(Rijeka-Opatija, Horvátország, 2004. június 6-12.) Amikor négy esztendeje beszámoltam az UNIMA elõzõ, Magdeburgban megrendezett Világkongresszusáról és Nemzetközi Fesztiváljáról (Criticai Lapok 2000/10), az ott látottak meglehetõsen elkeserítettek. A külföldi recenziók azóta sokszorosan megerõsítették elmarasztaló véleményemet, hiszen a német szakfolyóiratok éppúgy nem kímélték a válogatókat, mint más országok számomra hozzáférhetõ írásai. Egybehangzóan az volt a megszólalók véleménye, hogy Magdeburgban nem bábfesztivált láttunk, hanem alternatív mozgásszínházi, táncszínházi, tárgyszínházi, vizuális és egyéb színházi találkozót, amelyen elvétve bábszínházi elõadások is szóhoz jutottak.

Joggal szorongott tehát a szakmai közvélemény a soron következő világfesztivál előtt: vajon a világ bábművészete ismét önnön lényegét megtagadva, más műfajok és színjátéktípusok felé kacsintgatva mutatkozik be, vagy visszatér eredeti hivatásához, az élettelen anyag megelevenítéséhez. Ahhoz a színházeszményhez, amelyben nem kellék csupán a bábu és a tárgy, hanem a drámai cselekmény hordozója. Ahol a színész-animátor nem a bábu helyett cselekszik, hanem a bábu életre keltésén fáradozik. Nem magát mutogatja, hanem szolgál.

Háromszög - négy évszak (Ecuko Világa)

A dalmát tengerpart két vonzó üdülőhelyén megrendezett események egybeestek a Nemzetközi Bábművész Szövetség, az UNIMA (a rövidítés a francia elnevezést követi: Union Internationale de la Marionnette) megalakulásának 75. és egyik alapítója, 1933 és 1972 között főtitkára, majd első tiszteletbeli elnöke, dr. Jan Malík születésének 100. évfordulójával. Ami a mennyiséget és a változatosságot illeti, Magdeburg 40 hivatalos és 25 nem hivatalos látnivalója, vagy az azt megelőző, 1996-os helyszín, Budapest 86 (!) produkciója mellett jóval szerényebb a horvátországi kínálat: mindössze 26 előadás volt hivatott átfogó képet nyújtani a világ bábművészetének jelenlegi állapotáról. A 150 jelentkező együttes és szólista közül a négytagú fesztiválbizottság az európaiakat részesítette előnyben, a többi földrészt csak Kanada, Japán és Vietnam képviselte. Megkülönböztetett figyelemmel bántak a válogatók a hazaiakkal, de Horvátország öt bábszínháza (Zágráb, Split, Rijeka, Eszék, Zadar) mellett az egykori tagköztársaságok két másik utódállama, Szerbia-Montenegró (Niš) és Szlovénia (Ljubljana, Maribor) bábszínházai is lehetőséget kaptak a bemutatkozásra. (Ez a törekvés megegyezik a korábban kialakult szokásokkal: a vendéglátó országok bábszínházai a korábbi világfesztiválokon is teljes, vagy majdnem teljes létszámban felvonultak.)

Horvátország gyakorlott bábfesztivál-rendező. Elég, ha a két legismertebb nemzetközi rendezvényüket említjük: az 1958 óta működő šibeniki gyermektalálkozót, amely megkülönböztetett helyet biztosít a bábszínházi produkcióknak, vagy az 1968-tól - eredetileg eszperantó nyelvű világfesztiválként indult -, évente megrendezésre kerülő PIF-et, amelynek a horvát főváros, Zágráb ad otthont. Mindkettő joggal vívta ki a gyermek- és bábszínházi közvélemény megbecsülését. E találkozók rendezőinek meghívása, egy-egy díj elnyerése komoly rangot jelent a fellépő együttesek számára. Érthető hát, hogy az UNIMA Tanácsa örömmel fogadta négy évvel ezelőtt Horvátország jelentkezését a következő világfesztivál megrendezésére. Azt is elmondhatjuk elöljáróban, hogy a fesztivál és a kongresszus megszervezése és lebonyolítása minden szempontból megfelelt a várakozásnak.

