Nemzeti Táncszínház

Két nemzetközi hírû és tehetségû táncos-koreográfus adaptációját láthattuk nem is olyan régen. Mindkettõ erõteljesen leszûkíti, meghúzza adaptálandó anyagát, ám míg a Derevo társulata belülrõl, az esszenciáját, atmoszféráját ragadta meg Dante remekének, az Isteni színjátéknak, igencsak eltérve az alapmûtõl, Bozsik Yvette kívülrõl közelíti meg Ettore Scola világhírû Bál címû filmjét, csupán a formát, az alapszituációt átvéve.

A Bál esetében könnyebb a feladat - itt kisebb az eltérés a nyelvben, a kódban, hiszen már Scolánál is a táncnyelv a közvetítő eszköz, a kifejezési forma.

Bozsik Yvette ugyanis Ettore Scola 1984-es, azonos című híres filmjének alaphelyzetét adaptálta színpadra legújabb koreográfiájában: különböző típusú, karakterű férfiak és nők érkeznek egy bálba, s ott felváltva hol közelednek, hol távolodnak egymástól; az idő meg csak telik s gyorsan elszáll felettük. Scola velük/általuk fél évszázad történelmét meséli el szöveg, dialógusok nélkül, filmnyelvi stílbravúrként, csupán a korabeli táncok és a figurák testbeszéde, gesztusnyelve s változása által.

Bozsik Yvette ennél kevesebbre vállalkozik, emiatt félre is vezet a cím, hiszen az változatlan maradt, s így a film egészét idézi meg. (A Vígszínház hívebben s teljesebben adaptálta hajdan Scola remekét az immáron egy évtizede repertoáron lévő Össztánc című előadásában.)

Bozsik a történelmi s társadalmi háttértől szinte teljesen megfosztva ábrázolja az emberi viszonyokat, s mutatja meg az öregedés, az (el)múlás folyamatát, az idő kérlelhetetlen előrehaladásának következményeit. Tekintete minduntalan az emberre összpontosul, még inkább egyetlen párra - a látószögünk rájuk fókuszál. Ő nem ad nagytotált s történelmi kitekintést, mint Scola. Ez önmagában persze még nem baj, s a hiányérzet okozója sem ez. (Legfeljebb annyiban okoz némi csalódást, hogy nem azt kapjuk, amit a cím ígér.)

A hét férfi és nő revüszerűen, egy háttérben magasodó lépcsőn vonul be a táncterembe, az egymással szemben felsorakoztatott széksorok közé. Egy idősebb táncos, mintegy szemlélőként, kívülállóként figyeli a bevonulókat bárszékéről. Elsőként jön a nagybetűs Nő, a nagy Ő (Zarnóczai Gizella), aki sorra próbálgatja a székeket - úgy tűnik, sehol nem leli a neki való helyet. A második rész elején megint sorra próbálja majd az üléseket, ám ekkor a székek már nem üresek, mindegyiken egy-egy férfi ül; ily módon a hellyel egyidejűleg a neki való férfit, a párját is keresi. (A férfiak mindemellett majd sorra az ő lábai közül, "ősanya" öléből bújnak elő egy rákövetkező képben.)

A Nő után jönnek sorra a többiek is: jön a szemüveges, félszeg lány és lelki párja, a szemüveges, félszeg fiú, jön két konszolidált és két bombázó, egy magas, egy alacsony, egy narcisztikus és egy vagány macsó, egy durcás és egy víg kedélyű. Méregetik egymást és fokozatosan közelednek egymáshoz; így lassanként párok alakulnak, majd szétválnak, mert a vágyott fél minduntalan más után vágyakozik, s nem arra, aki rá. Miként az idősebb Férfi is, aki a Nőt akarja, rá vágyik, így folyton közelíteni próbál felé, ám az megsemmisítően néz át rajta, észre sem veszi, s másokkal kacérkodik.

Szép, hol líraian finom, hol clownosan édes-bús, máskor meg humorteli képeket látunk. Amikor például a Nő tangózik, nem csupán egy férfi áll vele szemben, nem egynek veti alá magát, nem eggyel küzd a tangókoreográfiában, hanem egy egész férfisorral - a lehetőségek egész sorával -, partnerei egymásba kapaszkodva állnak egymás mögött.

Egy másikban a táncosok/bálozók széken ülve tangóznak, inkább még csak próbálgatva, vágyva, imitálva a lépéseket, míg mögöttük a Nő már megszállottan táncol párjával.

A körberendezett székek pedig a nagy kavalkádban mind összébb zsúfolódnak, egy kupacba tömörülve, fura orgiaszerű képzetet alkotva.

A második rész elején a nők még nincsenek jelen - hiányukban a férfiak szanaszét hevernek, elhagyják magukat, s rendetlenség lesz úrrá rajtuk, körülöttük. Néhányan mégis táncolnak, önmagukban vagy egymással tangóznak, s egymást segítik fel a földről. Itt ismét megcsillan Bozsik Yvette humora: a legkisebb és a legnagyobb táncost párosítja össze mókás duettbe, akik groteszk módon olykor még egymás talpát is megnézegetik. Ám amint a nők megjelennek, a férfiak megint velük rendeződnek párokba. És a sok karakterből sokféle pár lesz: az egyikben a nő az alárendelt, a reménytelenül a férfira vágyakozó és sokat tűrő (a férfi a hajánál fogva húzza, s a nő a lábába kapaszkodva csúszik utána); a másikban meg épp a nő a domináns, a legyűrő, és van, ahol mindketten veszekedősek, perlekedők.

A legszebb kép mégis az, amikor két férfi, háttal ülve nekünk a széken, egyszerre hajtja végre ugyanazokat a mozdulatokat (fejvakarást, tarkósimítást, tánclépéseket stb.) - szinte egymás tükörképeiként, mintha ugyanaz lenne a sorsuk is, ugyanazok a történeteik. Az Iskola a határon mély összetartozását idézik.

Az első részben még különböző s élénk színű székek a másodikra már kopottas barnákká válnak. De nem csak a székek (a kellékek), a díszlet és a fények változnak, a tarka ruhakavalkádot is egyszerű, fekete színű, hosszú ruhák váltják fel. Nem nehéz megfejteni: "Ez az elmúlás." A szereplők maguk is kissé "megkopnak, megsápadnak". A záró képsorból az is kiderül, hogy voltaképp végig az idősebb Nő és Férfi visszaemlékezését láttuk csupán; visszaemlékezésüket kapcsolatuk kezdetére s alakulására: ketten, egy párként, egy széken ülve, megöregedve, kissé nosztalgiázva révednek vissza közös emlékeikre, a fiatalság elmúlására.

E néhány szép, expresszív kép mégis kevésnek tűnik egy "egész estés" produkcióhoz. Sok a közhelyes, klisészerű mozdulatsor, a túlnyújtott kép, és sok az üresjárat is. (Talán az is elárul valamit, hogy a kettészelt előadás részei alig hosszabbak, mint maga a szünet.) Telítettségben, intenzitásban a Bál nyomába sem ér a Kabarénak, a Dadaistáknak vagy a nemrég repertoárról levett Bacchanáliának és Állatfarmnak. A Bozsik Yvette pályáján megfigyelhető tendencia szerint most mindenesetre megint egy erőteljesebb produkciónak kell következnie.

Marik Noémi