Az európai bábjáték egyik legjellemzõbb tulajdonsága a hatalmas étvágy, amellyel minden gátlást levetkõzve képes bekebelezni valamennyi színpadi mûfaj eredményeit és kiemelkedõ alkotásait. Ezek között a legmarkánsabb helyet az opera foglalja el. Az elsõ bábokkal elõadott operát, a Leandrót a szoprán-, majd alténekesként is jeleskedõ Francesco Antonio Pistocchi (1659-1726) komponálta, ezt követte Pietro Andrea Ziani (1620?-1684) A kibékített Damira (Damira Placata) címû mûve. Mindkettõt Velencében mutatták be 1679-ben, illetve 1680-ban, zsinóros bábokkal. A bábopera alig egy emberöltõvel fiatalabb tehát nagyszínházi rokonánál, annak árnyékában és sugárzásában született. 1637, az elsõ nyilvános operaház, a San Cassiano megnyitása óta Velence diktálja az új mûfaj új stílustörvényeit. A gazdag kiállítású operák példáját követi a szegény rokon, a bábjáték is: itt alakul ki egy sajátos bábtípus, a "velencei marionett", amelynek legfõbb jellemzõje ugyancsak a káprázatos kiállítás. A velencei Museo Civicóban és a londoni Bethnal Green Museumban látható bábok és eredeti kulisszák nyomán némi fogalmat alkothatunk arról, milyenek lehettek a korabeli elõadások: sok rokonságot mutatnak a napjainkig élõ szicíliai játéktípussal, amelynek kasztíliai õsei majdnem egykorúak a velencei marionettel.

Hamarosan Bolognában is megjelenik a marionettopera. 1694-ben mutatják be a helyi dialektusban írt Bernardát, 1710-ben a Crisippót, valamint a Csellel legyőzött cselszövést. Különféle beszámolókat olvashatunk miniatürizált operaelőadásokról; az egyik szerint úgy mutattak be egy velencei operát, hogy a kisméretű páholyokban marionettnézők ültek, lapozgatták a partitúrát, az áriák után pedig tapsoltak.

1773 fontos dátum a bábjáték történetében. Ekkor mutatták be Eszterházán Haydn első báboperáját, a Philemon és Baucist. Az eseményre a francia kert keleti szárnyán újonnan épült bábszínházban került sor Mária Terézia királynő jelenlétében. Haydn 28 évesen, 1761-ben kerül Esterházy Pál Antal herceg kismartoni zenekarának élére. Amikor egy esztendő múlva a herceg meghal, fivére, Miklós veszi át a hatalmas vagyont, és lesz gazdája-mecénása a zeneszerzőnek, az operának és a bábszínháznak.

A dúsgazdag főúr rendszeres operaelőadásokat tartatott az eszterházai kastélyban, állandó operatársulattal. A káprázatosan felszerelt operaszínháznak és az átellenben elhelyezkedő marionettszínháznak olasz díszlettervező-festője volt Pietro Travaglia személyében, az igazgatói és a rendezői teendőket pedig húsz éven át Joseph Karl von Pauersbach látta el. A korabeli krónikás, Vályi András így számol be a látottakról Magyar Országnak leírása (Budán, 1796) című munkájában:

"Annakutána van az úgynevezett Marionetten Theater a’ kertben, melynek épülete valamint költséges vala, úgy jeles és gyönyörű is, a’ benne lévő ékítések és rajzok oly mesterséggel intéztettek Paversbach feltalálója által, hogy hirtelenséggel harminchatszor változtattatik, s’ jelesebb és tökéletesebb is vala, mint Párisban a’ híres Nikolaié. A játékdaraboknak által változásait maga Paversbach szerzette, a’ muzsikát hozzá pedig Hajden alkalmaztatta: a nézőknek helye egy kellemetes üreg alkotmányt mutat, melyben a víz ugrások azonnal elkezdődtek, mihelyt az Uraságok jelen valának."