Szokás valamiféle központi gondolat köré építeni a világtalálkozókat. Ez persze "oly szokás, melyet / Megtörni tisztesb, mint megtartani." Tanácsos legalábbis lazán és formálisan kezelni. Az efféle tematikai megszorítás feleslegesen szelektál, kiszorít, és rendszerint erőszakoltnak bizonyul. Így volt ez most is. "A fesztivál mottójául a VIZET választottuk mint inspirációt, metaforát, amely meghatározza létezésünket ezen a földgolyón" - írja a műsorfüzetben a fesztiválbizottság egyik tagja, Kosovka Kužat-Spaić. A víz, bár teljes valóságában jelen volt a két tengerparti üdülőhelyen, és cseppet sem tűnt metaforának, nem tudott filozófiai tartalommal rendelkező közös gondolattá válni; ha fel is fedeztük a látott előadások többségében, mindegyikben mást és mást jelentett, hol kényszeredett mellékmotívumként, hol helyszínként, puszta kellékként, hol pedig valóban központi konfliktushordozóként volt jelen. Ennek a mottónak alárendelni a válogatást, amely végső soron csakis minőségi szempontok alapján történhet, vitatható érvelés. A végeredmény ettől, úgy tűnik, nem lett sem jobb, sem rosszabb, de ha feltételezzük, hogy jelentős produkciók azért nem kerülhettek be a válogatásba, mert nem esett szó bennük valamilyen formában a vízről, akkor azt kell mondanunk, hogy negatív hatással volt a program összeállítására.

Mindenképpen sajátságos és az eddigi gyakorlathoz képest újdonság, hogy két városban zajlottak az események. Az egymástól 12 kilométerre levő Opatija és Rijeka közötti közlekedés zavartalan volt; az előbbi a résztvevők többségének szálláshelyét, valamint a kongresszus és az elméleti konferencia helyszínét biztosította, utóbbiban a fesztivál zajlott. A hivatalos programot utcai felvonulások, workshopok és kiállítások egészítették ki.

Karakuri bábok mosolya (PUK Bábszínház)

Gondolom, a magdeburgi tapasztalatok felidézése után beszámolóm címe nem szorul különösebb magyarázatra, és a bábművészet elmúlt negyedszázadának vitáiról-viharairól vajmi keveset sejtő olvasó számára is világos: ezúttal olyan bábfesztivált láthattunk, amelynek szervezői azt gondolják, hogy bábszínházat mégiscsak elsősorban bábokkal kell játszani. Ez a cseppet sem újszerű felfedezés természetesen még nem minőségi értékmérő, csupán egy olyan szemlélet érvényesülése, amely gyökeresen különbözik a német találkozó előkészítőinek nézeteitől.

Az a gyakorlat, hogy a hazai együttesek zöld utat kapnak a szereplésre, míg a külföldiek szigorú szűrőn esnek át, magával hozza, hogy a fesztivál műsorának színvonala kétfelé szakad: egy magasabb minőséget hordozó nemzetközi, és egy jóval halványabb hazai mezőnyre. Bár egyetlen UNIMA világfesztiválon sem osztanak díjakat vagy okleveleket, még vitákat sem rendeznek a látottakról, ez a kettős arculat végigvonult az eddigi rendezvényeken is, és semmivel sem volt szembetűnőbb most, mint az emlékezetünkben még frissen élő három-négy megelőző találkozón. Nem is volna illendő egy beszámolóban együtt emlegetni a hazai előadásokat azzal a néhány kiemelkedő produkcióval, amelyre valamennyi résztvevő sokáig büszkén fog hivatkozni mint a jelenkori bábjátszás éppen aktuális csúcsaira. Hogy mégis néhány horvát - és egykori jugoszláviai - előadásról szólok elsőként, azt inkább azért teszem, hogy véletlenül se kényszerüljek bármiféle összehasonlításra a találkozó másik részének közreműködőivel.

