Április 16-án és 17-én ugyanazzal a programmal lépett közönség elé a Budapesti Fesztiválzenekar. A régi s eléggé nem dicsérhetõ gyakorlat nem kizárólag a közönség számára kedvezõ (mivel így kétszer annyian hallhatják az adott mûsort), hanem gyümölcsözõ az elõadók számára is. Túl azon, hogy a kétszeri elõadás kedvéért talán önmagában is megéri lelkiismeretesebben-alaposabban felkészülni, a vendégmûvészekkel való együttmuzsikálás is feltehetõen maradandóbb nyomokat hagy. Ezúttal Claus-Peter Flor volt a dirigens, szólistaként pedig - 1997 áprilisa óta elõször - Rudolf Buchbindert köszönthettük ismét.
A műsor markánsan két részre tagolódott; a klasszikus első rész után Csajkovszkij VI. szimfóniáját játszották. A gondosan szerkesztett, informatív műsorfüzetből kiderül: Joseph Martin Kraus c-moll ("Gyász") szimfóniáját és Haydn D-dúr zongoraversenyét ezúttal tűzte először műsorra a zenekar, a Csajkovszkij-szimfóniát pedig legutóbb csaknem négy éve szólaltatták meg.
A Budapesti Fesztiválzenekar az utóbbi időben legtöbbször vendégkarmesterekkel lép fel, s ennek hasonlóképp meglehet a hosszú távon kamatozó haszna, mint annak, hogy sokáig többnyire vezető karmesterükkel, zeneigazgatójukkal: Fischer Ivánnal léptek fel. A kiváló együttes számára minden egyes vendégkarmester tanulságokkal szolgálhat. Lehet egyetérteni a felfogásukkal, vagy csak kénytelen-kelletlen követni az irányításukat, jelenlétük azonban mindenképp véleményformáló hatású. (Bármely együttes esetében így van - vethető ellen. Igen ám, de a BFZ muzsikusai hatalmas repertoárjuk birtokában összehasonlításokat tehetnek, s mivel aligha jelent problémát számukra eleget tenni bármilyen dirigensi kívánalomnak, a konkrét feladatok megoldásán túl interpretációtörténeti tapasztalatokra is szert tesznek.)
Claus-Peter Flor személyében - mint annyiszor korábban - ezúttal is jelentős muzsikusegyéniséget ismerhettünk meg. Flor azok közé a dirigensek közé tartozik, akik nélkülözhetetlenségét állandóan érezzük a színpadon. A felkészült együttest úgy irányítja, hogy bármely pillanatban aktuális instrukciót képes adni. Tehát a kívánt hangzásképet életre hívó koreográfián túl olyan mozdulatokat is tesz, amelyek "itt és most" aktuálisak, s ennek következtében a hangzáskép minden pillanatban közelít az általa elképzelthez. Ezzel az állandó-aktív jelenléttel arra készteti a zenekari játékosokat is, hogy minden pillanatban a megfelelő ranggal-jelentőséggel illeszkedjenek az összhangzásba. Éppen ebből következik, hogy bizony, voltak olyan pillanatnyi pontatlanságok, amilyeneket egyébként ritkán hallunk a Fesztiválzenekartól. De most örültünk ezeknek: azt igazolták ugyanis, hogy senki sem mechanikusan játszik - vagy talán néhányan egy-egy pillanatig mégiscsak, s éppen ebből adódhattak az apró pontatlanságok. A zenekari játékosok állandó jelenléthez szoktatása azért is fontos, mert ilyenkor új szépségeket találva a már szinte megunt művek is új fényben tűnnek fel, az újonnan repertoárra vettek pedig rögtön a pontos kidolgozottság és az arányos egészbe illeszkedés szándékával valósulnak meg.
Flor dinamikai és hangszínérzékenysége maradandó élménnyé avatta Kraus szimfóniáját. A közönség számára - mondhatni - ismeretlen műről lévén szó amúgy is megvalósult az a zenehallgatási követelmény, amit pregnánsan fogalmazott meg magyarul elsőként megjelent könyvében Harnoncourt. Vártuk, ahogyan megszületik a zene a gyakran mozarti szépségűnek érezhető fordulatokból. Kizárólag értő irányító és hasonlóan nagy irodalomismerettel rendelkező együttes képes úgy életre kelteni partitúrát, hogy már első hallásra mindent "elhiszünk". Meglepődünk a szokatlan ütőseffektuson a nyitótétel kezdetén, ami megadta az egész kompozíció alaphangulatát, majd a telt hangon játszó vonóskar fokozatosan gazdagította a színpalettát. Közben figyeltük: hol kezdődik a fő mondanivaló, s meddig tart az alaposan megmunkált háttér, hiszen a szerző meglepően kevés jellegzetes dallamot használ. A hangzás egészét át- meg átszövik a sóhajmotívumok, amelyekből különböző nagyságú hangzásfelületeket alakít ki, s így az egyetlen szín árnyalatai segítenek a formai tájékozódásban. Ilyen mű megszólaltatásához ideális a Florhoz hasonló karakterű dirigens; apró mozdulatokkal finomította a hangszerek arányát, s egy-egy középszólam kiemelésének meglepő hatása lett. Mintha kinagyítaná a kedély megannyi apró érzelmi rezdülését, vagy a fókuszélesség változatlanul hagyásával változtatná a távlatot. Ez a mikrostruktúrák iránti érzék rendkívüli hatású korálharmonizációt eredményezett a III. tételben, a szólóbrácsa, az oboák és fagottok játéka pedig egészen speciális hangszíneket.
Haydn népszerű D-dúr zongoraversenyének zenekari kísérete nemigen adott lehetőséget hasonló hangszínvarázshoz (vagy talán még mindig a váratlan élmény hatása alatt maradt a hallgató?), ám Buchbinder rézkarc élességű és pontosságú szólója jóvoltából ez az interpretáció is gazdagítani tudta a korábbi emlékképeket. A ráadás Johann Strauss-parafrázis jóvoltából fogalmat alkothattunk a pianista virtuozitásáról is.
Csajkovszkij Patetikus szimfóniája őszintén romantikus interpretációban csendült fel. Flor vastagabb ecsettel, szélesebb mozdulatokkal vitte fel itt a színeket, de a nagyobb lépték korántsem ment a kidolgozottság rovására. Itt is kihallhattunk apró pontatlanságokat, főként újfajta mozgásformájú szakaszok indulásakor - azonban pillanatok alatt azonos lendületet vettek a játékosok, s az ily módon (aktív figyelemmel) kontrollált pontosság összehasonlíthatatlanul magasabb rendű annál, amely csupán azonos sebességet eredményez. Hangulattal, kedéllyel teltek meg a kísérő fordulatok is - és a kidolgozott háttér előtt még jobban érvényesültek a mindenkori jelentős tematikus anyagok.
Alig vettük észre az idő múlását - és a kapott élmények hatására szinte üdébben hagytuk el a koncerttermet, mint ahogyan beléptünk oda. Az élmény erejét mutatja, hogy ezúttal nem vált küzdőtérré a ruhatár sem.
Fittler Katalin
