11 képben, elõjátékkal, utójátékkal, valamint közjátékokkal
Színpadra alkalmazta Honti Katalin
Játszódik a XIX. század utolsó évtizedében, Pesten
Színre lép a Játékmester. Farmernadrágot és pólót visel. Kortalan.

Játékmester: Beköszöntött a tél a pesti Belvárosban. Márton püspök napján leesett az elsõ hó. A termetes szakácsnék ilyenkor nem felejtenek el hordós káposztát beszerezni a Duna-parti piacon. Merthogy az elsõ hó napján minden jóravaló háznál káposztaszagnak kell lenni. Ezen a napon viszik a pozsonyi zsidók a Márton-napi hízott ludat Ferenc József császárnak.

Ezen a napon egy vidéki öregúr érkezett a fővárosba. A Játékmester színre lépésük sorrendjében bemutatja a Szereplőket. A megszólított lassan átvonul a színen, szemben a közönséggel meghajol, s kimegy.

Szomjas Gusztáv, visszavonult nyíregyházi köz- és váltóhites ügyvéd.

Fonnyadiné-Flóra, aki Szomjas urat ifjúságának Flórájára emlékezteti.

Fonnyadi, író és álomfejtő, aki a rendőrség miatt csak levelezés útján folytatja mesterségét.

Zsófia, akiből vörös hajától kezdve a cipősarkáig árad az intelligencia és az élvhajhászat.

Leonóra, aki olyan áldott, mint a házikenyér.

Józsiás úr, nagyreményű író, aki a régi Pesten annyit járt szerelmi ügyekben, hogy lábának egykor külön sírt kell majdan ásni a Kerepesi temetőben.

Szerelemvölgyi úr, szerelmes levelek és szerelmes naptárak érdemes szerkesztője a Virág Kálmán és Neje cégnél.

Áldáska, a leánya, aki olyan ártatlan, mint a szegények imádsága.

Szeleczki, a kedélyes "halálmadár", temetkezési üzletkötő.

 

Néma vagy csaknem néma szereplők: Hencsi, Zsófia szobalánya és szerelmi postása, Hullaszállítók, az Arabs Szürke törzsvendégei. Vetítővásznon ódon, viharvert kapu jelenik meg. A kapun tábla:

 

HÉT BAGOLY

KÉPÍRÓ UTCA 7. Szomjas Gusztáv a kapu előtt áll.

 

Előjáték

Fonnyadiné és Szomjas Gusztáv

 

Fonnyadiné 40-50 év közötti megkopott, de rátarti asszonyság.

Szomjas Gusztáv kis termetű öregúr, sarkig érő bundát és prémsapkát visel.

Szomjas: Az én időmben egy kisebb fajta harang lógott az előszobában, amelyet kívülről nadrágszíjjal kellett meghúzni. Mindig vártam, hogy meghúzza a harangot a szép Szepesiné, aki akkoriban szívemet bírta. De bizony soha se váltotta be ígéretét.

Fonnyadiné: (gúnyosan hahotázik) Talán azt a személyt várja mostanában is, vén mókus?

Szomjas: Megvallotta nekem, hogy csak azért nem jött el hozzám látogatóba, mert már akkor is bokáig ért a szemét a Hét Bagoly udvarán.

Fonnyadiné: Szepesinének hívták? Barátnőm...

Szomjas: (közbevág) Megmondhatja neki, hogy ma is szeretem.

Fonnyadiné: Megmondhatom neki, ha éppen akarja. Hogy itt járt egy öreg uracska...

Szomjas: Szomjas Guszti, kérem.

Fonnyadiné: Hogy Szomjas úr erre járt és üzenetet hagyott. (Fonnyadiné váratlanul élesen felkacag.)

Szomjas: Azt is megmondhatja neki, hogy nem hiába töltöttem az életemet. Némi kis vagyonkára tettem szert. Azért jöttem a fővárosba, mert most akarom meghódítani életem örökös ábrándját. Író leszek Pesten, miután kis vagyonomat pénzzé tettem.