A korábbi nemzetközi rendezvények tapasztalata is azt bizonyítja, hogy a horvát bábszínházak színvonala eléggé labilis. Ugyanaz az együttes az egyik alkalommal értékes produkcióval jelentkezik, majd egy másik találkozó mintha cáfolni látszana a korábban kialakult véleményt. A sorrend persze tetszés szerint felcserélhető. A zágrábi bábszínház gyengédséggel és humorral teli tárgyjátéka, a Martin, avagy Minden cipők cipője négy éve joggal keltett érdeklődést Magdeburgban, most a Hüvelyk Matyi történetét egy minden ízében elavult, közhelyekkel teli és érdektelen előadásban próbálta lebonyolítani. A rijekaiak a 2002-es békéscsabai fesztiválon nagy visszatetszést keltettek harsány, rosszízű és ízlésficamoktól terhes produkciójukkal, most mintha egy másik társulat tagjait láttuk volna Anto Gardaš Damjan tava című meséjében. A kétszemélyes báb- és árnyjáték sok szép vizuális megoldása érdemel figyelmet. A figurák szépen mozognak, kár, hogy a kissé dagályos irodalmi anyagot álmatag tempóban görgeti a rendező és a két tehetséges színésznő.

A legértékesebb hazai előadás a fesztivál nyitódarabja, a zadariak Robinson című előadása volt, amely egy fiatal bolgár rendező, Alekszandar Ivanov feldolgozása és rendezése. Meglehetősen szabadon kezeli Defoe regényét, jóformán csak az alaphelyzetet, a számkivetettséget veszi kölcsön, hogy sok humorral, izgalmas formai megoldásokkal, maszkok, tárgyak, kultikus bábok segítségével, a mozgásszínház lehetőségeit szerencsésen alkalmazva, táncokkal, szertartásokkal idézze meg a jól ismert történetet. Nem annyira a főhős viszontagságairól, mint inkább az ember erejéről és álmairól, meg a magányról és a közösséghez tartozásról szól ez a következetes színpadi nyelven, sokszínűen megszólaló példázat. És még inkább a hazaszeretetről. A ragaszkodásról egy darabka földhöz. Arról, hogy milyen jó, ha az embernek van egy szigete. Ez a Robinson már-már szomorú, amikor el kell szakadnia a meghódított földdarabtól.

A Hüvelyk Matyi "nőnemű" változatát is láthattuk: az elültetett árpaszemből tulipánszirmon világra jött, dióhéjban hajózó kislányról, Hüvelyk Katiról szól Andersen meséje, akit egy csúf békakirályfi elrabol, aki lepkékkel, bogarakkal, egéróriásokkal, hatalmas fecskékkel köt barátságot, és akit végül a virágok parányi királya kér feleségül. Robert Waltl szlovén bábművész dolgozta fel és adta elő "az első virtuális bábszínházi előadás"-ként meghirdetett élő komputeranimációt. A kalandos és fordulatos mese természetesen ürügy volt csupán, hogy a számítógép kínálta lehetőségek egyikét kipróbálja a vállalkozó szellemű alkotó. Az eredmény vegyes érzelmeket kelt, mert minden művi és mesterkélt, amit látunk: a környezet, a szereplők, és ezeken keresztül Andersen csupa érzelem meséje is mintha kihűlne, megdermedne a számítógéppel létrehozott rideg közegben. Pedig a mesélő játékos aktív kapcsolatot tart a gyerekekkel, megszólítja őket, párbeszédet folytat velük, ami különleges színezetet ad a kivetítőn, "moziként" megelevenedő történetnek. Mint érdekesség feltétlenül tanulságos Robert Waltl vállalkozása, de remélem, nem ilyen lesz a jövő bábfilmje és bábszínháza. Jobb volna, ha a sokórás számítógépezés után a gyerekek ezután is igazi animációt meg igazi bábszínházat néznének, ha valódi álmokat szeretnének látni.