Mária Teréziára olyan nagy hatással volt a Philemon és Baucis előadása, hogy amikor újabb nagyszabású bábopera bemutatójáról értesült, magához rendelte a társulatot. Kis színházat emeltek az egyetlen előadásnak Schönbrunnban, és itt adták elő 1777. július 8-án Haydn újabb báboperáját, a Didót. A kivételesen termékeny mester ugyanez évben még egy művet írt a marionettszínháznak, a Genovévát. A híradások ezúttal is a díszletek szépségéről és a bravúros változásokról szólnak: lakomára felékesített kastélybelső, képcsarnok, pokol, kivilágított városkép tűnik fel a szemünk előtt.

A kiváló humorú, ironikus természetű Haydn nagyon kedvelte a bábszínházat. Kismartoni házában saját kis marionettszínpada volt, amellyel szabad idejében örömmel játszadozott. Érthető hát, hogy szívesen komponált báboperákat. Legtöbb bábszínpadra írt műve elveszett, vagy sokáig lappangott. A Philemonból is csak egy áriát ismertünk 1953-ig, amikor Párizsban megtalálták a teljes opera kéziratát. Az újbóli világpremierre pedig 1956 szeptemberében Budapesten, a Nemzeti Szalonban került sor, egy műsorban Bartók A fából faragott királyfijával, az Auróra Marionettegyüttes jóvoltából. Az előadás létrehozói az együttes alapítói: Vízvári László, Balogh Beatrix és Koós Iván. Így lett az addig csak földrajzilag magyar bábtörténeti fejezetből - majd száznyolcvan esztendővel később - a hazai bábjátszás egyik kiemelkedő eseménye.

Néhány évvel később még egy marionettopera előkerül: Az égő házat (Die Feuersbrunst - Das abgebrannte Haus) a neves amerikai Haydn-kutató, Robbins Landon fedezi fel és publikálja (Haydn marionettoperái, Haydn-évkönyv, 1962). Az opera hősei - az előkelő férjről ábrándozó Colombina meg a kéményseprőként tevékenykedő Hanswurst - egyenesen az itáliai és a német vásári komédiák színpadáról lépnek be Esterházy Miklós herceg késő barokk kastélyába, cseppet sem zavartatva magukat alacsony származásuk miatt. A főúri kastélyszínházak stílusjegyeit plebejus harsánysággal elegyítő komédia szintén színpadra került Magyarországon (Kövér Béla Bábszínház, Szeged, 2002, tervező: Matyi Ágota, karmester: Gyüdi Sándor, rendező: Balogh Géza).

Az eszterházi vigasságok spiritus rectora, Joseph Karl von Pauersbach 1778-ban távozik a herceg szolgálatából. 1790-ben meghal Miklós herceg, s fia, Antal feloszlatja az együttest, bár Haydnnak meghagyja karmesteri rangját és évi nyugdíjat biztosít a számára. Miután az operai épület leégett és a továbbiakban a vendégegyüttesekkel zajló élő színházi előadásokat a bábszínházban tartották meg, valószínűleg nem került sor több bábopera előadására. A század végére lezárul az eszterházai bábszínház európai jelentőségű működése.

Bár vajmi keveset tudunk Mozart egyetlen báboperája bemutatójának körülményeiről, annyi bizonyos, hogy a Bastien és Bastienne-nel megelőzte Haydn marionettoperáit. 1768 késő nyarán, tizenkét éves korában komponálja, közvetlenül első színpadi műve, a La finta semplice után, amikor Haydn már hét esztendeje áll az Esterházyak szolgálatában, de még öt év telik el a bábszínház első bemutatójáig. A minden cselekményt nélkülöző pásztorjáték három marionettfigurája egy helyben állva "énekel" - valójában a színfalak mögött éneklő művészeket ütemes mozgással kísérve próbálják a realitás némi illúzióját kelteni. Valószínűleg a megrendelő Mesmer doktor, a "magnetizmus" hírneves mestere kerti színházában került sor az előadásra, aki Colas, a jóságos varázsló figurájában könnyen magára ismerhetett. Hogy a gyermek Mozart vonzódott a bábszínházhoz, abban nincs semmi meglepő. Azt azonban aligha sejtette, hogy későbbi művei a bábszínházak legkedveltebb műsordarabjai lesznek.

