Bálint György szerint a világ egyre növekvõ robaja közben csendesen, feltûnés nélkül halt meg a magánügy. Meghalt, eltûnt, valamikor a második világháború kirobbanása idején. Függetlenül attól, hogy az embernek végsõ fokon a korábbi, normálisnak, nyugalmasnak hitt években is a közéleten múltak a magánügyei, és az egyének sorsát akkor is az döntötte el, ami néhány külügyminiszteri dolgozószobában, vagy egy-egy világcég vezérigazgatói irodájában történt. A kisemberek azonban akkor még nemigen tudtak errõl, és talán nem is akarták elhinni: õk általában a maguk egyéni dolgával, személyi problémáival, a test és lélek mélyvilágából eredõ magánügyeikkel voltak elfoglalva. De 1939 után már a lélek magányos útjain is történelmi kerekek dübörögtek, felismerhetetlenné lapítva mindent. Az egyének is közéleti statisztákká töpörödtek, akiknek egyre kevesebb esélyük maradt arra, hogy a darab végére életben maradjanak.

A túlélők, a világégés után új traumákat és diadalokat átélő nemzedék tagjai bizonyíthatják: az 1956-os esztendő, ragyogó reményeivel és keserves kínjaival hasonlóképpen nem nevezhető a magánügyek évének. Közös ügyeink, közügyeink foglalkoztatták, lelkesítették elsősorban azokat, akik már korábban is bekapcsolódtak a nagy történelmi korrekció munkájába. Számukra a sors, a történelem különös ajándéka volt, hogy az októberi események hullámverésében kereshettek, kaphattak közéleti szerepet, s egyéni tragédia a közös csatavesztés, a megtorlás. Ezért is meghökkentő, megrázó, hogy a totalitárius hatalom ellen szervezkedő politikai erők első vonalában küzdő hírlapíró, az ezért a tevékenységéért halálra ítélt publicista-szerkesztő utolsó társa - maga is a változások drukkere, sikeres rádiós pályát kezdő értelmiségi - Magánügy címen ad számot a vele, illetve velük történtekről. A dacból választott cégér nem bestsellerfogás, még kevésbé provokáció. Hiteles, emblematikus címe a régóta érlelődő számadásnak. Hiszen Halda Alíz dokumentumregénye, amelynek színpadi változatát láthattuk a Komédiumban, cselekményét tekintve valóban egy szerelem története. A szerző már a bevezetőben figyelmeztet: bár történetének hőse Gimes Miklós újságíró, politikus, az 56-os magyar forradalom hőse, mártírja, elkötelezett baloldali, akit kommunista bíróság ítélt halálra, neki nem a történelmi, illetve közéleti személyiséghez, hanem a férfihoz, a magánemberhez volt köze. Őt szerette lázas és kitartó, a legnehezebb időkben is hűséges szerelemmel. Ezt az élményt őrizte tudatában és zsigereiben, és erről adott számot, amikor már úgy érezte, hogy képes érzéseit és a történteket - önmaga, a kortársak és az utókor számára is érvényesen - megfogalmazni.

De aki elolvasta, tanúsíthatja - méltatták is két éve, a kötet megjelenése idején -, hogy ez a "magánügy", Halda Alíz és Gimes Miklós kései találkozása, rövid, ám korántsem zavartalan boldogsága, a sors értelmetlen kegyetlenségéből tragédiába forduló testi-lelki kapcsolata - mégiscsak történelem. Vagy legalább - történelem is.

Ez volt az oka, magyarázata, hogy az elsőkötetes, de már korántsem fiatal szerzőnek a Noran kiadónál megjelent műve a kortársak körében - de talán nemcsak ott - a vártnál is nagyobb feltűnést keltett. Megrendített bennünket a hitele, őszintesége, lírája. Ám arra, hogy valaha is színpadra kerül, egy percig sem gondoltunk. (Még inkább talán filmre, ahol a lecsupaszított cselekmény epikus sodrását látványosan gazdagíthatták volna a megőrzött dokumentumok, híradófelvételek, levelek, újságcikkek, még élő tanúk hiteles megnyilatkozásai.) Magam is úgy éreztem, hogy a budapesti szerelmesek tragikus történetéből hiányzott a dramaturgiai értelemben vett tragédia. A történelmi végzet - a valóságban és az azt követő dokumentumregényben is - megjeleníthető személyes összeütközések, perszonifikálható konfliktusok, egymás ellen feszülő szenvedélyek cselekményfordító mérkőzése nélkül teljesült be. A valódi nagy jelenetek a történelem színpadán és a szereplők tudatában, a lélek mélyén zajlottak. Az érzések hőfokáról szikrázó párbeszédek helyett jobbára a börtöncenzúrával dacoló, azt kijátszani igyekvő levelek adnak számot. A magányra ítélt szerelmes nő írott monológját évtizedekkel később a napló és az utólag felidézett emlékek kronologikus rendbe kényszerített kavargása teszi teljessé. Ez a szerelem nélkülözi a shakespeare-i erkélyjelenet megejtő varázslatát. Csúcspontja a nehezen kiharcolt, beteljesülés helyett bánatot és fájdalmat ébresztő börtönbeli beszélő nyomasztó élménye.