Bolgár közreműködéssel jött létre a niši (Szerbia és Montenegro) bábszínház különleges látványossága, Az éjszaka árnyai is. Az alkotó páros, Biszerka Kolevszka rendező és Szliva Velicskova tervező jó ismerősünk, ők készítették a győri Vaskakas Bábszínház Alice című produkcióját, amelyről a kecskeméti találkozó kapcsán írtam (Criticai Lapok, 2004/4-5). Most is tökéletes technikai biztonság, dinamika, remek tempó- és ritmusérzék jellemzi munkájukat. Egy asszony tragikus sorsa bontakozik ki előttünk, aki lázas és reménytelen párkeresése közben egyre magányosabb lesz. Víziók, álmok, vágyak elevenednek meg a színes árnyjáték vásznain. A mozgásszínház és a poliekrán árnyjáték egyesítéséből jött létre ez a hatásos zenés némajáték. Az előadás 2003-ban elnyerte a Sztara Zagorai (Bulgária) Fesztivál nagydíját.

A válogatás kettős mércéje nyomán kialakult kétarcúság persze nem jelenti azt, hogy a nemzetközi mezőnyben nem akadtak gyenge produkciók. Mindjárt a megnyitó délutánján értetlenül álltunk az olasz Il Dottor Bostik nevű egyszemélyes színház szereplése láttán: vajon miként juthatott át a szigorú zsűri rostáján egy ilyen bombasztikusan semmitmondó közhelygyűjtemény? Pedig a művész, Dino Arru szórólapja arról tájékoztat, hogy az 1979 óta működő együttes egyike az ország mindenre elszánt avantgárd vállalkozásainak. Igaz, a produkció tökéletesen megfelelt a fesztivál mottójának, a címe ugyanis lakonikus tömörséggel Acqua, azaz A víz volt, és iskolai etűdsorozatot tartalmazott az ember és a víz ellentmondásos kapcsolatáról.

A zágrábi bábszínház mellett egyetlen olyan résztvevője volt a mostani találkozónak, aki Magdeburgban is jelen volt: az ausztráliai születésű, Hollandiában élő Neville Tranter. Az ő egyszemélyes színháza távolról sem valamiféle one man show. Olyan nagyszínház, amelyet történetesen egyetlen ember irányít, éltet, hoz mozgásba. Négy év előtti borzongatóan kellemetlen játéka, a Re: Frankenstein Mary Shelley horrorjának hőseit keltette látszat életre bravúros empátiával. Mostani szellemidézése, a Schiklgruber alias Adolf Hitler a címszereplő végóráit beszéli el. 1945. április 20-át írunk, az oroszok már Berlin külvárosában vannak, és a városközpontot lövik. A vezérkar a Führer 56. születésnapját készül megünnepelni. Mindent elkövetnek, hogy vesztét érző vezérüket jobb kedvre derítsék. Korabeli dalok, indulók szólalnak meg, a különös, hipernaturalisztikus és mégis groteszk panoptikumi figurák bizarr haláltáncot járnak: Göbbels, Göring (utóbbi kocsin közlekedő óriásbáb), Eva Braun és maga a Führer, csupa életnagyságú torzó, nyomorék élőhalott. És köztük az egyetlen "élő" szereplő: Neville Tranter mint hűséges tisztiszolga. Valamit elképesztően tud, amit csak kevesen: úgy jelen lenni, hogy ne őt figyeljük. Kezében két báb, ő ott áll közöttük, tisztelettel figyel, és mi alig vesszük észre. Aztán valamelyik báb megszólítja, és akkor partnerré lép elő. Haptákba vágja magát, és meghallgatja a parancsot. Eva Braun figuráját ragadja meg, táncra kéri, megénekelteti. Egyszerre bravúros hatásvadász és hivatásának mértéktartó szolgája. Kilencven percen át bujkál szerepből szerepbe, kaméleonként ölti fel halálra ítélt, vagy talán már a túlvilágról visszaszólított hőseinek alakját és hangját, alig karikírozva, alig távolságot tartva színész és szerep közt, néhány vonással mindig tökéletesen hiteles pillanatokat és szituációkat teremtve, a bábszínészmesterség lényegéig hatolva, de csak percekre, mert már jön a következő jelenet, a következő szerep és a következő báb. Neville Tranter a legkiválóbb bábszínészek egyike, akit valaha láttam. A világ legtermészetesebb módján fojtja belénk a szót, amikor arról vitatkozunk, lássuk-e a bábjátékost, vagy bújjon el a paraván, a csuklya, a fénysík mögé. Ő úgy van jelen, hogy csak akkor látom, amikor ő akarja. Amikor saját testi valójában lép be a cselekménybe. Nincs szüksége trükkökre, hogy eltűnjön a szemünk elől. Nincs szüksége fejgépekre, hogy valamelyik szereplője fontosságát kiemelje. Azt tesz velünk, amit akar. A nyolcszáz személyes Városi Népszínház földszintjén és páholyaiban ülőket egyszerre hipnotizálja. Elhiteti velünk, hogy bizarr torzói élnek, beszélnek, reménykednek, rettegnek. Másfél órás varázslata a fesztivál leghátborzongatóbb élményei közé tartozik.

