Szilágyi Lenke fotói - Ernst Múzeum és Eckermann Kávézó
Jean Dubuffet - Ludwig/Kortárs Mûvészeti Múzeum
Fûzött ruhatár - Budapesti Történeti Múzeum

Varázsdoboz - Iparmûvészeti Múzeum Szabó Barnabás: Menekültek Franciaországban. Mi a fotóriporter dolga? Tudósítani olyan kivételezett helyszínekrõl, ahova mások nem jutnak el. "Sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak." Talán Capa a példaképe, aki azt vallotta, olyan közel kell kerülni a témához, ahogy lehet. Szabó Barnabás - ha van ennek a szónak mostanság errefelé értelme - haditudósító. Tudósított már az irgalmatlanul háborúzó Jugoszláviából, ott volt Boszniában, Montenegróban, volt a Kaukázusban, Afganisztánban, Iránban, a legkegyetlenebb csaták helyszínein. Mégis, felvételein nem a gyilkolás, a halál, a pusztítás az uralkodó, nem az az elsõ élmény. Az iszonytató tényeket örökíti õ is. Nem szépít, nem idealizál, ám a képeket mégis valami különös gyöngédség hatja át: egy fájdalmas leánytekintet, egy cserép virág a kitört üvegû ablakban, a betontörmelékbõl kibukó, ám az életet hirdetõ fûcsomó. Zokogó, hirtelenjében összepakolt mindenüket vonszoló felnõttek és a katona karján a kamerába mosolygó csecsemõ. A haditudósító, ha nem a háborút, akkor azt fotózza, ami a háborús eseményekhez kapcsolódik, annak következménye. Most legutóbb a menekülteket ábrázoló fotósorozatát láthattuk a Duna Galériában. Itt is meghurcolt, kiszolgáltatott emberek és kiszolgáltatott õrzõik. Számukra, Európának ebben a szögletében valamiféle komfortot kínálnak. Gyötört, gyûrött arcvonások, de a szemekbõl sugárzik a várakozás, a remény. Itt, Franciaországban, Calais közelében, a sangatte-i menekülttáborban, ahol a világ sok-sok pontjáról érkezettek áhítják a méltóbb életet.

Szabó Barnabás André Kertész-ösztöndíjjal töltött néhány hónapot velük, s örökítette meg mindennapjaikat.

***

Szilágyi Lenke fotói. Segesvár és Delhi. Két távoli város lenne? Nem. Ugyanazok a koszlott házfalak és utcakövek, és ugyanazok a tekintetek. A képaláírások felcserélhetők. Minden másodpercünket a fotó uralja, a fénykép, amely mára nemcsak az albumokban, újságokban, házfalakon látható, de a képernyő találmánya által életünk része lett. Bár az álló- és mozgókép életünk minden pillanatát áthatja, a valódi közöttük - a nemcsak nézésre, de látásra is méltó - nagyon kevés. Szilágyi Lenke képei az utóbbiak közé tartoznak. Sokszor úgy érzem, hogy kizárólag portrékat készít, mert nála még a tájak látványa, a házfalak is emberi sorsokat jelenítenek. Nem szociofotó-sorozatokat csinál, mert a szociofotó csak "leírja", bemutatja a történetet, a helyszínt, az embereket. Ő nem. Szilágyi Lenke átérezhetően, gyomorba és szívbe markolóan belevon bennünket az ábrázolt életekbe. Porban kapirgáló tyúkok, porban játszadozó gyerekek, éhesen magát porban vonszoló kutya. Hol élnek? Valenciában? Nyíradonyban? Nem érdekes. Nem kívülről szemlélhetjük őket, hanem az egész életünk részeként. A sokszor szívfájdító látvánnyal Szilágyi Lenke nem szánalmat provokál, hanem részvételt, teljes ottlétet, teljes azonosulást, együttérzést és szeretetet.

