Lehet, hogy nekem könnyû. Szemben a dogmatikus és nem dogmatikus Wagner-rajongókkal, nem okozhat számomra nehézséget elfogadni a dédunoka tiszteletlenségét a dédpapa iránt. Nem kedvelem ugyanis Wagnert. Nemcsak az eszméit nem tudom osztani, de a zenéjét is legföljebb csodálom, ám nem szeretem. Idegenkedem ettõl az öblös, harsány romantikától, hõsi pátosztól, még ha muzsikában fejezõdik ki, akkor is. A mitológiai-történelmi szüzsékrõl pedig jobb, ha egy szót sem szólok. Maradjunk csak a szóban forgó Lohengrinnél, amellyel annyi év - ha nem évtized - után sikerült némi operabotrányt kavarni Budapesten, s amelynek a bemutatón készült felvételét dicséretesen rövid idõn belül leadta az M2. Folyik egy fondorlatos per - történetesen a magyarok elleni harcra készülõ Madarász Henrik udvarában -, s a megrágalmazott ártatlanság látszólag védhetetlen, felbukkan azonban egy hõs, akirõl a történet végén kiderül, hogy hivatalból mindent tudott, hiszen a Szent Gráltól érkezett. Ahelyett azonban, hogy fölfedné az igazságot, párbajban legyõzi a rágalmazót, és ragaszkodik névtelenségéhez. A szent erõ ugyanis csakis inkognitóban hatékony. Racionálisan teljesen értelmetlen történet, igaz, nem is a ráció világában játszódik. Egyfelõl a hívõ középkorban, keresztény és pogány hitekkel élõ emberek körében, másfelõl a XIX. század közepén, túl a felvilágosodáson, amikor mindenféle kiábrándító forradalmak után veszett el ismét az értelembe vetett hit. Az most tulajdonképpen mellékes, hogy az elszántan fütyülõ, "buh"-zó pesti és Németországból jött wagneristákat csöppet sem zavarja, hogy Richard Wagner is a maga képére-korára szabta a középkori történelmet. Éppen úgy, mint más mûveiben a német mitológiát.

A dédunoka, Katharina Wagner rendezése racionalizálja, szándéka szerint a mi korunkra, legalábbis közelmúltunkra fazonírozza át a cselekményt. Ha ugyanis Lohengrin nem a szent helyről, túlvilági-isteni erők birtokában érkezik, hanem mondjuk a KGB-től (esetleg az FBI-tól, a Stasitól vagy a Securitatétól - hogy a Moszadot ne is említsem), akkor minden logikus lesz. Az is, hogy mindent pontosan tud, meg az is, hogy nem fedheti föl kilétét. Igaz, egy valódi ügynök nyilván valamilyen fedőszemélyiséggel jelentkezne, de ennyi valószerűség már mégsem várható el egy operától. A lényeg mindenesetre az, hogy semmi problémát nem látok abban, hogy a Lohengrin a közelmúltban egy ideig létezett német állam külsőségei között bukkan föl. Nem az az igazi kérdés, hogy mi köze Richard Wagnernek az NDK-hoz. Sokkal inkább kérdéses lehet, hogy nekünk mi közünk van az NDK-hoz. Ehhez az ideiglenes, alig negyven esztendeig fönnállt politikai képződményhez.

theater.hu fotó - Ilovszky Béla
Az Erkel színházi előadás - legalábbis a televízióban közvetítve - arról győz meg, hogy több, mint gondolnánk. A nyitóképet uraló Lenin-fej ugyanis később eltűnik. Lohengrint viszont már egy demokráciát követelő tüntetés sodorja a színre - lehet, hogy már 1989-ben vagyunk? A kivetítőn pedig a teljes második felvonás alatt a néppel, az egyszerű emberekkel fraternizáló hős alakját sulykolják. Miközben Ortrud és Telramund ármánykodik, Lohengrin sétál a fejük fölött, kutyával kocogó emberrel találkozik, szót vált vele, tóparton hattyúkat etet, kisgyereket simogat, padon pihenőkkel barátkozik. Leszáll a nép közé Brabant megmentője. A folyamatos ismételgetésből pedig nyilvánvaló lehet, hogy politikusi imázsépítés, azaz korábbi kifejezéssel élve, közönséges propaganda folyik. Lohengrin elvtárs nem a rendszerrel szemben álló gáncs nélküli lovag, hanem éppen hogy a rendszer különleges, különlegesen fontos figurája. Az egykori propagandafilmek idealizált hőseinek a rokona.

