Magyar Fotográfiai Múzeum, 2003 Tudják, mi a tömörlátvány, mik a világtárlati eszközök, mi a zsebmozi, mi a fotópuska, milyen is a sztereogramszalon és mi a guckkasten? - mely utóbbit így írja le Charles Baudelaire: "ezer és ezer mohó szempár tapadt a sztereoszkóp (guckkasten) készülékek nyílásaira, mintha a végtelenbe láttak volna rajta keresztül". Mi az a késztetés bennünk, hogy kukucskáljunk? Miért izgalmasabb tekintetünk körbepásztázása helyett egy kis résen át szemlélni ugyanazt. Kandikamera-adások kedvenc témája: mennek az emberek bambán elõre, de ha látnak egy kerítést, rajta réssel, mind megáll egy bámulatra. Titkokat keresnénk? Át akarunk legalább nézni a saját világunkból egy másik világba? A mûvészek a szobrokkal, mozaikokkal, festményekkel új valóságot teremtettek, tükörképet, két vagy három dimenzióban - a megdermedt pillanatban (Lessing) -, mozdulatlanságban is létezõt. Szeretünk képeket nézegetni. A ma embere többnyire nem a valóság (nem lehet leírni, hogy való) világát, hanem annak képét szemléli, akár Platón hasonlatának embere. Õ a barlang bejáratának háttal ülve csak a falra vetülõ képekben juthat a megismerés birtokába, mi pedig ülünk a különbözõ kasztnik elõtt és bámuljuk a virtuális valót. Elízium ez az igazi helyett, hitetik a bennük látható csodákat számunkra is. Ezzel kísérlik meg elviselhetõvé tenni az elviselhetetlent.

Amióta az emberiség kilépett a természeti létből, az elvágyódás óhaja tetten érhető. Eszközöket is fabrikáltunk hozzá. A jelent ismerjük és használjuk. A hogyan is volt bemutatása egy okos könyvvel most következett. A szerző fotótörténész, a Magyar Fotográfiai Múzeum munkatársa. Akkor kezdett témájával foglalkozni, amikor még nem volt múzeum, csak Kincses Károly hitt benne, hogy fontos és kell. A fotósok képeket alkottak a jelenről, a múlt nem volt érdekes. Kolta Magdolna tudós felkészültséggel vizslatta a múltat. Legutóbbi munkájában a fotográfiai látás kultúrtörténetét dolgozta fel, sok-sok képpel, lebilincselően.

Az olvasó nyomon követi a képi látás alapformáit a camera obscurától az anamorfózisig (ez utóbbi az az izgalmasság, amikor a színpacni egy gyönyörű ló látványában tükröződik a fémhengeren). Megismerhetjük, hogy milyen praktikákat hívtak segédeszközül a rajzolni kevéssé tudó mesterek, vagyis például mi a fizionotrász. Ezzel az eszközzel megszólalásig hasonlító portrét lehetett készíteni bárkiről. A modellt egy fejtámla segítségével rögzítették, s felszólították, hogy egyetlen pontra szegezze a szemét. Maga a szerkezet egy faládában elhelyezett pantográfból (ez olyan perspektíva-segédeszköz, amely lehetővé teszi nagy méretű tárgyak, szobrok, emberek körvonalainak követését a rajzpapíron) és egy célkereszttel ellátott csőből állt, a rajzoló a csövet mintegy távcsőként használva végigvezette az arcvonások mentén, a pantográf karja pedig különböző áttéteken keresztül rárajzolta a portrét a láda belsejébe szögelt papírlapra. Ily módon két perc alatt elkészült a kontúr. Majd a rajzoló kitöltötte a kontúrokat, vagyis az arc és a ruha részleteit. Ebből a leírásból is látszik, hogy a fényképezőgép feltalálása mennyit könnyített a helyzeten.

Hát még a televízió megalkotása. Azelőtt a kukucskálók a rotundában élvezhették a horizont művészi megjelenítését, a panorámát. A tizenötször százhúsz méteres felület megfestésén több hónapig dolgoztak az alkotók (a háromszázhatvan fokos festmény szabadalmát Robert Barker jelentette be 1787-ben). Akik nem jutottak el az efféle helyekre, azokat a vásárok alkalmával a vándor képmutogató kereste meg, hogy ők is átélhessék például Gulyás Miska és Káposzta Sári szomorú históriáját. Az 1800-as évek körül divatba jöttek a holdfénytranszparensek (a kép mögé fényforrást helyeztek, amely megvilágította az általában holdfényes tájat ábrázoló képet). A diorámákban is általában tájképeket vagy templombelsőket mutogattak, amelyeket különböző színű szűrőkkel irányított fényekkel világítottak meg. Így azt is elérték, hogy érzékelhetőek lettek a képben bizonyos mozgások: felhők vonulása, ködgomolygás. A vetített kép a másik csoda. Már a sárospataki kollégiumot meglátogató II. Rákóczi Ferenc 1709-ben gyönyörködhetett benne. "Elővesszük a fényt tükrözve irányító bűvös lámpát, amely egy homorú fém tükörből, lámpából és két domború lencséből készült, amely által egészen kicsiny, világos és átlátszó színekkel üvegre festett képeket, hatalmas nagyságban, csodálatos látványként, sötétben elő lehet állítani."

Ahogy az ember egyre többet tudott a mozgás szembéli és agyi érzékeléséről, úgy születtek egyre rafináltabb ötletek a mozgás megjelenítésére. A taumatróp kis kerek kartonlap két oldalán egymást kiegészítő rajzokkal, például üres kalitka és egy madár, vagy kopasz ember és egy paróka. Egy madzaggal a kartonlap megforgatható, s akkor úgy látszik, hogy a madár a kalitkában ül, a kopasz embernek pedig haja nőtt. A zootróp a felül nyitott, alul zárt üreges papírhenger, amelyet egy függőleges tengely körül forgattak. A hengerfal alsó részén azonos távolságban bevágások voltak, a palást belső oldalára mozgás fázisait ábrázoló papírcsíkot ragasztottak. A keskeny réseken betekintve mozgó képeket látunk.

Kolta Magdolna a tudós alaposságával dolgozta föl a képalkotó eszközök kultúrtörténetét. A könyv nyelvezete, a fejezetek tagolása a tudományosság precizitását tükrözi. Gazdag jegyzetsor és szómagyarázat lexikon, valamint részletes bibliográfia tájékoztatja az érdeklődőt. Olyan gazdag a képanyag, olyan élvezetes, olvasmányos a szöveg, hogy nemcsak a szakmai érdeklődő, de az eleddig csak képernyőt látott ifjú is örömet és élvezetet talál benne.

Józsa