Különös kalandra hívja a nézőket az orosz Ognyivo (Tűzszerszám, a nevüket természetesen Andersen meséjétől kölcsönözték): a Holnap kezdődik a tegnap a huszadik század orosz festőit hívja segítségül, hogy felidézze a történelem viharait. Malevics, Szokolov, Koncsalovszkij, Majakovszkij, Tatlin, Kandinszkij, Goncsarova és még vagy harminc kortársuk képei jelennek meg a komputergrafika és különféle animációs technikák segítségével. A főszereplő hurrikán végigsöpör Kazimir Malevics Vörös terén, és magával ragadja Petrov-Vodkin Vörös lovát, végigvezet forradalmakon, polgárháborúkon, a tegnapokon és a tegnap kezdődött holnapokon. A lendületes és értékes előadás eredetiségét és erényeit az sem csökkenti, hogy a változatos eszközök és technikai megoldások nem képesek egységes színházi nyelvvé összeállni.

Vietnam ezúttal is, mint mostanában szinte minden fesztiválon, a vízi bábszínházzal szerepelt, de Japán több arcát is igyekezett megmutatni. A tradicionális japán bábjátéknak csupán néhány eleme villant fel a PUK Bábszínház előadásában, amely a múlt század fordulóján élt szerző, Izumi Kyouka (1873-1939) művéből készült, és egy szerelmi történetet dolgoz fel. A Karakuri bábok mosolya nem színházi előadás, hanem több mint négyszáz éves mechanikus figurák bemutatója. Mintegy hatszáz mechanikus báb maradt fenn Aichi tartományból, amelyek oszlopokon lépkednek, teát szolgálnak fel, táncra perdülnek. A magyar nézőnek óhatatlanul Kempelen Farkas sakkozó automatája jut eszébe, amikor a játékosok egyik-másik trükkjüket "leleplezik", és a pódium alatt meglátjuk a gépezeteket irányító embereket. Pompás mulatság az Ecuko Világa elnevezésű társulás pantomimmel kombinált tárgyjátéka, a Háromszög - négy évszak. Két bábjátékos-mimus és egy zongorista kisebb-nagyobb és különböző színű háromszögeket rakosgat zenére, amiből mulatságos élőlények, állatok, növények alakulnak ki. A háromszögek díszletként is szolgálnak és mindent tudnak: átvilágíthatók (vagyis árnyjátékra is kiválóan alkalmasak), összerakhatók, szétszedhetők. A jókedvű pár egymást bosszantja, tökéletes pontossággal kidolgozott gegsorozatuk bájjal és eleganciával teli. Miközben pompásan szórakozunk, kiderül, hogy az egzotikus ország humora nincs is olyan távol tőlünk, mint azt a térképek alapján gondolnánk.

