Gyõr, 2004. június 24-július 1. A IV. Magyar Táncfesztiválra, amelyet 1998 óta kétévenként szerveznek Gyõrben, ismét meghívást kapott néhány hivatásos nézõ. Mary Brennan újságíró Skóciából, Frédéric Allinne filmrendezõ Párizsból, Anna Pitkänen és Sirkka Sinkkonen a Kuopio Fesztivál (SF) élérõl, Hartmut Regitz szerkesztõ Berlinbõl, Roboz Ágnes táncmûvész Hollandiából, Martin Wechsler színházigazgató New Yorkból, Ira Werbovszky kritikus pedig Bécsbõl érkezett. Magyar részrõl Hegedûs Sándor filozófus, a K. E. T. munkatársa, Novák Ferenc és Kiss János társulatvezetõk, úgy is mint a Táncmûvészek Szövetsége társelnökei, rövid idõre Metz Katalin (Magyar Nemzet), valamint moderátorként e sorok írója vettek részt a kétnaponta rendezett szakmai vitákon. Ezekre a délutánokra meghívták az elõzõ két este produkcióinak alkotóit, ám - ahogy ez már tavalyelõtt is jellemzõ volt - nem sokan éltek a "lehetõséggel". A szembesülés a "hivatásos" véleményekkel, a nyílt vita (kérdések, válaszok) nem minden alkotót vonz - ez nyilván alkat kérdése is. (A filmeseknél - ahogy Jancsó Miklóstól hallottam - workshopnak nevezik az ilyesmit, tehát a tanulási folyamat részének tekintik, ott persze inkább fõiskolás korúakat érintõ fórumot jelent az ilyen.)

Nem kívánok végigpásztázni az előadásokon, ezekről már különböző fórumokon írtak (írtunk), érdekesebb talán, hogy milyen vitákat váltottak ki a látottak.

A fesztivál néptáncos indításának rendkívül pozitív volt a visszhangja. Mary Brennan és Sirkka Sinkkonen szerint Európa-szerte egyre inkább előtérbe kerül a néptánc színpadi adaptációja (az első komolyabb jel a Riverdance sikersorozata volt), hiszen az identitás megőrzésének igénye az unión belül erre sarkall. Frédéric Allinne mesélte, hogy az egyik neves délfrancia fesztiválon hazai néptáncos csoport is fellépett, ami évekkel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna. Novák Ferenc beavatta a külföldieket a magyar néptánckutatás történetébe: a filmes táncgyűjtésről, majd annak utóéletéről szóló kiselőadása még a magyaroknak is újszerű volt, s remekül a lényegre koncentráló megközelítés.

A Győri, a Pécsi, valamint a Szegedi Kortárs Balett és a Magyar Nemzeti Balett előadásai nyomán próbálkoztam a kérdésfelvetéssel: a szemünk előtt látszik kirajzolódni a folyamatos támogatásban részesülő, hivatásos társulatok repertoárjának problémamentes esztétikuma, szemben a fennmaradásért évente küzdeni kényszerülő csapatok keményebb, provokatívabb hangvételével (lásd a Közép-Európa Táncszínház Barbárok című előadását) - hogyan viszonyulunk ehhez egy fesztiválon? A Kuopio Fesztivál menedzsere kijelentette: a Barbárokat biztosan nem nézné túl jó szemmel az ő fesztiválközönsége. (A fesztivál legyen tehát örömünnep?...) A Barbárok többekben keltett ellenérzést: a koreográfus, Horváth Csaba visszatérő vitaalany Győrben (ő maga ezúttal nem tudott jelen lenni a beszélgetésen), ezúttal leginkább a Móriczra való hivatkozást, valamint a Doors zenéjének alkalmazását rótták fel neki. Felmerült a kérdés (melyet Juronics Tamás Requiemje, vagy korábbi Carmina Buranája is felvetett): mennyiben tanácsos szöveges zenét alkalmazni, amikor annak verbális jelentése teljesen független, vagy épp zavaróan eltérő a látottaktól? Ez is, és az irodalmi alap adaptációja is az alkotó függetlenségét és szabadságát kérdőjelezi - e tekintetben Hegedűs Sándor és jómagam bizonyultunk a legszabadelvűbbeknek.

