A kortárs nõ: folyamatos vetkõzés. Ki. Le. Mûvészien. És átlagosan.

Tulajdonképpen nem igazán provokatív, nem igazán pornográf, nem igazán erotikus, és ami a legfontosabb: nem is igazán meztelen. Egész egyszerûen: vetkõzik és kész. A vetkõzés gyönyörûségéért. Mert a vetkõzésnek is lehet esztétikája...

A kortárs nőt nem a férfi vetkőzteti. Nem. Ő magától is - illetve kizárólag magától. Mert már ilyet is lehet. De attól még nézhetik, sőt olykor láthatják is. És bármikor visszaöltözhet, bármikor, amikor csak akar, pillanatok alatt, kapkodva... és amikor visszaöltözött... na, akkor egy egészen rövid pillanatra... akkor lehet, hogy egy villanás erejéig: igazán meztelen...

Esterházy Péter: Egy nő Eve Ensler: A Vagina Monológok

A nő férfiszemmel. A nő női szemmel.

A Nő. A nő.

Egy nő. Több nő. Nő: Igó Éva Nő: Fullajtár Andrea, Tóth Anita,

 

Zarnóczai Gizella

Férfi: Selmeczi György Férfi: Vati Tamás

Rendező: Marton László Rendező: Bozsik Yvette

(Vígszínház Házi Színpad) (Thália Új Stúdió)

Két döbbenetesen hasonló, és gyökeresen különböző kortárs mű, és azok színpadi interpretációja... Döbbenetesen hasonlóak, mert mindkettő irodalom- és szövegszerű (közben Esterházynál a műfaj feloldódik a textúrával való posztmodern játékban, így jobb híján azt mondhatjuk: miniatűr történeteket, "foszlányokat" írt (gyűjtött?), afféle férfi monológokat a nőről, adott esetben a vagináról, Eve Ensler pedig miniatűr történeteket, interjúkat gyűjtött (írt?) különböző nőkről, de mindig egy nőről egy adott életélményben-történetben... Mindkettő ugyanabból a gazdag nyersanyagból dolgozik: a nőből. A női testből, női lélekből.

Melyik melyikből?

Esterházy 97 darab "egynője" közelebbről szemügyre véve 97 darab női test, testrész(let), étkezési szokás, politikai indulat - léleknek álcázott testi adottság, életkörülmény.

Eve Ensler "vaginái" tulajdonképpen női szófordulatok, sorsok, női arcok - testnek álcázott lélekrajz és vallomás.

Ha Esterházy "egynőjének" képi megfelelője Egon Schiele fekvő nőaktja (márpedig az, mégpedig tökéletes mértékben), akkor Ensler monológjainak néhány fekete-fehér portréfotó lehetne (bár nyilvánvalóan a cím és a portrék közti asszociációs szál felgombolyítása sokakat tévútra vinne...).

Zsadányi Edit világít rá, mennyire tökéletes és indokolt is a Schiele-aktot az Egy nő mellé helyező gesztus, sőt egyenesen intertextualitásként értelmezi, mintha Esterházy "idézné" Schiele képének egy részletét, akár egy mottót a könyvhöz.1 Schiele nőaktjai ugyanis épp úgy "készülnek", mint Esterházy nőrajzai: feltáró, laboratóriumi precizitással, szokatlan perspektívából (Esterházy elbeszélője mindig túl közel lép, és elvész a részletekben, a "váratlanul bumfordi bokákban...", míg Schiele felül- és oldalnézetek különböző variációit alkalmazza, alakjait a legritkábban illeszti be a képbe frontálisan, teljes nézetből, nem gyönyörködve, inkább könyörtelen érdeklődéssel.2 A kifacsart, bizarr pózok és mozdulatok illetve az abszurd, groteszk, ironikus pillanatképek feloldják az aktokban rejlő (szituációból fakadó) erotikát, csak valami hátborzongatóan naturalista, kíméletlen megmutatás marad.

Mindkét mű óvatosan közelítendő - értem ezalatt, hogy nem eléggé "illendőek". Botrányosak. Erkölcstelenek. Pfuj...

...mert szembesítenek, és kérdeznek. Méghozzá olyan dolgokról, amikről nem beszélünk mindenkinek/senkinek. Zavarba hoznak. Állásfoglalásra kényszerítenek. Márpedig szegény, gyanútlan olvasót gonosz és nem kevésbé illetlen dolog ilyen kínos szituációba kényszeríteni...