Fonnyadiné: Hát valóban azt hiszi az úr, hogy én beállok a maga szerelmi postásának? Azt hiszi, hogy ismerem én valóban azt a nőt, aki előadása szerint olyan korú lehet, mint az öreganyám?

Szomjas: Én valóban azt hittem, hogy még a régi világot találom Pesten. Ezért nem is találom meglepőnek, hogy a régi lakásom helyén Flórának egy kebelbarátnőjét lelem. Azt hittem, hogy kedves lelkem tud az én létezésemről és engem huzamos ideje vár, hogy Flórámhoz vezessen.

Fonnyadiné: Bácsika tán felöntött a garatra.

Szomjas: Mindig egy kicsit mámoros vagyok, ha a múlt időkről beszélek. Itt állok ön előtt, mint egy öreg vándorló, egy eltévedt kóborló...

Fonnyadiné: Fonnyadi őrült és féltékenységében nem ismer határt. Nem szeretném, ha a szomszédok valamit meghallanának esztelen szavaiból. Ezért megengedem, hogy beljebb jöjjön.

1. kép

Szomjas úr hajdani szobájában

Szomjas: (megilletődötten körülnéz) Itt vártam őt minden alkonyattal, mikor az egyetemi toronyban kongatott az óra. S ő halkan belépdelt az ajtón.

 

Fonnyadiné: Hát mégis eljött?

Szomjas: Nem mondtam... Nem engedte, hogy lámpást gyújtsak, mert félt, hogy belátnak az ablakon. Szalonnát ettünk papirosról és törkölypálinkát ittunk utána. Hercegének nevezett a sötétben és mindenét nekem adta.

Fonnyadiné: Erkölcstelen perszóna lehetett az asszonyság.

Szomjas Hát nem kegyed volt? Szentül hiszem, hogy kegyed volt... kérem, vallja be... ne hagyjon tovább is kétségben.

Fonnyadiné: (gúnyosan kacag) Szerencséjére nincs itthon Fonnyadi.

Szomjas: De majd itthon lesz és megérti, hogy nekem ezentúl itt kell lakni ebben a szobában, ebben a házban, mert én azzal az elhatározással jöttem Pestre, hogy még egyszer végigéljem az életemet.

Fonnyadiné: Még egyszer száz esztendeig akar élni?

Szomjas: Nem, csak pár esztendőt, amelyben érdemes volt élnem. Olykor meglátogat a vágy, hogy még egyszer végigéljem azokat a napokat, amelyek kellemesek voltak életemben. Hisz maholnap hó és zúzmara lesz belőlem. - Engedje meg, hogy Flórának nevezzem önt, asszonyom.

Fonnyadiné: Megteheti, mert ez keresztnevem.

Szomjas: Én érzem, hogy itt megfiatalodom, ha egy éjszakát itt töltök. Visszaugrom negyven esztendőt. Látni fogom régi barátaimat, hallani fogom az egykori hangokat, felcsendülnek a régi kocsizörgések, megszólalnak a régi harangok, visszalebegnek a hangulatos órák...

Fonnyadiné: Mi nem vagyunk gazdag emberek és erre a szobára sincs valami nagy szükségünk. Fonnyadi a rendőrség miatt csak levelezés útján folytatja mesterségét, az álomfejtést. Látogatók tehát nem jönnek hozzánk. Mit fizetne az úr?

Szomjas: Azért, mert önt Flórának hívják, azért mert ön hasonlít Flórához, kérhet tőlem bármilyen árat e kis szobáért. Szeretném, ha úgy öltözködne, mint Flóra öltözködött. Uszályos, fodros, virágos szoknyák. Kis kerek kalapka és fátyol a fejen.

Fonnyadiné: És a derék?

Szomjas: Az legyen magas és csukott. Ám legjobban szeretném, ha néha gyászruhában is járna. Akkoriban sokan viseltek gyászruhát, akiknek nem is volt gyászolnivalójuk. Flóra gyászruhában felejthetetlen volt.

Fonnyadiné: És a cipő?