Frenák Pál előadása, a KáOsz lett az a produkció, amelyet nyugtalanító, a legkevésbé sem örömünnep jellege, ön- és nézőmarcangoló tartalma ellenére is általánosan elfogadtak minden korosztály és nemzet képviselői (apró fenntartásokkal persze, mint például a provokatívan felerősített hangkíséret), és ebben minden beszélgetőt segített a társulatot képviselő Juhász Kata jelenléte. Finom intelligenciával rezonált minden kérdésre, s elmesélte például azt is, hogyan "avatták be" fiatal táncos kollégáival az amúgy híresen érzékeny Frenák Pált a techno zene világába... A KáOsz kapcsán került szóba a közönség fizikai bevonása az előadásba, mint valami, ami mostanában újra tért hódít a nemzetközi színjátszásban.

Bozsik Yvette társulatának képviseletében is örülhettünk egy végtelenül intelligens vitapartnernek: Sebastian Cortes válaszolt a kritikusok kérdéseire, vagy reflektált vitaindító megjegyzéseikre. (Arra például, hogy miért kellett ezt a témát a Vígszínház Össztánc című előadása után újra adaptálni, ráadásul bármely történelmi háttér nélkül.) Bár tény, hogy Bozsik Yvette most lágyabb, megengedőbb korszakát éli (nincs szó a közönségnek tett engedményről, ahogy ezt többen magyarázták, táncosa szerint kicsit még önmaga is) - egy alkotónak nem is kéne az "emészthetőségre" törekednie. Erre hozta fel példának Juhász Kata a Gördeszkák ifjúsági előadásait, amelyeket anélkül is ért a célközönség, hogy számukra emészthetővé tették volna.

Az Artus - Goda Gábor Társulat Osiris-tudósítások című előadása kapcsán (amelyet az utolsó nap vitáján maradt néhány beszélgetőtárs egyaránt minőségi, érdekes produkciónak tartott) felmerült a klasszikus kérdés: mi kell a közönségnek? Vajon "fő műsoridőre" (tehát 19 és 20 óra körül) kell programozni azt a minőséget, amelyre a néző figyelmét fel kívánjuk hívni (Godáék este 10-kor léptek fel a fesztiválon), vagy ismerjük be, hogy az ilyesmi csak rétegközönséget vonz, és ez a speciális közönség épp a késői időponthoz szokott hozzá? Ugyanígy: jót tennének-e egy ilyen produkciónak, ha figyelemkeltés céljából nagy színházba programoznák?

Utolsó napra maradt az a kérdés is, milyennek találják a vendégek a magyarországi kortárs tánctechnika színvonalát (miután még a Budapest Táncszínház és a Debreceni Balett előadása is hozzáadódott az addig kialakult képhez), különösen a Rambert Dance Company (a fesztivál kiemelt vendége) előadásának tükrében. Philip Taylor angol koreográfus, aki az utolsó napokban kapcsolódott a fesztivál eseményeibe, azt tartotta legfontosabbnak, hogy nálunk minden megnyilvánulás életteli és lélektől fűtött. Nyugaton - lehet - teljesen kikristályosodott és letisztult az, ami itt még alakulóban, ott azonban néha megkérdi magától - mondta -: vajon embereket látok azon a színpadon, vagy gépeket?

Mary Brennan pontosabban fogalmazott: az előadóművészek képzettsége, felkészültsége európai színvonalú, az alkotások azonban egyenetlenek. Az, hogy tematikában sokszor nézőcsalogató a választás (lásd a Debreceni Balett bogár sztoris Mikrokozmoszát) ahelyett, hogy megbíznának a táncos mozdulat hitelességében, érthető, hiszen - mint a Kuopio Fesztivál igazgató asszonya, Sirkka Sinkkonen is állítja - a kortárs táncra mindenütt nehezebb a nézőt behozni, mint a hagyományosra. A közönség fél tőle, biztosra akar menni, nyilván most ez van a levegőben. Miért is? Aki megtalálja rá a választ - mondta búcsúzóul a sokat tapasztalt finn menedzser -, küldjön róla egy e-mailt!

Lőrinc Katalin