A Magánügyet azonban a lehetséges, talán fel sem hozott esztétikai érvek, műfaji aggályok ellenére is nagyon hamar utolérte a könyvsikerek sorsa. Előbb rádiójáték készült belőle, azután hihetetlenül gyorsan színpadra is került. Színpadra került anélkül, hogy avatatlan, vagy akár avatott kezek - dramatizálás ürügyén - szabályos adaptációt készítettek volna. A szöveget szerepekre bontó Gáspár Zsuzsa, aki egyébként a kötetnek is szerkesztője, bábája volt, a Komédium felolvasószínházában is "csak" a két ember történetének feldolgozását ígéri a színlapon. Munkahipotézisnek, közönségvonzó reklámfogásnak ez a cégér meglehetősen szerény. De voltaképpen ez a legkevesebb - egyben a legtöbb -, amit a Magánügyért társszerzőként tehetett és tett is.

A felolvasószínház műfaja - ha egyáltalán műfajnak nevezhető a hazai és külföldi kortárs darabok tolmácsolásának ez a mostanában egyre divatosabb, költségkímélő módja - rendeltetése szerint a fesztiválok szakmai közönségét és a beavatottság örömét is értékelő ínyenceket informáló "színházi előzetes". A szövegre és a néző fantáziájára, appercepciós készségére építő vázlat, ami miközben a hallgatóként funkcionáló nézőre bízza a hiányzó látvány - díszlet, jelmez, sőt koreográfia - megteremtését, a megkövetelt szellemi aktivitásért cserébe lehetőséget ad a befogadónak "saját" virtuális színháza megteremtésére is. De mivel a felolvasószínház rendezője a szereplőkön keresztül mégiscsak testtel, lélekkel, hanggal tölti meg az írott szerepek körvonalait, a szereposztás révén ő válik a szavak koncertjének karmesterévé. Evidens, hogy elsősorban a szereposztáson múlik, a felolvasás jó szándékú drámaismertetés marad-e, avagy színház születik a díszlet nélküli deszkákon.

Mindezt azért is kell előrebocsátani, mert szem- és fültanúja voltam annak, amikor egy, a jegyvásárlást éppen fontolgató megkésett, magányos néző azt kérdezte a ruhatárban: "Tessék mondani, a Törőcsik Mari játszik benne?" Mire a kabátok dolgában illetékes, de a színházi közönségszervezésben, a dramaturgiában és az értékek felmutatásában járatlannak bizonyuló színházi dolgozó korrekten azt felelte: nem, itt ma csak felolvasnak. Szerencsére a hölgy, akit feltételezhetően az egyetlen, a Tüköry utcai premiert megelőző nemzeti színházi előadás híre hozhatott a Komédiumba, nem hagyta eltántorítani magát. Így aztán a nézőtéren látható többségben lévő ismerősökkel, kortársakkal, beavatottakkal együtt mégis meggyőződhetett arról, hogy Törőcsik Mari nemcsak játszott, de remekelt is ezen az estén. Bebizonyosodott, hogy a műsorra tűzött Magánügynek Halda Alízon, Gáspár Zsuzsán és a rendező Fodor Tamáson kívül egyenrangú alkotója lett az Alíz szerepének súlyosabb felét játszó, megélő és elbeszélő színész, Törőcsik Mari. Neki köszönhető, hogy a székükhöz kötött, kezükben szöveget és mikrofont tartó, szinte lecövekelt szereplők előadásában színház, pontosabban történelmi kamaradráma született a magát (alighanem pr-szempontokból) Színházszalonnak hirdető, de nemegyszer inkább ítélő- és szószékként funkcionáló, s az irodalommal kötött szövetségét meg nem tagadó Komédiumban.