Szomjas: Flórám télen rövidszárú kis csizmában járt. De volt nála selyemcipellő, amellyel a csizmát felcserélte, ha szobába lépett. Flórám az illatszerek közül az ibolyának adott előnyt. A fürdővizébe illatos sókat tett. A fogait török dohánynak finomra szitált hamujával tisztította.

Fonnyadiné: (szemlesütve) Fonnyadi őrületesen féltékeny.

Szomjas: Kedvemre van. Csak csikorgassa a fogát Fonnyadi úr. Ezen harag engem kellemes dolgokra emlékeztet. Még volna egy kérésem. Szeretném, ha Fonnyadi úr néha az ablak alatt elkiáltaná magát: Donauwasser! Amint a régi Pesten kiáltották a vízárusok.

1. közjáték

Földszintes ház udvara, melyre ablakok nyílnak. Szomjas úr kíváncsian nézelődik. Az egyik ablak hirtelen kinyílik. Zsófia ugrik ki rajta - karcsún és kecsesen - egyenesen Szomjas úr nyakába. Fürgén elmenekül. Alig ocsúdott fel hősünk bámulatából, máris Leonóra zuhan ki ugyanazon az ablakon; húsz kilóval súlyosabb és hat hüvelykkel magasabb Zsófiánál.

Leonóra: Megállj, Zsófia, te céda! Megállj, te cudar! (Szomjas úr karjaiba dől)

 

Szomjas: No, gyermekem, mi történt?

Leonóra: Megcsaltak a nyomorultak! Rajtacsíptem azt a vörös bestiát.

Józsiás ugrik ki az ablakon.

Józsiás: Kedves egyetlenem, gondoljon férjére és gyermekeire, mielőtt a botrányt folytatja. Jöjjön, hazakísérem.

Leonóra: (görcsösen kapaszkodik Szomjas úrba) Hagyjon, nyomorult hitszegő!

Józsiás: A ház lakói összefutnak.

Leonóra: Nem bánom, hadd tudja meg az egész Pest, mily hitvány a barátnőm. Nyomban férje tudomására fogom hozni. Dobja ki, vesse ki az utcára a cudart!

Józsiás: Egyetlen barátnőm, királynőm, Leonórám! Kérem, jöjjön innen, mielőtt kiderülne kilétünk. Az én nevemet tudják a házban, de énértem nem kár. Ámde kár a maga hírnevéért.

Leonóra: Mit nekem a hírnév, amikor mindenemet elveszítettem!

Józsiás: (karon akarja ragadni) Tüstént jöjjön!

Leonóra: Persze, hitvány barátnője ezalatt már elmenekült.

Józsiás: Követelem, hogy távozzon!

Leonóra: Ne nyúljon hozzám! Az öregúr nélkül egy lépést sem teszek. Képes megfojtani valami kapu alatt.

Szomjas: Miután éppen semmi dolgom sincs, hajlandó vagyok elkísérni őnagyságát.

Leonóra: Ó, jöjjön jó barátom. Érzem, hogy önben megértő szív dobog.

2. kép: egy padon

A padon Leonóra ül Szomjas úrral, bizalmasan és meghitten. A pad másik sarkában Józsiás. Leonóra gyűlölködő pillantásokat vet rá. Szomjas úr is megenged magának időnként egy-egy szemrehányó tekintetet.

Leonóra: Nem tudják a férfiak, hogy mily szenvedéseken megyünk keresztül mi nyomorult asszonyok. A férjek azt hiszik, hogy minden kötelességüknek eleget tettek, amidőn ideadják a konyhapénzt, veszekedések árán ruházatunkról gondoskodnak, néha elvisznek a színházba, névnapra meghívják a barátaikat. Kegyesen megengedik, hogy nevüket viseljük. (Leonóra beszéd közben a meggyőzés hevében rázza Szomjas bundájának ujját.)

 

Szomjas: Én agglegény vagyok.

Leonóra: De még lehet házasember! Ne hagyja unatkozni nejét, jó uram. Csak arra kérem, hogy ne hagyja őt unatkozni.

Szomjas: Nem hagyom.