Már ha egyáltalán elvtárs még. A kezdő jelenetben még egyértelműen szocialista kongresszusi külsőségek ugyanis fokozatosan mintha bármely politikai eseményre, bármilyen parlamenti huzakodásra megfeleltethetők lehetnének. Az 1989 előtt és után között nem is olyan nagy a különbség. A közélet, a nyilvánosság mindenkori álságossága, megjátszottsága, demagógiája bontakozik ki mindabból, ami kezdetben a szocialista rendszer sajátosságának tűnhetett föl. S ez a titkokat elfedő, szőnyeg alá söprő hipokrízis a magánéletbe, a szerelembe, a nászszobába is betüremkedik. Lohengrin mint ifjú férj ahelyett, hogy azzal foglalatoskodna, amit a nászindulóban a szív gyönyöreként emleget a kórus, zakóban-nyakkendőben beszédet intéz az ifjú asszonyhoz. És Elza hiába is próbálja egy félreérthetetlen mozdulattal jelezni, hogy hús-vér nő van jelen. És hiába megy ki a hős a mosdóba, onnan ugyancsak kifogástalan házikabátban jön vissza, ezúttal már egyértelműen amerikai mozifigurákat idézve. A nászéj menthetetlenül fullad titkokat firtató veszekedésbe.

A záróképben pedig arról értesülünk, hogy az elvarázsolt brabanti herceg itt mifelénk nem hattyú, hanem egy hajléktalan képében lappangott közöttünk. A televíziós közvetítésben a hajléktalan folyamatos jelenléte sajnos elsikkadt, fölbukkanása a befejezésben azonban így is nyomatékosítja, hogy a hatvanas-hetvenes évek szocialista német államából eljutottunk napjainkhoz. Korunk kapitalizmusának jellegzetes szégyenfoltjához.

Katharina Wagner rendezésének azonban nem az a legfőbb erénye, hogy logikus - legalábbis operai értelemben elfogadható - mai történetté alakította a történelmi-mitológiai cselekményt, hanem hogy ez a cselekmény nagyjából kitölti a zenét. Megfelel annak. Számomra még jobban is, mint az eredeti. Mindaz, ami fölösnek, hamisnak, álságosan patetikusnak hangzik középkori kosztümökben, az itt a helyére kerül, ironikus értelmet nyer: a nyilvánosság, a politika, de akár az egész emberi létezés alapvető hazugságairól, álságosságáról, hamis pátoszáról beszél.

Katharina Wagner értelmezésében a történetben egyetlen igaz ember szerepel, a kicsit együgyű, szinte értelmi fogyatékos Elza. Sümegi Eszter megjelenítésében legalábbis egy szelíden lázongó hippi és egy erdőből szabadult vadóc keverékének tetszik. Idegen a civilizáció rengetegében. Kiss B. Attila Lohengrinje ugyancsak nem pusztán énekesi, hanem színészi remeklés is: titokzatos hivatalnok titkos megbízatással, gesztusai jól begyakorolt, fegyelmezett klisék, indulataiban is keveredik az igazi felháborodás a közszereplői megjátszással. Egész megjelenése pedig a funkciója által naggyá lett ember pontos képe. Fried Péter Henrik királya a mindenkori hatalom legfőbb bürokratája, Cserhalmi Ferenc a király hirdetőjét elegánsan semmilyen fiatalembernek, a hatalom meggyőződés nélküli fogaskerekének láttatja. Perencz Béla Telramundja az acsarkodva ármánykodó ellenség kitűnő megfogalmazása, Marton Éva pedig egy energikus és ambiciózus káderfeleség tökéletes megfogalmazása.

Zappe László

 

NKA csak logo egyszines

1