Szóval - végleg félretéve az ironikus hangnemet - bizonyos értelemben provokatív művekről van szó, főképp szókimondásuk miatt, ám ez nem ilyen egyszerű. Mindkét mű valamivel azelőtt született, hogy a pornográf-erotikus irodal... jobban mondva megkérdőjelezhető értékű félig ponyva-félig irodalmi írások divattá váltak volna. Ma ugyanis ez egyértelmű tendencia, trend. Esterházy művében viszont a testiség stílusképző elem, épp csak annyira érezhető öncélúnak, mint amennyire a művészet, úgy általában, az. Eve Ensler esetében a "nevén nevezzük a dolgokat" nyelvezet és hangnem pedig egyértelműen azt hangsúlyozza, hogy itt interjúkról van szó, azaz enyhe dokumentarista jelleget próbál adni a történeteknek (ahány szereplő és monológ, annyi E/1, annyi egyéni szókincs - ezt a rövid idézetekből álló tematikus válogatás példázza legjobban).

Minden nem színpadra szánt, nem drámai szöveg esetén rengeteg technikai és elméleti problémát vet fel a színpadi megvalósítás. Az, hogy a szöveg gyakran igen erőteljes metamorfózison esik át (sokszor jóval rövidebb lesz az eredetinél, elbeszélés helyett dialógus formáját ölti) szinte természetesnek mondható. Ahogy az is teljesen egyértelmű, hogy a rendező szabadon, saját értelmezésében viszi színre a darabot. A színház íratlan, elfogadott szabályai ezek, a művészetfilozófiai-esztétikai kérdés azonban továbbra is adott: vajon ilyen feltételek között mennyi marad meg az eredeti műalkotásból? A színpadi mű milyen viszonyban van az eredetivel? Feldolgozása? Adaptációja? Vagy valami lényegileg új születik? Mik azok a vonások egy adott műben, amik megváltoztathatatlanok, amik nélkül elveszíti saját, kizárólag rá jellemző karakterét (például ugyanarról a műről van-e szó, ha más a nézőpont az írott és a színpadi variációban)?

A két fenti mű esetében különösen érdekes a helyzet.

Esterházy történeteit egyértelműen egy férfi meséli, illetve férfi, de lehet, hogy nem egy, hanem több. Ez a férfiszem pedig nekem, női olvasónak, pillanatokra zavarba ejtő. Túl sok mindent lát. Így ahelyett, hogy - én mint női olvasó - feloldódnék a "kulisszák mögött", hogy élvezném ezt a tökéletes rálátást arra, amit én kizárólag belülről, komplexusokon átszűrve élek meg (mint minden nő a saját testével, vágyaival kapcsolatban), inkább szorongok. Aggódva és kíváncsian figyelem, hátha az egyik nő én vagyok... (Egészen érdekes, hogy a legapróbb részletek olyan mennyiségben tárulnak fel, hogy az egyszerre személyes[kedő] és személytelen. Mert ez a férfi, ebben a könyvben nyilván nem Esterházy, csak ő is. Tanulság: rengeteg "egynő" az olyan mint A Nő, úgy általában?)

Mindemellett az író hiába koncentrál a nőre: nem tárja fel, csak körberajzolja. A nő végig tárgyszerű marad.3 A nő mint dolog átszűrődik a férfi személyiségén. Amit hallunk, az nem a nő hangja, hanem a férfié, ahogy a nőt idézi. Nem a nőt látjuk, hanem azt, amit a férfi lát, ha a nőre néz. Paradox, de a nő mint nő (mint szubjektum) ebben a könyvben nincs jelen. Ezen a ponton szinte szimbolikusnak tűnik, hogy a nő tekintetét sem látjuk - azaz a férfi nem látja - egyszer sem igazán...4

Mindemellett a mű intenzív verbalitása az, ami igazán átütő. A vizualitás is kiemelt helyet kap, de még így is a szavak-szöveg rendszere uralja a történeteket (épp ezért elképzelhetetlen az Egy nő például mozgásszínházi-táncszínházi megvalósítása, mert a sajátos írói nyelv hiányában - hiszen ez mozdulatok szintjén nem reprodukálható - az csupán egy darab lenne a férfi-nő kapcsolatról, de nem Esterházy alapján). Formai bravúr formai bravúr után. Rengeteg az ismétlés (már-már alliterációnak érezzük a történetkezdő "Van egy nő. Szeret. Gyűlöl." részt), a párhuzam, a halmozás. Néha tőmondatos és logikus, mint egy precíz szillogizmus. Máskor többszörösen összetett barokk körmondat. Leggyakrabban profán és hétköznapi, de vannak egészen szürreális asszociációfolyamai is. Mozog az egész. A textúra tartja mozgásban...

