lehetővé teszi, hogy a rövidke szólószámoknak a dolog természetéből fakadó énekelt érthetetlensége rendre lírai pillanattá nemesüljön, s az operai komplexitás így jöjjön létre. Szabó Miklós fordítása egyébként nagyon jó, viszont az énekszólam, amely az orosz prozódiához alkalmazkodva született, nem mindig kedvez annak, hogy szóról szóra kövessük, ki mit mond. Az az érzékeny egyensúly, mely lehetővé teszi, hogy semmi ne legyen szájbarágós, ugyanakkor a fő vígjátéki-drámai törekvésekre felhívja a figyelmet, nagyszerűen valósul meg. Elsősorban a komikus színészi gyakorlattal (is) rendelkező Tréfás Györgyöt kell kiemelni Mendoza szerepében. Remek partnere a második felvonás hallgatózási-leskelődési jelenetében a Don Carlos epizódját éneklő, mimikával-testtartással kifejezően játszó Molnár Zsolt. Énekesként még két igen erős pontja van az előadásnak, a "második szerelmes pár": Busa Tamás (Don Ferdinand) és Bódi Marianna (Donna Clara). Az ő hangjuk - jól tudható - nagy, izzó, romantikus estéken is lázba tudja hozni a publikumot. A kevés és célirányos mozgás jelentéssel bíró képeket fogalmaz meg a néző számára. Az énekeseknek is kedvez a játék szervezettségéből adódó biztonság. A fiatalabb, magasabb hangfekvésű, ám színházi gyakorlattal még nem rendelkező másik szerelmespár leginkább érzékelhető törekvése a szorgalmas megfelelés. Nyaktörő szólamában ez inkább a pályakezdő Mercs Angélának sikerül. Ürmössy Imre éneklése, a megszokott "nemes" szerepek követelte hangképzés a részeg szerzetesek megkomponáltan kaotikus jelenetében különösen eredményes. Mutatja, hogy Augusztin atya, a könnyen lefizethető esketőpap - főszereplő. Mert a címben szereplő eljegyzés tulajdonképpen nem más, mint kettős vagy hármas esküvő. A sorozatos átverések során szkeptikussá vált apa (Böjte Sándor) talán túl fiatal, viszont szerepívének felépítettsége biztosítja a cselekmény követhetőségét. Az intrikák szervezője, az átverések, átöltözések kiötlője és szervezője a "duenna" - Simon Katalin. Jól élt lehetőségeivel az operatagozat vezetése: jutalomjátékot adott egy érett művésznőnek, aki most művészi súlyához, komédiás alkatához kiválóan illő szerepben brillírozott. Említettem már a veterán Tréfás Györgyöt. Kiváló párosuk arról tanúskodik, hogy ezen a színpadon, legalábbis az operai estéken, jól megfér a "hagyomány" és a korszerű játékmód. Prokofjev mester öregen, bölcsen is csúfondáros, idézeteket, zenei utalásokat egymásra halmozó partitúrája csak a hallgató számára könnyű, élvezetes és pezsgő energiájú. Somos Csaba, és más estéken Kollár Imre karmesteri munkája garancia a minőségre, a zenekar színpadra lépő és "az árokban dolgozó" muzsikusai szemmel látható, füllel hallható örömzenéléssel szállnak be a játékba. Tudom, az utolsó előadás - a temetés - általában felszabadító erejű, ám itt a felszabadultság ellenére megőrződött az önként vállalt fegyelem. Ezt a muzsikát szerintem imádják a résztvevők, s mindenki sajnálja, hogy vége a szériának. Nagy kihívásokkal nézett szembe a társulat, s velük együtt mindnyájan - zenekedvelők - sajnálhatjuk, hogy mostanában nincs országos megmérettetés, nincs évad-összefoglaló operafesztivál, holott a POSZT-ról meg éppen erre hivatkozva van a műfaj eltanácsolva. A főváros és/vagy más nagyvárosaink operakedvelői tehát nem részesülnek a prokofjevi komédiázás öröméből.

Böjte Sándor és Tréfás György | Fotó: Máté András

Zala Szilárd Zoltán