2004 áprilisában mutatta be a MU Színház David Gieselmann Kolpert úr című darabját. A próbákról és az előadásról Szilágyi Lenke fotósorozatot készített, színeset. Azért használnak sokan fekete-fehér filmet a színházi fényképezésben, mert az érzékenyebb, érzelemábrázolásra alkalmasabb, az indulatok megjelenítésénél sokkal több részletet hív elő. A színek különböző módon arrogánsak, ezenkívül önálló jelentésük révén különböző módon érzelmileg befolyásolóak, vagyis a szándéktól eltérő hatáselemeket hordoznak. Az arcok többnyire színes pacnik, a kifejezésük helyett a néző a borvirágot vagy az epebajt érzékeli.

Nem olvashattuk a kiállításon az Eckermann Kávézóban, hogy Szilágyi Lenke milyen géppel készítette ezeket a felvételeket. A minőség különben sem az eszközön múlik. Szilágyi Lenke mítoszt döntött. Igenis, színesben is lehet! Színesben is érvényesül az arckifejezés, a szituáció, a színpadi történés maga.

Az Ernst Múzeum-beli kiállításon az 1981 óta gyarapodó életművet, az Eckermannban az életmű egy szegmensét láthattuk. Szilágyi Lenke számos táján járt a világnak, színházi és filmes munkái mellett a Beszélő című folyóirat állandó fotósaként dolgozik. Fényképezte a nyolcvanas évek avantgárdját, Petri Györgyöt és Moszkvát, a budapesti hajléktalanokat. Kiállított Párizsban, a londoni Barbicanban, Lausanne-ban, Moszkvában, Jénában, a berlini Collegium Hungaricumban. Fotóalbumai: Fotóbrancs (1994), Látókép megállóhelyek (1999), Fényképmoly (2004).

***

Jean Dubuffet. Litográfiák, szitanyomatok, festmények. Talán itt írhatók le a szabadságfokok. Mit jelent Európa I. osztály, II. osztály és a még utánunk jövők. "Jean Dubuffet 1944-ben, negyvenhárom évesen készíti első litográfiáit. Két évvel korábban hagyott fel a bornagykereskedéssel - vajon miért? -, s határozta el, hogy életét végérvényesen a festészetnek szenteli." Akkor jártak a legmegfelelőbb idők, s a legnagyszerűbb feltételek Európa-szerte - így Franciaországban is - a bornagykereskedésre valamint a festészetre. Eldönthetetlen, hogy melyikre inkább.

Ez azonban nem lényeges. Dubuffet rátalált a kőre, a porózus mészpalára, s a kő is megtalálta mesterét. Mivel nem zavarták stúdiumok a valóság kétdimenziós, reális visszatükröztetésében, úgy tette ezt, ahogy tudta. A technika érdekelte, a tintahúzás, a karcolás az üvegcseréppel, az üvegpapírral, a csikorgó kaparása borotvapengével vagy fareszelővel, az ujjnyomatok, a savas ecset az érdes felületen. A gyermek ártatlanságával és zsenialitásával csodálkozik a világra és meg akarja hódítani. Néhány hét alatt hozza össze első grafikai sorozatát, a Zongoristát, a Kávédarálót, a Harisnyafoltozót. Olyan felszabadultan, ahogy a gyermek csodálkozik a világra, és jókedvűen, vidáman engedi, hogy lelke ujjongásának ujjai engedelmeskedjenek. Jean Dubuffet a könyveken, az illusztrációkon keresztül jut el a grafikához, és a grafika vezeti egyik legizgalmasabb felfedezésére, a papírnyomat megtalálására. 1953-ban pedig már lepkeszárnykollázsokat készít. Növényi és másféle sajtolásos lenyomatot illeszt össze és ragaszt papírlapra, melyen szétfolyatja a litográfiához használt zsíros folyadékot. Így a formák játékosabbak, áttűnőbbek, többértelműek lesznek. "A természeti világ különféle jelenségei között mélyen gyökerező kontinuitás van, és az anyagból az emberi formába való finom átcsusszanás ennek a meggyőződésnek a természetes megjelenítése." Új periódusában a litográfia helyet ad a szerigráfiának. Ezek nagy méretűek és vászonra készülnek, de a megváltozott forma és a gazdag színvilág ugyanazt a felszabadultságot és játékosságot sugallják, mint a korai művek. Nincs bennük szorongás, stressz, ahogy nincs bennük a kor politikai és ideológiai áramlatait tükröző indulat sem. A kicsit csúfondáros Dubuffet túlvezet bennünket az időn. Nem engedi, hogy követendőket és imádandókat keresni induljunk, hogy e bálványokat imádjuk, hogy kívülről keressünk kapaszkodót. Ahogy Münchhausen báró saját hajánál fogva ragadta ki magát a mocsárból, úgy kell magunkat is ki- és megszabadítani mindentől, ami a pusztulásba húzna. Különös képek ezek. Kalandok és kalandosak. Még itt, az európai II. osztályban is a szabadságát és az életörömét meglelt ember remek kalandjai. ***