Mindezekből az következne, hogy az ideális színpadi verzióban egy férfi ülne a színpadon, és szó szerint azt mondaná, amit Esterházy leírt. Így elképzelve van benne valami szentségtörő... Egy a kelleténél kicsit több iróniával leírt szeretkezésnek, női testnek megvan az a veszélye, hogy túlontúl valóságosra sikerül. És ehhez az élményhez nem tesz hozzá, ha betűk helyett egy férfiarcot nézünk a "szembesülés" közben...

De mi történik, ha színházat játszunk?

Ha egy nő játssza végig?

Egyébként nem teszi (Vígszínház Házi Színpad - Igó Éva)... hiszen az is feleslegesen volna "szentségtörő". Avantgárd megközelítés volna szeretkezéseket, combokat, levest, harisnyakötőt játszani a színpadon. Nincs is szükség rá. Azaz van, de finoman.

Értékes ellenpontozás vonul végig a darabon (jól eltalált rendezői koncepció).

Egyrészt a szöveg naturalizmusát halványan dramaturgiailag is meghagyva, a történeteket és a Nőt egy stilizált kávéházi környezetbe helyezik (és körberakják zseniálisan konkrét, atmoszférateremtő tárgyakkal: telefonkészülék, színpad, táska, forgóajtó - jelképek és játékkellékek), a darabhoz komponált zenék, songok is ezt a "sanzonhangulatot" erősítik.

Ebben a térben mozog a nő. Vetkőzik. Öltözik. Rátekeredik a telefonzsinór(ra). Öregszik. Csábít. Monologizál. Levelet olvas. A férfiét. Pikáns csavar, hogy a férfiszemen, férfilelken átszűrt nő (Esterházy történeteiben) most újra testet ölt a nőben (a színpadi nőben), de nincs reflexió, csak történik és kész.

Ellenpontként pedig ott a férfi mint zongorista. Valójában ő nem is a férfi, hanem a férfi hangja, a férfi jelenléte. A másik szólam a rendhagyó duettben. Mert igazán nem játszanak együtt: egymás mellett, alá-fölé játszanak.

A darab epizódszerűen építkezik, vagyis követi az eredeti "forgatókönyvet".

Valójában a darab alapvetően a nő (és férfi) arcaira és hangulataira koncentrál (ezt kísérik a tárgyak és fények), néha nyers, néha intim. (Ez egyébként afféle "rezdülésszínház", a kis térnek, a kávéházi asztaloknak köszönhetően egyszerre performance és magánbeszélgetés.) Valamelyest lirizálja az eredeti szöveget, és közben végig kapaszkodik is belé, nincs igazán önreflexió (a darabon belül), csak az Esterházy-szövegre reflektál. "Végül is az előadás szükségképp ott igazán jó, ahol az Egy nő (a színpadi történet) összetalálkozik az Egy nővel (az átmentett, nem történetes nyelvi anyaggal), s mélyen egymás szemébe néznek."5

A szöveggel együtt él a darab tehát, nélküle csak hangulat. Ez határozottan esztétikai kérdéseket, problémákat vet fel:

A szöveg dominanciája kiemeli a művészi mondanivalót?

Ha a szöveg dominanciája az írói üzenetet hangsúlyozza, akkor melyik szint a rendezői koncepció területe?

Vagy a színházi élmény a szöveg és a színpadi történés harmóniájára épül?

Egy nő - Igó Éva | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Tulajdonképpen már a kérdés előtt ott az egyik lehetséges válasz a Tarján Tamástól vett idézetben, ami egyben arra is rámutat, a konkrét darabra is vonatkoztatva, hogy a karakteres prózai szöveg színpadi nyelv- és jelrendszerre csupán lefordítható, de nem átkomponálható vagy újrateremthető...

Eve Ensler monológjaiban nők beszélnek önmagukról. Több nő, több történet: humor, báj és tragikum. Ha néhol groteszk, vagy botrányos, az is valóságos díszletek között történik, női szemmel legalábbis hihetőek a szituációk. Nem nevezném őket feltétlenül átlagosnak, de tökéletesen elképzelhetőek. Ezek afféle nosztalgiakeltő pillanatképek a nagy, kollektív, kozmikus "nőségből". Sorsközösség-hangulat. Felismerésre - megkockáztatom, magunkra ismerésre - inspiráló.

