Sámán Színház a Merlinben

Jó elõadás. Jó gonosz. Mint a fogfájás. Három ember foszló kapcsolatát vizsgálja-vallatja kíméletlenül, s közben egyszerre zokog s heherészik. Nagyon kellemetlen, bizarr játék az Emma, Ági, Zsolt címet viselõ Sámán színházi produkció. De olyan elõadás, ahol a színészek táncosként mozognak, s olyan táncszínház, amely végre színház: pontos, erõs, fojtogató.

A Sámán Színház lassan tíz éve működik. Létrehozója, szíve és központi embere a koreográfusként, színészként, rendezőként egyaránt ismert Magyar Éva a gondolkodó színházi alkotók rögös útját járja. Váltott társakkal, hol itthon, hol külföldön - jobbára külföldön, s amint hallani, a jövőben egyre inkább külföldön - hoz létre előadásokat, melyek minden esetben gondolatgazdagok, még ha nem mindig érintenek is azonos mélységeket. Mozdulat, szó, zene, báb, maszk - minden rendelkezésére és kezére áll. Teljes színházat csinál. Nagyvonalúság és igényesség van ezekben a produkciókban, de mindig fodrozódik bennük valami kis fölösleg. Vagy hosszabb a kelleténél, vagy túlmotivált egy-egy jelenet, esetleg rejtvényszámba megy vagy csak díszítésnek hat egy-egy megoldás. Szóval az eddigi előadásokban gyakran mutatkozott valami "rendezetlenség". Nagy öröm, hogy most Magyar Éva elfogadott egy hozzá méltó rendezőt, s hisz is neki. Így Máté Gábor - miközben megőrzi a kollektív színházcsinálás minden inspiratív energiáját - erős kézzel meg is tartja az előadást.

A színlap nem tüntet föl látványtervezőt. A feketén üres játéktérben jobbra, elöl, néhány ágyméretű, fekete dobogó van. Baloldalt később föltűnik egy rózsa-fehér fürdőkád. De a legerősebb vizuális üzenet a levegőben vár ránk: száradni akasztott "holt lelkek" függenek odafönt, a magasban keresztirányban húzódó fémrúdról lelógva. Ahány merevre száradt farmer, ahány fakóra kopott ing, annyi "elpiszkolódás" emléke a magasban. S a nagymosási hangulat jelzi: itt olyanok laknak, akik kényszeresen szeretnének rendet tudni magukban meg az életükben. Vagy legalább reménykednek valami ilyesmiben.

Emma (Magyar Éva), a birtokon belül lévők biztonságával kívánna színre lépni. Ám amint hatalmas termetű párja, Zsolt (Schneider Zoltán) karjába kapaszkodik, s libegne lezseren, mosolyában megjelenik a területvédő acsargás. Dinamikus kezdés. Az első tételek a jobb oldali otthont mutatják: a kényes macskaként vonagló kis feleséget, meg a levetett zokniját (!) hajtogató-söndörgető s ezzel időt húzó férjet. A színpadi karikatúra egyik legerősebb motívuma a közönytől, bánattól, saját oda nem figyelésétől szinte bálnává hatalmasodott férj cigarettázása. Kezdetben még csak úgy tintahalként fújja maga körül az eltüntető füstöt, amely bár nem biztosít elillanási lehetőséget, legalább növeli a távolságot ágytól-asztaltól, meg a gazdájuktól. Később hanyatt fekve pöfékel, megadva magát az időnek, s annyira szenved, hogy a baj már ereszkedik is lefelé.

Megjelenik Ági (Szantner Anna), aki szőke ugyan, s nem vörösbarna, mint a párductestű feleség, jóval fiatalabb is, de hamarosan ugyanazokat az allűröket veti be, mint Emma. Ezt korántsem valami elvetemült csábítóiskola rendje, inkább csak a gének parancsa szerint teszi. Remek etűdök következnek, például a két nő találkozása, kabátban, napszemüvegben, tükörképtechnikával. Osztozkodási javaslat, hárítás, könyörgés, átok. Otthon végtelennek tűnő szakítópróba kezdődik. Ne menj el - elmegyek, ne menj el - elmegyek. Egyetlen zakó ki-be fordítása révén hosszú-hosszú perceken át válik egymástól férj és feleség. Talán ha függőlegesen is történne valami a koreográfia terében, nem tűnne ellaposodónak ez a rész. Így többször azt érezzük menet közben, hogy igen, az élet pont ilyen, de a színpad legalább könyörülhetne rajtunk.

Közben Ági, a maga rózsa szín fürdőkádjában "növeszti körmét és fogát". Páratlan humorú "lábi" bábozást mutat be hóvirág bokáit magasba nyújtva, s hajlós talpával pofákat vágva - hozzá nyifogva és brummogva - az ifjú Harmadik. Hármójuk szokványos esetét a maga szempontjából eljátszva készül az eseményre. Emma pedig - rózsaszín balettcipőben - megtervezett gyászmunkába kezd a világ másik pontján.

Az előadás egyik legszebben megoldott pillanata a szeretőket egy szűk és távoli ablak négyszögébe zárja. Ott, egymással szemben, deréktól fölfelé, egyetlen másodpercre látszanak. Körben sötét. S később sötét. Ezért történt hát. Ezért a mozdulatlan, sárga-vörös derengésért, ezért az egyetlen villanásért az egész.

Aztán jönnek a másnapok. A két nő elvan magával valahogy. Ági azzal, hogy megértse, mit is tett, s hogy is működik a világ, Emma azzal, hogy emlékezik és szabadulni próbál. A legmulatságosabb perceket Schneider Zoltán rejtélyes mozdulatokkal indítja. Meg akarván szabadulni mindentől és mindenkitől, egyedüllétre vágyik. Mindenki miatta szenved, mégis ő a legszerencsétlenebb. Dobozokat, dobogókat kötöz egymásra. Liheg. Vágni lehet a csöndet. Senki nem tudja, mire készül. Aztán egyszer csak kiderül, mire az egész szimbolikus akció. Addig-addig szuszogott, forrongott, ügyeskedett, míg a gyerekjátékszerűen összekötözött bútorféleségek vonszolható építménnyé álltak össze. Most, lábát a kötélzetbe akasztva, elindul velük, vállán a világ minden vállalható terhével, hülyére dolgozni magát, megy, megy előre... Nem is tudom, akad-e ma magyar színpadon valaki, aki ezt utánacsinálja.

Itt lenne az előadás igazi vége. A legutolsó, fájó, francia sanzonos etűd a helyét nem találó, egyedül maradt feleségről, részekre bontva beilleszthető lenne az előző szakaszokba. Talán az alkotóknak még nem volt idejük megnézni, mire is megy ki az általuk létrehozott játék. Nemigen illik ebbe ez a romantikus részvét. Nem ez épült ki eddig. Erősebb lett a másik szempont. Már rég nem rólunk, nőkről van szó. De azért remek az egész.

Gabnai Katalin