Aligha hihető, hogy a rendkívül izgalmas és magas színvonalú bolgár bábszínház kínálatából nem akadt érdekesebb a válogatók számára, mint a Magdalena Miteva írta-rendezte-tervezte neontörténet a szerelemről. A Kipp-kopp véget nem érő szépelgés UV-lámpák fényében két szerető szív (egy kék meg egy piros) egymásra találásáról. Igaz, ha ünneprontók akarnánk lenni, ezt a kérdést még néhány együttes láttán fel lehetne tenni. Ehelyett azonban örüljünk inkább a hazai sikereknek: Magyarországot két produkció képviselte. Mindkettő sok fesztiválon szerepelt már. A győri Vaskakas Bábszínház előadása, A teremtés nyolc napja, Krzysztof Rau gumiabroncsokból formált etűdsorozata most is pontosan működött, minden ötletre, minden szellemes tárgyformálásra biztosan bejött a nevetés. Igazi megbízható fesztivál siker a világ bármely táján, akárcsak Lénárt András meghatóan humoros Mikropódiumának Stop című műsora.

Schiklgruber alias Adolf Hitler (Neville Tranter)

Shakespeare nélkül nemigen van ma már bábfesztivál. Csehország legjobb bábszínháza, a libereci Naiv Színház A vihar-előadása számos kérdőjelével együtt is új utat nyit a tárgyakkal, bábokkal és más élettelen anyagokkal játszó, a költői gondolatot mindig színpadi metaforákban újrafogalmazó alternatív színház történetében. A rendezőt, Michal Dočekalt nem a mese, a varázslat vonzotta a bábszínházhoz. A kiváló rendező jelenleg a prágai Nemzeti Színház művészeti vezetője, Csehov, Shakespeare, Marlowe, Kleist művei jelzik eddigi pályáját. A libereci bábszínházzal nem ez az első találkozása. Túl van tehát a műfajra való rácsodálkozáson. A többszólamúságot, a szüntelen alakváltozást állította az előadás középpontjába. Mindenki ilyen is, meg olyan is ebben az előadásban. Mindenki látszik valaminek, aztán megint másmilyennek mutatja magát, míg végül igazi önmaga lesz. Miranda eleinte porcelánbaba, érintetlen, naiv gyerek (alvóbaba, kinyitja a szemét, de a szeme helyén üres szemgödör tátong), aztán amikor szerelmes lesz, ember nagyságú bábalakot ölt, mögötte majdnem ember a mozgató. Ferdinánd fej nélküli, fekete ruhás rongybaba bábját fehérruhás ifjú élteti. A végén mindketten emberi valójukban találnak egymásra. Caliban szörnyeteg, de neki is van emberi arca: legemberibb pillanataiban letépi a maszkját. Alonso udvara, Antonio és Sebastian olasz maffiózók, de ők sem igaziak, álöltözetben vannak, hiszen férfiruhába öltözött nők játsszák. Ariel hol fehér, hol fekete (amikor láthatatlan), de néha arcot formázó lepkeháló. Prospero a nagy bábjátékos: van egy parányi bábszínpada, amelyben "lepróbálja" az általa megtervezett eseményeket. (Talán Haydnnak volt ilyen modellszínpada kismartoni otthonában, állítólag itt próbálta le az operáit.) De a kicsi színpad felett Shakespeare arca-maszkja mered ránk. Ő nem változik. Ő a kezdet és a vég. És ez a kis családi bábszínház néha a világegyetem, elvégre színház az egész világ: görögtűz, műanyag, színpadi gépezetek, varieté, kabaré. Igen ám, de Prospero is csak játszik velünk, játssza a kabaréfigurát, igazából álruhás vándorbábjátékos, főpap. Maga a Mindenható. És az egész "mese" egy rideg, fémből-műanyagokból épült posztmodern, stilizált revüszínpadon játszódik. Harsány eszközeivel, provokatív hangvételével az ifjúságot szólítja meg. És az ifjúság alighanem nagyon sokat megért ebből a szemkápráztató, látványos, harsány és roppant sokértelmű Shakespeare-előadásból.