Van némi társadalmi tabló utóíz, kicsit talán túl direkt (nem kifejezésmódjában, hiszen azt a téma indokolja, még ha így felróható is neki, hogy agresszíven provokatív, hanem a mű célját, üzenetét illetően direkt), túl példázatos, koncepciózus is, mint egy monumentális, feltáró-megvilágító misszió. Lám, ilyen boldog, boldogtalan, megcsalt, fiatal, öreg, frigid, biszexuális stb. nőnek lenni manapság... Hát persze, ilyen. Meg másmilyen is. De azért ilyen is. Nőből lenni. Mert kezdeni kell valamit a nőiséggel. Adott egy női lélek: rendben. De itt van egy női test is. Használni kell és megismerni, harmóniában lenni vele..., elsősorban nem a férfiaknak. Hanem a nőknek.

Az interjú formája jó választás. Hiteles és őszinte (benyomást kelt). Nem lesz túlzottan drámai, sem feminista, sem túlpoétizált, és ez határozottan előnyére válik. Színesen bánik az interjú műfajából adódó eszközökkel (innen a "könyvszerűség", ezért több, mint formabontó témájú publicisztika), vannak párbeszédes részletek (így nem tűnik tolakodónak a folyamatos E/1), a szövegek követik a beszélő egyéni karakterét, stílusosak az egymondatnyi idézetek (így egymás után, egy csokorban különösen), jók az adatszerű újsághírek, a finoman lírai részletek.

Mindemellett - a színpadi feldolgozás szempontjából - ez a forma erősen behatároltnak tűnik.

Adja magát a díszlet nélküli, egyszemélyes színdarab. Felolvasóest hangulatban. Színpadi jutalomjáték. Csak egy bárszék, és az előadó (az amerikai verzióban például maga a szerző). Ez azonban még nem színdarab: hiszen a szöveg itt teljes egészében uralja az előadást, az a piciny játék, ami adódhat (hanggal, mimikával, gesztusokkal, testtartással) is maximálisan alá van rendelve a szövegnek.

Színházzá tenni a művet jóval bonyolultabb feladat. Megvan a veszélye ugyanis, hogy a rendező belefeledkezik - a darab pedig beleragad - a "feminista-macsó kontextusba", illetve nem lép túl a díszletek között prezentált "nemi felvilágosításon".6

Bozsik Yvette táncos és koreográfus, méghozzá roppant egyéni mozdulatrendszerrel, ami a legtöbb előadásában azonnal árulkodó. Felvetődik a művészetfilozófiai kérdés, képes-e, illetve kell-e, hogy a művész képes legyen túllépni önmagán. Hiszen a művész saját magából dolgozik, saját mozdulataiból, gondolataiból építkezik, teremt, koreografál... Abszurd volna kérni, hogy a megújulás jegyében vetkőzze le önmagát. Hiszen lehetetlen (?). Valószínűleg épp a jellegzetes jegyek és jellemzők azok, amik megmaradtak, amik nem felvett pózok, nem puszta megtanult művészi klisék... Elképzelhető, hogy ez a néhány jellemző vonás adja a művész karakterét? Ezek összessége volna a stílus? De akkor vajon előbb léteznek ezek a lényegi "kellékek" (mozdulatok, színek, amik definiálják az alkotót), és csak ezek után, erre épül az alkotás? Nem az ihletet adó nyersanyag (a téma) az alkotófolyamat kiindulópontja?

A Vagina Monológokban mindenesetre eltűnnek a "Bozsik Yvette-es" klisék, mozdulatok. Határozottan érezhető azonban a megkomponáltság. Az előadásnak saját ritmusa, koreográfiája, jelképisége van. (Ami Eve Ensler monológjaiból táplálkozik ugyan, de tovább is lép, nem önkényesen, hanem a mű hangulatán belül gondolja tovább a történeteket, nem a cselekmény szintjén, hanem hangulatilag.)

A darabot három eltérő karakterű nő játssza, különös négyszögletes színtéren (és nem színpadon, vagyis a nézők nem fölfelé néznek, hanem lefelé, és két oldalról látják az előadást). Az egész darab (rímelve a szövegek keltette érzésre is) folyamatos betekintés, bepillantás. És kikacsintás. Mivel a színésznők nem egy oldalra játszanak, megszűnik a hagyományos színpad-közönség kapcsolat, a tér kicsi, működik a szemkontaktus. Az előadás inkább az intimitás felé viszi el a hangulatot, mint a nyílt, nyers megbotránkoztatás és provokáció irányába. Művészi gesztus. Gyönyörködtetve döbbent meg, ez az intimitás pedig - a témából adódóan - majdnem olyan zavarba ejtő (sőt), mint egy sokkoló interpretáció.