Gáspár Zsuzsa szöveghűséget maximálisan tiszteletben tartó dramaturgi munkájának alfája és ómegája a tömörítés volt. Nem lehetett könnyű a 425 oldalnyi szöveget a cselekmény és a hangulat sérelme nélkül egy átlagos színházi estén befogadható terjedelemre húzni. Vállalkozását némileg könnyíthette, hogy Halda Alíz a regényes változatban nem igazán tartózkodott az ismétlésektől. A színpadi változat ugyanakkor - szövegen belüli - teljességre és az elérhető maximális hűségre törekszik, olyannyira, hogy a művet ismerőknek sem maradt tartalmi hiányérzetük. Az egyetlen, igazán vitatható eleme a színpadi szövegnek a hősnő szerepének - kronologikus, életkori szempontok által indokolhatott - mesterséges, sőt mesterkélt kettéosztása. Meglehet, ha a Gimes Miklós választottját megjelenítő két színésznő teljesítménye között nincs ekkora, sajnálatosan kiáltó differencia, könnyebben elfogadjuk az erőltetett dramaturgiai skizofréniát. Így azonban meglehetősen zavar, hogy a szövegét hitelesen tolmácsoló és megélő, érett Halda Alíz (Törőcsik Mari) időnként nem tegnapi, hajdani önmagával, hanem egy betanult szerepét jelesen felmondó fiatalabb pályatársával kerül szembe. Magyarázni persze lehet ezt a nem szokatlan megoldást is, csakhogy az adott szövegkörnyezetben vajmi kevés jelentősége van annak, hogy a Karinthy álmából ismerős, gyakorta idézett két macska a természetre rácáfoló harmóniában játszik önmagával.

Fodor Tamás rendezőként, szinte minden külsőségről lemondva, a lényegre koncentrál. Így sikerül szinte eszköztelenül meggyőzni bennünket arról, hogy a szereplők megélt szenvedélyének és történelmi sorsának nyomon követéséhez nem elengedhetetlen a díszlet, a jelmez, de még a mozgás sem. Elég a szó is, ha úgy születik meg a szereplők ajkán, hogy elhisszük, a jelen és a jövő kényszeríti őket itt és most a nagy elszámolásra. Az előadás kezdetén a sötét színpadon felsejlő és csak fokozatosan kirajzolódó négy árnyék feszültséget teremtő lassúsággal ölt testet. Később, az egymás után megszólaló, ültükből kiemelkedő szereplők a gondolatok rendjében egymásnak adva a szót, mindvégig oratóriumszerű felállásban, színpadi elrendezésben szólnak. Az előttük lévő kottaállvány és a ruhájukra csíptetett vagy kézben tartott mikrofon nem dekoráció, hanem a mai kor színészeinek hangszere, elengedhetetlen közvetítő eszköz. Az egyes szereplők színpadi mozgása, bármilyen meghökkentő, lényegében csak erre, az ültő helyükből történő felállásra szorítkozik. Fodor Tamás kettős funkciót tölt be az előadásban. Rendezőként ő a negyedik főszereplő, az előadás narrátora és több szerepben is megszólaló, negatív rezonőre. A hatalom szólistája, aki rövid, lecsupaszított, többnyire hivatalos közlendőjének tolmácsolásával mindvégig képes súlyt adni az általa felolvasott szövegrészletnek.

Ezt követően már-már tollamra kívánkozott az a sztereotip mondat, hogy Gimes Miklós szerepét Kulka János a tőle megszokott kiváló színvonalon játszotta. Csakhogy ez a megállapítás ezúttal nem egészen felel meg a színházi igazságnak. Kulka ugyanis kísérletet sem tett Gimes Miklós megidézésére. Egyszerűen nem azt az emlékeinkben élő, szúrós szemű, köpcös, Adonisznak - Romeónak - a világért sem nevezhető, férfiként a külső szemlélő számára vajmi kevéssé vonzó hús-vér figurát játssza, aki történetesen Gimes Miklós névre szóló személyi igazolvánnyal rendelkezett és így szignálta cikkeit is, hanem sokkal inkább a kortársak emlékezetét túlélő, történelmi szerepéhez felnőtt, sugárzó intellektust. A Magánügy krónikásának és hősnőjének szerelmét, szeretőjét, legszebb leveleinek imádott címzettjét. A Gimes-legendát... Kulka okosan szól és érdekesen hallgat, mintha ő maga is velünk együtt, jelen idejű izgalommal figyelné a történelmi fejleményeket. Érzelmeit talán túlságosan is féken tartja, de vibráló öniróniája kíváncsiságot és rokonszenvet ébreszt.