A rokokó hanyatlása hosszú időre véget vet a bábjáték társadalmi divatjának. A XIX. század a vásári bábjáték további alakulásának, majd a mutatványosok letelepedésének kora; a művészi bábjáték és benne a bábopera története - néhány hatásos kísérlettől és több irodalmi kuriózumtól eltekintve - valójában csak a XX. században folytatódik.

Philip Glass: A Szépség és a Szörny - Prágai Nemzeti Színház

Az operákat is rendszeresen játszó bábszínházak sorát Paul Brann nyitja meg 1905-ben a "Marionettentheater Münchner Künstler"-rel. Igényes művészszínház ez, a díszleteket neves festők, a figurákat neves szobrászok tervezik. Műsorán a korai romantika jellegzetes darabjai mellett előszeretettel szerepeltetett operákat és operetteket is, elsősorban Mozart és Offenbach műveit. Jóval nagyobb jelentőségű azonban az Aichner család 1913-ban induló és mindmáig hatalmas sikerrel működő Salzburgi Marionettszínháza. Bár repertoárján a német nyelvterület bábjáték-irodalmának klasszikusai is megtalálhatók, gerincét a zenei művek, balettek, operák, a hely szellemének megfelelően elsősorban Mozart művei alkotják. A családfő, Anton Aichner szobrászatot tanult, majd a Műszaki Főiskola tanáraként működött. Első bemutatójuk a Bastien és Bastienne volt. Eleinte élő zenekarral, énekesekkel és színészekkel dolgoztak, akik a marionettszínpad alatt helyezkedtek el, és tükörből követték a bábuk mozgását. Napjainkban playback technikát alkalmaznak, és minden esetben a tökéletes illúzió megteremtésén fáradoznak. Valójában miniatűr operaházi előadásokat láthatunk, "igazi" operai díszletekkel, a legapróbb részletekig kidolgozott bábmozgással. Azt a hagyományt viszik tovább és fejlesztik tökélyre, amely minden bizonnyal Eszterháza bábszínházát is jellemezhette.

Salzburg bábszínházának szereplői nem csupán a Mozart-operák alakjait testesítik meg; ők operaénekeseket játszanak, akik most éppen Belmonte, Ozmin, Don Giovanni, Sarastro, vagy az Éj Királynője szerepét játsszák-éneklik. Mozgásukban nincs semmi esetlegesség és semmi általánosság. Együtt lélegeznek az énekessel, gesztusaik finoman ironikusak, elegánsan követik az operai konvenciókat. A mellkasra szorított kéz, a széttárt kar, a fej finom mozgása egyszerre utal a felvételről hangzó énekes személyére és a megszólaltatott-megjelenített operahősre. Az előadások manapság a világ operaházainak egy-egy nevezetes produkcióját követik, gondosan feltüntetve, hogy az Götz Friedrich, Jean-Pierre Ponelle, vagy Otto Schenk rendezése nyomán készült. Csak annyiban térnek el az eredetitől, amennyire azt a marionettjáték adottságai megkívánják. Csak a legkézenfekvőbb helyeken "bábosítják" a helyzeteket, olyankor engedelmeskednek a bábszínház törvényeinek, ha az tovább gazdagítja az előadást. Nem törekednek minden áron arra, hogy megmozgassák a statikus helyzeteket. A néző itt abban gyönyörködik, hogy a bábu olyan, mintha élne, szinte elhisszük, hogy ő énekel. Ez a bravúr a Salzburgi Marionettszínház varázsa. És persze ez a korlátja is. Nem korszerű bábszínház abban az értelemben, ahogyan ma már Obrazcov színháza sem az. Egyelőre nem vesz tudomást az operajátszásban bekövetkezett változásokról. Nem mai operaelőadásokat rekonstruál, hanem tegnapiakat, tegnapelőttieket. És meg sem próbál a saját bábszínházi anyanyelvén megszólalni. Valahol megmaradt a XVIII. századi barokk opera eszményénél, vagy legalábbis annak még jó másfélszáz évig élő tradícióinál.