A tér stilizált, minimalista, de megkomponált. Fehér plexibútorok, keleti atmoszféra, kimonók, legyezők, vörös kanapé (jelzésértékű, asszociációra csábító formával). Ez utóbbi esetleg tekinthető szimbólumnak, de a tárgyakban és kellékekben inkább a hangulatteremtő funkció érvényesül. Ennek ellenére, e teremtett közeg esetében nem puszta díszletről van szó. A vörös tűsarkú cipők nem csak kellékek. Visszafogott szimbólumok, hangulati elemek ezek is, de ami a legfontosabb: ezek (a tárgyak és kellékek) adják és jelölik ki a darab kontextusát. Nemcsak a fizikai, hanem a gondolati teret, amiben a mű megszólal.

A játékra is egyfajta művészi stilizáció jellemző. Jelképpé koreografálja a vulgáris részleteket. Ám ez a koreográfia a maga finomságával (a legyezők mozgásának ritmusa, a cipőkkel való játék) teljesen egyértelmű és világos (újabb "kikacsintás"). Táncszerű mozdulatsorokat használ (csoportos és egyéni jelenetekben egyaránt), miközben a színészi játék is nagyon intenzív. Bár mindegyik színésznő több eltérő figurát is alakít, ezek úgy vannak összeválogatva (nyilván adottságaikból, korukból, hangjukból is adódóan), hogy legyen olyan alapkaraktere mindegyiküknek, ami mindvégig érezhető (többek közt ebben - és a témában - rejlik az előadás személyes hangja), és amire mindegyikük fokozatosan ráépítheti saját, különböző figuráit, majd lerombolhatja azokat.

Feltűnő elem, hogy a férfi (Férfi) ebben a darabban (is) különösen a hangjával (épp mint az Egy nő színpadi variációjában a zongorista) van jelen. Egyszeri megszólalásán és megjelenésén van a hangsúly, és nem a karakterén. Felvillan (szó szerint fel: a sarokban, egy emelvényen áll), dohányzik, beszél, eltűnik - asszisztál a dialógushoz. Hangsúlyos jelenség, de nem értjük meg, csak látjuk. A darab egyetlen erős - egyébként pedig alig észrevehető, hiszen a színtér egyik sarkában történik -, igazán "Bozsik Yvette-es" szimbóluma is a férfi alakjához köthető: a darab végén a férfi meztelenül, magzati pózban kuporog egy átlátszó dobozban. Bozsik Yvette itt idézi korai önmagát, és ezzel a meztelenséget (női és férfi meztelenséget egyaránt) új kontextusba, dimenzióba helyezi. Különös rendezői koncepció, hiszen ezzel az előadás vége előtt néhány perccel egy új értelmezési (illetve továbbgondolási) réteget nyit meg a befogadó előtt. És igen. Ez már jóval túlmutat az eredeti - a darabon túlról nézve - egyszerű, olykor felszínes interjúkon. Úgy mutat túl, hogy nem erőszakolja meg a szövegeket. Szöveg és játék itt termékeny szimbiózisban él a színpadon. A szövegek nem csak színpadra kerülnek, hanem színpadi élménnyé változnak...

A Vagina Monológok - Tóth Anita, Fullajtár Andrea és Zarnóczai Gizella | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

A Vagina Monológok. Egy nő. Írott szövegként. Színpadon. Ma. Variációk egy témára.

A nőre mint jelenségre, mint testre, ami megtapasztalható, ami körbejárható, megérinthető. Az írott szöveg levetkőzteti, kiszolgáltatja és leírja, minden lehetséges módon, minden használható kifejezéssel. A színpadi megfogalmazás felöltözteti, esztétizálja, körülírja, és csak sejtet, utal mindarra, amit egyébként úgyis tudunk. Hogy a nő ilyen. Meg másmilyen is. De azért ilyen is. Nőből lenni.

A játék itt abban rejlik, hogy milyen a művészet nyelvén leírt nő. A nő mint a művészet tárgya, mint esztétikai kategória. Mert a konklúzió (ha véletlenül esetleg azt keresnénk) elég klisészerű: a nő mellett (fölött, alatt) valahol ott a férfi. Ez nem új. Ahogy az sem, hogy a kortárs nő (is) folyamatos vetkőzés (is)...

Juhász Dóra

 

Jegyzetek

1 Zsadányi Edit: "Lesem az arcát, nem néz vissza". Nemi szerepek, látvány és szerepek vizsgálata Esterházy Péter Egy nő című írásában. In: Az elbeszélés módozatai. Budapest, 2003. 521-531.

2 Reinhard Steiner: Egon Schiele. Budapest, 2003. 33-37.

3 Zsadányi Edit, i. m.

4 Uo.

5 Tarján Tamás: Egy másik nő. In: Criticai Lapok, 2000/3-4. 6 Csáki Judit: Fecsegő csecsebecsék. In: Magyar Narancs, 2002. március 7.