Leonóra: Mert így jár szerencsétlen felesége, mint én. Egy gazember körmei közé kerül, aki elbolondítja előbb a szép szavakkal, az alázatos hűséggel, az önfeláldozó magatartással, végül megcsalja legjobb barátnőjével. A veres rókával.

Józsiás: Nem igaz.

Leonóra: Felesleges tagadni, mert ha a két szememmel nem láttam volna is a Zsófia kék zsinórral szegélyezett tarka szoknyáját, amelyben évtizedek óta jár a szerelmi kalandocskákra, akkor is bizonyosan tudnám, mert megálmodtam. (Megragadja Szomjas kezét.) Igen. Én megálmodok mindent, aminek jelentősége van az életemben. Megálmodtam ennek a veres rókának a hamisságát is. Elejétől végig láttam álmomban a jelenetet. Láttam a veres rókát estefelé mendegélni abban a tarka szoknyában a város közepén. A Papnövelde utcán ment keresztül és az arca olyan piros volt a fátyol alatt, mint a pipacs. De a lelkiállapotát nem láthattam, mert elgondolni sem tudom az ilyen nők lelkiállapotát, akik legjobb barátnőjüket mennek megcsalni rút érzékiségből. Aztán láttam a mi kedves szobánkat, ahol annyi boldog órát töltöttünk együtt, amíg Józsiás szeretett. Látom a szobát és benne Józsiást, amint cigarettát tölt és az ajtóra figyelmez. Vajon kit vár? - kérdezem magamban. Engem bizonyosan nem vár, mert jól tudja, hogy ma van az iskolai ünnepély, ahol a legkisebb lányom szavalni fogja Gyulai Páltól a Hadnagy uramat. Kit vár oly izgatottan a kis szobában? Álmomban eszembe jutott, hogy már máskor is gyanakodtam Józsiásra és a veres rókára. De Józsiás hűséges nagy szemeivel rám nézett, mélyen zengő hangjával, amely olyan, mint a harangkondulás, mindig elaltatta gyanakvásomat. "Anyám, mondta, ő egy csacska seregély, ő egy hamiskás róka, ő egy közismert rossz teremtés. Hogyan cserélhetnélek fel véle?"

Józsiás: Sohasem szidtam Zsófiát, mindig magasztaltam műveltségét, finom megjelenését, szellemességét. (Leonóra a szívéhez kap és Szomjas úr vállára dől.)

Szomjas: No, gyermekem, nem kell mindjárt kétségbeesni!

Leonóra: Hát most már hallotta ön is, jó uram, hogy miként nyilatkozott ezen ember a bizonyos nőszemélyről, akit az imént kiugrattam a bűnös fészekből! Azt mondja, hogy művelt, mert tud néhány francia szót, amely a szomszédék nevelőnőjéről ráragadt. Azt mondja, hogy finom megjelenésű, mert néha oly bolondul öltözködik, mint egy komédiásnő, hogy az utcagyerekek utána szaladnak. Azt mondja, hogy szellemes, mert néha arcpirító szemtelenségeket mond. Tekinthetem-e én ezt az urat barátomnak?

Szomjas: Mindent a maga idejében, gyermekem. Most az álomnál tartunk, amely megmutatta kegyednek a jövendőt.

Leonóra: Aztán egyszerre látom, hogy Józsiás úr felveszi azt a hosszú hálóinget, amelyet én varrtam neki, magam hímeztem bele a monogramot. Pedig nem jártam a Preissach-féle nőneveldébe, mint egyesek... Lefekszik az ágyra és lehunyja a két szemét, mintha meghalt volna. Szívem oly félelmetesen dobogott, hogy csaknem megfulladtam a fájdalomtól. Olyan szomorúságot éreztem, hogy a legtöbb álmoskönyv szerint másnap nagy örömnek kellett volna következni rám. De hazudnak az álmoskönyvek, csak a nők butítására vannak kitalálva. Én ugyanis halva láttam kedvesemet, amelynek a legjobbat kellene jelenteni. S íme...

Szomjas: Keveset értek az álmokhoz. Rendszerint fogfájással szoktam álmodni.