Fűzött ruhatár. Hogy a karcsú derék ideája nem csupán a mai ízlésé, azt régóta tudjuk. S azt is, hogy a természetre ez irányban hatni lehet. Ott a bizonyíték, hogy már Knosszoszban, i. e. 1700-ban a Kígyós istennő - ma a szobor eredetije Heraklionban, a múzeumban látható - fűzőt viselt. Hogy a karcsúsítás hogy történt, hogy mivel végezték, s hogy amivel végezték, az milyen anyagból lehetett, erről nincs írásos emlékünk. A fűzés tényéről szabad szemmel meggyőződhetünk. Természetellenes a darázsderék. Testformálás ez is. Amit a természet meg nem adott, ahhoz kell a praktika. A különböző korok vallanak a különböző praktikákról. Ahogy az idő haladt, úgy gazdagodott a technika, úgy változtak az anyagok (vaslemez, halcsont). Ahogy az ízlés változott, úgy változott az a testrész is, amit passzírozni kellett. Ez az eszköz, a fűző évezredek óta formáz, alakot alakít. Az első világháború traumája kellett ahhoz, hogy a női nem levesse. Ám nem tűnt el teljesen a divatból. Az ötvenes évek báli ruháinál nagyszerűen megfigyelhető. Konsánszky Dóra fiatal ruhatervező iparművész 2004-ben különös játékra szánta el magát. Képzeletbeli ruhatárat készített, amely az elegáns nő ruhatárának egy-egy elemét jeleníti meg a pizsamától az alkalmi ruhaderékig, az esküvői ruháig, és mindezt a fűző ihlette kombinációkból. Ez a bemutató a Történeti Múzeum divatkiállítás-sorozatának része.

***

Dobozvarázs - "ha beülhetnék a belső ruhatárba" - idézi Mándyt a Liget című folyóirat egyik rovata. A kedvencem. Mini esszék, tárcák. Pár mondatok csupán és mégis a végtelenbe röpítők. Az Iparművészeti Múzeumnak van "belső ruhatára", az első emeleten, a könyvtár előtti folyosón. A könyvtár maga is a létező legkellemesebb helyek egyike. Gazdag könyv- és folyóirat-kínálattal, barátságos, szakmailag felkészült munkatársakkal. Az odavezető út pedig mindig valami szellemi csemegét kínál. Volt itt már divatlapok, fajátékok kiállítása, most pedig a tárlókban gyönyörűséges dobozok sorakoznak. Több mint száz éve az ipari tömegtermeléssel együtt megszületett az áruk csomagolásának művészete. Igen, az, mert lélek volt benne, tudás és technika. Ki kellett találni a vonzó külsőt a sokszor szikár tartalomhoz. Egyediek és egyéniek. Bádogból, falemezből és papírból díszes tárgyak születtek, elfért bennük a kávé, a tea, a levélpapír, a szivar, a francia parfüm. Ügyeltek rá, hogy a parfümök megjelenése, az üveg tökéletes formája, a doboz alakja méltó legyen a belé zárt illat hangulatához. Gerbeaud, a cukrász ugyancsak francia szellemet hozott. Ő speciális bonbonos dobozokat tervezett. Szénásy Béla papírneműgyáros pedig százszorszép levélpapírját Küry Klárának, az ünnepelt operettprimadonnának ajánlotta. A díva volt a reklámarc sőt reklámalak. Fényképe ott a dobozon. A tenyérbe fogható, az ujjak - sok-sok ujj - simogatását őrző tárgyak tartalmát rég elporlasztotta az idő. Azt igen. A dobozok varázsát azonban nem.

Józsa