Lassanként egyszerûbb lesz nyilvántartani azokat a honfitársainkat, akikben nem dúl az exhibicionizmus, mint azokat, akiknek mindegy, hogy mi módon, de az a fontos, hogy mutogathassák magukat. S még csak nem is valamiféle extrém képességüket, mint azok, akik valaha a boldogtalan emlékû "leg-leg-leg" adásaiban szerepeltek, hanem épp ellenkezõleg: aziránt tombol bennük a mindent, a legelemibb emberi szeméremérzést is könnyûszerrel félresöprõ vágy, hogy intim szférájuknak legyen tanúja a fél ország, vagy legalábbis a két kereskedelmi csatorna egyikének közönsége.

A kukkolásra buzdító valóság show-k mellett ez az áramlat betört immár más műsorokba is: az eddig két ízben levezényelt párválasztási parádé, a kétféle Nagy Ő-vel, a huszonöt lány által meghódításra kiszemelt férfival, illetve huszonöt férfi által lenyűgözendő nővel anélkül zajlott le a szemünk előtt, hogy bármi is cáfolta volna a feltevést: valódi társkeresésről, netán tartós, komoly kapcsolatról, sőt, urambocsá’ házasságról szó sincs - van ellenben arról, hogy lányok és fiúk, nők és férfiak (hiszen akadnak köztük mindkét nembeliek közül olyanok is, akik már meglett korúnak mondhatók) egyszerűen csak szerepelni akarnak, látszani a tévében, olyan társadalmi státusba jutni, hogy fölismerjék őket a boltban, az étteremben, a fodrásznál, a piacon. Kikerülni az ismeretlen többségből, a tízmillió kis "mi" köréből és kiválni, megkülönböztethetővé, Nagy Ő-vé lenni. Mulandó hírnév ez, de vannak, akik rabjaivá válnak, egyik folytatásos tévéműsorból vándorolnak a másikba (a női Nagy Ő például előzőleg valahányadik Való Világ második helyezettje volt), mint akik rászoktak a kamerák figyelte életre, a reflektorfényre s e nélkül a speciális drog nélkül már létezni se tudnak. A kegyeikért vetélkedő lányok-fiúk is rendre bevallják, hogy percig se ringatóztak abban az illúzióban, hogy tényleg egy tévéműsorban fogják megtalálni az igazit, de nagyon élvezték a forgatást, a bennfentes "nyüzsit", azt, hogy itteni szereplésük okán-jogán behívogatják őket más műsorokba is, ahová egyenesen azért jelentkezik egy sor néző, hogy "beszólhasson" nekik. A bulvársajtó is beszáll ennek a tiszavirág-életű sztárságnak a fokozásába, részt kérnek belőle a főképp zenét sugárzó, kisebb rádiók délutáni csevegőműsorai is, sőt, ahogy a Nagy Ő esetében történt, az előző sorozat szereplői olykor - mint epizodisták - felbukkannak az új sorozatban is, azt a benyomást erősítgetve, hogy elég csak egyszer bekerülni bármilyen adásba, attól fogva az élet további szereplésekből, végül műsorvezetői megbízásból, az amatőr helyzet professzionizmussá változtatásából áll. Hogy ez hová vezet (olykor sorozatos idegösszeomláshoz, depresszióhoz, mint az első Big Brother győztesénél, aki azóta sem képes visszatalálni a normális, hétköznapi életbe), senkinek sem számít: a tévétársaságok nem éreznek felelősséget kifacsart citromjaik iránt, "áldozataik" pedig nemhogy önként, de lelkesen tülekednek a show-biznisz vágóhídjára - a néző akár azt is gondolhatná, úgy kell nekik.

De hát az egész mögött valami sokkal fontosabb búvik meg. Egyfajta sajátos életfilozófiát sugallnak ezek a műsorok: az "a mozgalom minden, a végcél semmi" valaha volt bernsteini elvét idézve (vajon van-e még, aki emlékszik rá, hogy ez volt az a kérdés, amely majd egy évszázadon át megosztotta a német munkásmozgalmat, mert mások az ellenkezőjére esküdtek: "a végcél minden, a mozgalom semmi"), most mintha arról lenne szó, hogy "a látszat minden, a valóság semmi". S hogy ez így lehet, friss tapasztalat is aláhúzza: akadt két fiatal férfi, aki a műsorfolyam kellős közepén, tehát nem az utolsó adás idejére, ahogyan előírás szerint az ilyesminek történnie kellett volna, igazán elkezdett érezni valamit a Nagy Ő iránt. Mivel azonban az efféle spontán megnyilvánulás sehogy sem illik a megvásárolt licencbe (szó se lehet arról, hogy amikor az adásoknak még csak a fele ment le, két szereplő valóban egymásra találjon, s attól fogva a többieknek esélyük se legyen), az ilyen renitens dolgoknak rövid úton véget kellett vetni. A szóban forgó két ifjú viszont - példa nélkül álló eset, miként a műsorvezető is elmondta, hogy bárkinek az egyénisége olyasmit diktáljon, ami nem szerepel az előírt forgatókönyvben - "visszaadta a rózsát", idejekorán kilépett a műsorból, nem hagyott magából bazári majmot csinálni. Mi több: az utolsó adásban még egy fiatalember akadt, aki fel mert tenni egy extravagancia számba menő kérdést: vajon tudatos volt-e a Nagy Ő részéről, hogy menet közben mindig azokat távolította el a közeléből, akiket érzelmileg nyilvánvalóan megérintett? Leleplezéssel értek fel ezek a sértődéssel elbagatellizált, az illemszabály megsértésének, vagy nevezett férfiak éretlenségének beállított epizódok: napnál világosabb lett, hogy pontosan arról van szó, amit a kérdés jelez: ez a műsor sok mindent eltűr, csak a valódi érzéseket nem. Vagyis: a látszat minden, a valóság semmi.

Nádra Valéria