Mozart: A varázsfuvola - Budapest Bábszínház, 1995

Állandóan műsoron tartja a legnépszerűbb Mozart-operákat (A színigazgató, Az álruhás kertészlány, Szöktetés a szerájból, Don Giovanni, A varázsfuvola), Gluck és Pergolesi vígoperáit, számos operettet (Offenbach: Eljegyzés lámpafénynél, A varázshegedű, A 66-os szám, Suppé: A szép Galatea, Johann Strauss: Denevér), baletteket (Csajkovszkij: Diótörő, Mozart: Egy kis éji zene stb.), de játszották Shakespeare A viharját, Franz von Pocci (1807-1876) bábjátékait és a Faust-téma több vásári bábjátékváltozatát is.

Persze bármennyire is a nagyszínház modellezésére és az emberi mozgás minél tökéletesebb megközelítésére törekszik sok bábszínház még a XX. század első felében is, már a romantika korának írói felfedezik a bábu sajátos, minden más művészeti ágtól eltérő tulajdonságait, különleges és magasrendű művészi értékeit. 1810-ben jelenik meg Kleist költői szépségű esszéje a marionettről; Goethe a bábok "világszínházáról" beszél, amely az ember kisszerűségét és az életvásár szimbólumát jelenti; Tieck a bábu élettelenségét különleges értéknek, kicsinységét a világ ironikus ábrázolásának tekinti. Felfedezik a bábnak azt a képességét, amelyet jóval később Hevesi Sándor "szimbolikus embernek" mond, Obrazcov pedig így pontosít: "a bábu azáltal, hogy nem ember és nem élőlény, hanem tárgy, jellegében máris allegorikus". Bábszínpadra szánt irodalmi művek és operák születnek. Ezek között máig a legjelentősebb Manuel de Falla kamaraoperája, a Pedro mester bábszínháza (El retablo de maese Pedro).

A zeneszerző szövegére készült egyfelvonásos a Don Quijote egyik epizódját dolgozza fel, amelyben a főhős egy vándorbábjátékos bódéjába téved, ahol egy lovagtörténetet játszanak a mórok által elrabolt szépséges Melisendráról. Don Quijote birokra kel a mórok seregével, szétveri a bábszínház berendezését és megmenti a hölgyet. A befejező ariosóban Melisendra bábszemélye összemosódik a regényhős zavarodott elméjében megjelenő Dulcineával. A művet 1923-ban mutatták be Sevillában koncertelőadásban, majd még ugyanebben az évben Párizsban bábszínházban is eljátszották. Hamarosan visszatérő darabja lesz a zenés bábszínházaknak és a koncerttermeknek. 1925-ben Georg Deininger stuttgarti marionettszínháza tűzi műsorára, 1926-ban Zürichben kerül színre Otto Morach rendezésében és Adolphe Appia terveivel, de természetesen gyakran játsszák a zeneszerző hazájában is; Cadizban, a La Tia Norica Bábszínház előadását Picasso tervezi. Akad olyan előadás is, amelyben minden szerepet bábok játszanak, de több rendezés a három énekes szerepet "élőben" játszatta, és csak a bábszínpadi eseményeket jelenítették meg bábokkal. Ilyen volt a milánói Piccola Scala 1956-os előadása, amelyben a kiváló olasz basszista, Italo Tajo énekelte-játszotta Don Quijote szerepét. A nyolcvanas évek elején a Magyar Televízió Zenés Színháza is bemutatta; a produkció később átkerült az Állami Bábszínház repertoárjára (1982, karmester: Lehel György, tervező: Ambrus Imre, rendező: Balogh Géza).

Az előbb említett Georg Deininger előszeretettel játszik bábszínházában operákat, de Falla művén kívül bemutatta a Bastien és Bastienne-t, Pergolesi bábszínházakban is kedvelt kétszemélyes intermezzóját, Az úrhatnám szolgálót, és Leoncavallo Bajazzókját. Bár a véres féltékenységi dráma nehezen képzelhető el bábokkal, többen megpróbálkoztak vele; nyilván a nyers valóság és a commedia dell’arte ellentétpárja vonzotta az alkotókat a verizmus iskolateremtő művéhez.