Ám Shakespeare mellé ezúttal egy ritkább vendég, Moličre is bekéredzkedett a klasszikus bábszínházi szerzők népesedő táborába. Harpagon egy ócska, otromba konyhai falikút vízcsapja a spanyolországi Tabola Rassa együttes A fösvény-előadásán. A szerelmesek, Marianna és Cléante, illetve Elíz és Valér divatos, modern vonalú, nikkelezett, illetve rézzel (netán arannyal?) bevont tetszetős csaptelepek, amilyeneket manapság újgazdagék procc fürdőszobáiban látni. Mindenki vízcsapból van, Anzelm éppúgy, mint Fecske, Fruzsina vagy a Csendbiztos, ki-ki életkorának és jellemének megfelelő ósdi, vagy fényes kiszerelésben. A csaptelepfejeket egyszerű színes textíliák egészítik ki, ezek szolgálnak testként. Roppant egyszerű, meghökkentő figurák.

Mindez azonban puszta formai ötlet volna, ha az előadás nem a vízhiányról, a szárazságról szólna. Ez a Fösvény valahol a sivatagban játszódik. Az is lehet, hogy valamilyen éghajlati katasztrófa következtében az egész Föld sivataggá változott. Ilyenkor pedig az a leggazdagabb ember, akinek vize van. Harpagon tehát vizet gyűjt a pincéjében egy kancsóba. Fecske ezt a vizeskancsót találja meg és lopja el. A félőrült Harpagon nevezetes monológjában nem a pénzét siratja, hanem cseppenként, kortyonként összegyűjtött, életet, gazdagságot jelentő vízkészletét. (Az alapos kurtításon túl a szövegen nem változtattak, csupán a pénz helyett mindenütt vizet emlegetnek.) Ebben a világvége hangulatot árasztó, keserű előadásban, amelyet két mindenre elszánt komédiás, O. Benoit és M. Gallardo (a teljes keresztnevüket nem árulja el a szűkszavú műsorfüzet) rendezett és ad elő, csak a szerelem jelent menekülést. Az alig másfél órás játék mindjárt egy szenvedélyes szerelmi aktussal kezdődik, Elíz és Valér kettősével. Csak kavargó selymeket látunk, amelyekből kibontakozik a szerelmespár, hogy megtegyék a szükséges lépéseket boldogságuk tartós beteljesülése érdekében. De az igazi szenvedély Marianna és Valér között tombol: az ő légyottjuk - Vivaldi A négy évszakjának II. koncertjére, a nyár tikkasztó hevét, majd a kitörő vihart érzékeltető hegedűversenyre - egyszerre valódi extázis és a nézőkkel összekacsintó irónia. A játékosok, amikor már a vad, egymást marcangoló együttlét, a selymek kavargása kevésnek bizonyul, egy ventillátort hoznak, bekapcsolják, majd dühödten hintőport szórnak bele. A ventilátor eszeveszetten kavarni-szórni kezdi a fehér port, amely egy éles fénycsóvában gomolyog, elnyelve a szerelmeseket, a játékosokat, és mindnyájunknak vigaszt nyújtva a kilátástalan helyzetben.

Ezt az előadást nagyon sokáig fogjuk emlegetni. Hivatkozni fogunk rá. Ezután már nem lehet egészen úgy gondolkodni a bábszínházról, mint eddig. A Tabola Rassa A fösvénye azoknak a kiemelkedő produkcióknak a sorába tartozik, amelyek időről időre átírják a huszadik-huszonegyedik századi bábjátszás műfajelméletét. Mint Obrazcov két csupasz golyóval megjelenített szerelmespárja az ötvenes években. Mint Yves Joli papírtragédiái és szerelmes esernyői a hatvanas években. Mint Michael Meschke Übü királya 1964-ben. Mint a Petruska az Állami Bábszínházban 1965-ben. Mint Josef Krofta Csipkerózsikája 1976-ban. Mint Peter Schumann, Eric Bass, Massimo Schuster és mindazok, akik egy-egy új fejezetet nyitottak az egyetemes bábtörténetben.

Balogh Géza