Kerekes Évát - aki sokszor bizonyította már tehetségét - most inkább csak sajnálni lehet dramaturgiailag is tisztázatlan szerepében. Nem ő tehet róla, hogy a főszerepet valamiféle földhöz ragadt hitelesítés szándékával, vagy más, általam fel nem ismert okból - kettészakították, és neki az érett, az igazi Alíz mögött annak ifjúkori árnya jutott. A fiatal Halda Alíznak tulajdonított történelmi-politikai naivitását inkább elfogadnánk, ha Kerekes Éva, saját esélytelenségétől megriadva, nem vinné megjátszott értetlenségét túlzásba. Ha nem azt sejtetné, szuggerálná, hogy ez a szép, hamvas ifjú leány, akit a véletlen sodort a felnőtt és tapasztalt Gimes útjába, egyetlen szót sem ért az egészből, sem a politikából, sem a történelemből. És még annál is kevesebbet a szeretett férfi végzetes elkötelezettségéből. Ez pedig már a huszonéves Halda Alízra sem volt - nem is lehetett - jellemző. Ha saját személyes - a többi között az Irodalmi Újság szerkesztőségében és az újságíró klubban szerzett - emlékeimet zárójelbe tenném, az elküldött és felolvasott levelek akkor is bizonyítanák Gimes választottjának érzékenységét, tehetségét. Hogy a maga helyén és módján - "nemecsekként", drukkerként, társként - igenis jelen volt nemcsak a történetben, de a történelemben is. Kerekes Éva versmondása, aminek lényeges dramaturgiai szerepe is van a színpadi változatban, iskolás versfelmondás, hosszúra nyúló színpadi üresjárat.

És most írjuk le csupa nagybetűvel TÖRŐCSIK MARI nevét. Ha mepróbáljuk elkerülni azt a közhellyé koptatott igazságot, hogy Törőcsik "akár a telefonkönyvet is...", akkor azt érdemes megvizsgálni, hogyan képes egy nagy színész szürkén és szemüvegesen, ennyire eltökélten redukált eszközökkel ragyogni, szinte gesztusok nélkül megjeleníteni a szenvedélyek és szenvedések teljes skáláját. A bemutatón a színésznő egyszer még össze is kutyulta a felolvasandó papírlapokat, és Fodor Tamásnak kellett segítségére sietnie ahhoz, hogy ez az eltitkolhatatlan baki senkit se zökkentsen ki a tragédiába forduló szerelem zaklatott hangulatából. Törőcsik hangja - amit kezdő korában sokan erőtlennek, modorosnak bélyegeztek - a megjelenítendő lélekállapot szerint változik. Erőtlen és eltökélt, búgva csábító, lefojtva elutasító. Megrendítő a szerelmes nő sértettsége, értetlensége abban a különös pillanatban, amikor a vonzalmát már cseppet sem rejtegető férfi - a természettől kapott szereposztás logikáját felrúgva - egyszer csak arra biztatja a társaságában lévő nőt, hogy legyen valamivel tartózkodóbb. Máskor viszont, amikor a saját problémáiba belebonyolódott férfi egyetlen jó szót kér tőle, Törőcsik összefogott arcvonásai ellágyulnak, tekintete felragyog és lényéből - egyenes gerinccel állva is - teljes asszonyi odaadás sugárzik. Tekintete világít, mosolya izzik akkor is, amikor zaklatott szerelmük kurta, felhőtlen boldogságát, a Veránkán töltött szép napokat idézi. A magánügyek sarkában caplató, rohanó történelem megjelenítése is arról győz meg, lehetetlen, hogy Gimes Miklós szerelme a politikát csupán érzelmi alapon ítélje meg.

A kor hősének és áldozatának, ha nemcsak választottjához, de annak eszméihez is hű akar maradni, nincs igazán választása. Végig kell mennie az úton, amire a sors kényszerítette, és ami szerelmesét és legjobb harcostársait a bitófára, másokat hosszú évekre börtönbe juttatta egy olyan korban, amikor a boldogság íze is megkeseredett. Neki magának pedig az érintés és az ölelés, a gyermekvállalás boldogságától megfosztva, kiszolgáltatottan is talpon kellett maradnia, mert csak így élhette meg a számadás elégtételét.

Nem tudom, hogy a most kezdődő évadban mikor és hányszor tűzik műsorra a Magánügyet. Csak azt, hogy a hiányos történeti tudattal és tudással rendelkező fiatal nemzedék számára ez az este olyan történelmi lecke lehet, amelynek hozadékát nemcsak a kihagyhatatlanul fontos történelmi ismeretek alkotják. Inkább az a felismerés, hogy távol Veronától is mindig voltak - és lesznek - Romeók és Júliák, legfeljebb túl a kamaszkoron, és rendszerint máshogy hívták, hívják őket. Meg másféle erők és akadályok tornyosulnak boldogságuk útjába. De akiknek szerelme, történelmi magánügye, ha összefüggéseiben követjük, gyorsuló hullámverésének ritmusa szerint vizsgáljuk, mégsem más, mint mindnyájunk közös megrendítő magánügye, amit úgy hívnak, hogy magyar történelem.

Földes Anna