A második világháború előtti magyar művészi bábjátéktörekvések között szinte mindenütt találkozunk operai produkciókkal, vagy legalábbis azok meg nem valósult terveivel. Az első állandó hivatásos bábszínház, Rév István Árpád (1898-1977) Nemzeti Bábszínháza operasorozat bemutatását tervezi, de csak két egyfelvonásos valósul meg belőle, Pergolesi Az úrhatnám szolgálója és Haydn A patikusa. Az előzetes plakát Mozart- és Gluck-művek bábszínpadi megvalósítását is ígéri, erre azonban a háború kitörése miatt már nem kerül sor. A jórészt külföldön tevékenykedő Divéky József (1887-1951) brüsszeli marionettszínházában a Bastien és Bastienne-t és ugyancsak Az úrhatnám szolgálót játssza. A húszas évektől másfél évtizeden át működő debreceni Látványos Mesejáték Színház műsorán balettprodukciók mellett Offenbach Hoffmann meséi, Sullivan A mikádó és Planquette Rip van Winkle című műve szerepel.

Philip Glass: A Szépség és a Szörny - Prágai Nemzeti Színház

Külön fejezetet érdemelnének a bábszínházi operák történetében a paródiák. Amikor a XX. századi bábjáték felfedezi a paródiát, kézenfekvőnek látszik az operaparódiák elterjedése. Obrazcov magánszámai közt szerepelnek cigányrománcok, műdalok, de az egyik leghumorosabb attrakciója a Carmen Habanérája, amely az operai túlzások pompás görbe tükre. Az ő inspirálására született magyarországi báb-esztrádműsorokban is hamar feltűnnek az operaparódiák. Ebben a szellemben jött létre az ötvenes évek legsikeresebb és legszellemesebb bábszínházi előadása is a budapesti Állami Bábszínházban: a Szerelmes istenek, amely nem más, mint Suppé operettjének, a korábban már említett A szép Galateának a feldolgozása. (1955, szövegkönyv: Darvas Szilárd és Gádor Béla, bábok: Szűr-Szabó József, rendező: Apáthi Imre.) A magyar változatot később a leningrádi bábszínház is sikerrel játszotta.

A hatvanas évektől az Állami Bábszínház tudatosan fejlesztette tovább zenei profilját. Legnagyobb nemzetközi sikereit Bartók és Sztravinszkij balettjeinek bábszínpadi adaptációival aratta. Ennek az időszaknak egyik kiemelkedő darabja Kodály Háry Jánosának feldolgozása (1972, átd.: Szilágyi Dezső, tervezők: Bródy Vera és Koós Iván, rendező: Szőnyi Kató). A Budapest Bábszínházban a legutóbbi időkben született előadások közül A varázsfuvola egyszerre utal vissza a barokk színház hagyományaira és a papírszínház familiáris hangulatára; követi az elődök szellemiségét és fogalmazza újra a zenei bábszínház kétszázharminc éves törvényeit. A síkbábok mintegy idézőjelbe teszik a pompa és a gazdagság fogalmát, és a mesét hozzák karnyújtásnyi közelségbe a gyermek nézőkhöz. (1995, átd.: Forgách András, tervező: Koós Iván, rendező: Meczner János.) Debussy misztériuma, a Szent Sebestyén vértanúsága (1996, tervező: El Kazovszkij, rendező: Szikora János) és Offenbach Kékszakállja (1998, tervező: Csanádi Judit és Csengey Emőke, rendező: Csizmadia Tibor) után eredeti bábopera ősbemutatójára is sor került; Déry Tibor Az óriáscsecsemő című darabjából készült Vajda Gergely operája (2002, tervezők: Balla Margit és Horgas Péter, rendező: Kovalik Balázs).

Ugyancsak a barokk színházat idézi meg a Kolibri Színház vállalkozása, a Szöktetés a szerájból, amelyet egy másik régi hagyomány, a családi bábszínház légkörével és humorával kelt életre Török Ágnes és Szívós Károly. Előbbi énekli-játssza-komédiázza zongorakísérettel és karmesteri irányítással az opera mindkét női, utóbbi pedig mindhárom férfiszerepét. Ennek az előadásnak a legfőbb vonzereje az irónia és az önirónia. A két jókedvű játékos szemrebbenés nélkül és imponáló zenei biztonsággal viseli azt az önmagára kirótt képtelen helyzetet, hogy egyszerre kell a két szoprán, a két tenor és a basszus főszerepet, meg a kórust megszólaltatnia, és néha önmagukkal kényszerülnek duettre, sőt kvartettre. Aki makulátlan operai hangokra kíváncsi, nyugodtan fintoroghat, vagy akár haza is mehet. Aki viszont szívből akar derülni, bármelyik korosztályhoz tartozzék is, fenntartás nélkül képes lesz átadni magát egy remekmű cseppet sem hagyományos élvezetének (2003, tervező: Orosz Klaudia, rendező: Szívós Károly).

Mozart: Szöktetés a szerájból - Kolibri Színház, 2003

A hatalmas étvágyú bábművészet persze nem csak az operát falta be hatalmas bendőjébe az évszázadok során. A szimfonikus művek, balettek, hangszerszólók egyaránt gyakran megihlették a bábszínházakat. És időnként még kölcsönhatásról is beszélhetünk. Megesik, hogy az operaházak is ihletet merítenek a bábművészetből. Kevesen tudják, hogy Ligeti György - akinek Aventures című, koloratúrszoprán és bariton hangra, valamint hét hangszerre komponált mimodrámája az Állami Bábszínház manapság is látható darabja - Le grand macabre című operájának ősbemutatóját egy kiváló svéd bábművész, Michael Meschke állította színpadra 1979-ben a stockholmi Királyi Operában. A közelmúltban, egészen pontosan 2003. augusztus 28-án pedig egy különleges premier zajlott a prágai Nemzeti Színházban: Philip Glass (1937), az ún. zenei minimalizmust képviselő kortárs amerikai szerző A Szépség és a Szörny című operáját mutatták be egy bábművész testvérpár közreműködésével, Petr Forman rendezésében és Matěj Forman tervezésében. A művet Jean Cocteau 1946-ban készült híres filmje ihlette. A kompozíció úgy készült, mint egy filmzene: másodpercre követi a film eseményeit, de a felhangzó dialógusokat ének helyettesíti. Eredetileg "filmoperaként" mutatták be, a Cocteau-film hangzó kíséreteként. 1994 óta éli önálló operai életét. A Forman-fivérek elsősorban két operai produkcióval, a Barokk operával és Smetana Eladott menyasszony című vígoperájának bábos feldolgozásával robbantak be a hazai és a nemzetközi bábos közéletbe. A kritikák között mégis akadtak olyan hangok, amelyek nem értették, mit keres a két ifjú bábművész a Národní divadlóban, vagy ahogy a csehek nevezik a Moldva partján álló gyönyörű épületet, az "arany kápolnában". Aggódtak talán, hogy a plebejus műfaj képviselői megszentségtelenítik a szent hajlékot. Pedig csak annyi történt, hogy egy különös és sokak számára még mindig alig ismert műfaj látásmódját és gazdag eszköztárát hozták be a nagy múltú intézmény falai közé. Az eredmény, azt mondják, inkább meghökkentő és izgalmas, mintsem hibátlan. Hatalmas látványosság maszkokkal, árnyakkal, tárgyakkal, csodákkal. A prágai évad szenzációja. Formanék visszaadtak valamit abból a kölcsönből, amit csepűrágó mutatványos őseik egy-két évszázada kaptak a tehetősebb rokonoktól.

A felnőtté lett jelenkori bábművészet megkezdte a régi adósságok törlesztését. Úgy látszik, van már miből.

Balogh Géza