Leonóra: Nem jó. Halál a családban.

Szomjas: Nincs családom.

Józsiás: (időközben közelebb nyomult Leonórához) Nem történt semmi, Leonóra. Esküszöm mindenre, hogy hibás szempontból ítéli meg a dolgot. Zsófi tanácsot kért tőlem valamely titokzatos ügyben, ezért választottuk azt a helyet, ahol nyugodtan beszélhetünk. Nem lehettem udvariatlan az ön legjobb barátnőjével szemben. De mielőtt Zsófi titkát elmondta volna, megdobbant az ablakon az ön esernyője. Vége szakadt együttlétünknek.

Leonóra: Azt meghiszem... Különben az egész elbeszélésből nem hiszek egy szót sem. Majd adok én Zsófikának titkokat! Majd adok én neki randevúzni az én lakásomon! Majd adok én neki műveltséget! Majd adok én neki szellemességet! Még ma este megírok az urának mindent.

Józsiás: Én pedig megesküszöm, hogy nem Zsófia volt a kérdéses hölgy. Akár a bíróság előtt is. És önt elítélik rágalmazásért. Börtönre. (Leonóra megtántorodik, az öregúr támogatóan átkarolja.)

Szomjas: Ne siessük el a dolgot, gyermekem.

Leonóra: (zokog) De hát mit tenne ön az én helyemben, jó uram? Szabad ennyire túlfeszíteni a húrt olyan embernek, akinek anyja, barátnője, mindene voltam... akiről úgy gondoskodtam, mint gyermekemről, akinek az egészségére jobban vigyáztam, mint a magaméra, akihez oly hűséges voltam, hogy még gondolatban sem vétettem ellene. Milyen szerencsétlen vagyok!

Szomjas: Nem szégyelli magát, öcsémuram, hogy ilyen derék, jóravaló asszonynak fájdalmat okoz!

Leonóra: (hangot vált, békülékeny) Még tegnap bejelentettem otthon, hogy nálunk fog vacsorázni. Nem szeretném, ha oktalan feltűnést keltene elmaradásával.

Józsiás: (kéreti magát) Nem, nem...

Leonóra: Ne maradjon el... Sőt jöjjön mindjárt velem, mert különben azt hinném, hogy Zsófia után siet.

Józsiás: Szegényke! Ártatlanul szenvedett.

Leonóra: (majdnem szenvedélyesen kitör, de aztán inkább hízelkedőre veszi a hangját) Ha az én kedvemért nem is jönne házunkhoz, legyen tekintettel szegény jó uramra. Felesleges fájdalmat okozna neki az elmaradásával. Ő szegény vakon bízik önben, mert még nem csalatkozott, mint én, szerencsétlen. Ő maga járt a piacon a cseléddel, hogy kiválassza azokat az apró cseresznyepaprikákat, amelyeket ön télidőben oly kedvvel szokott leharapni.

Szomjas: Hálátlan!

Leonóra: Tudja, hogy Rézi milyen jól érti a halat! A rác papnál szolgált, mielőtt hozzám került. (Elindulnak Józsiással. Leonóra észbe kap) Köszönöm öregúr a jóságát.

Szomjas: (bosszúsan áll fel a padról) A ráchalat magam is szeretem, de most már nem kérek belőle. Majd ha megint bajba keveredik asszonyság, ne felejtkezzen meg Szomjas Gusztávról, aki a Képíró utca numeró hétben, a Hét Bagolyban lakik.

3. kép: Szomjas szállásán

Szomjas pipázva ül az ágya szélén. A pipafüstbe bámul. Halk kopogás. Józsiás lép be.

Józsiás: Erre jártam. Tudom, hogy urambátyám korán ébred. Eljöttem jó reggelt kívánni. Megkérdezni, hogyan szolgál a becses egészsége. Jár-e disznótorba ebben a nagy városban?

 

Szomjas: Igaz, hogy Katalin napja már elmúlt, de disznótorban még nem voltam.

Józsiás: (ő is a pipafüstbe bámul) Jó dohány lehet, mert szépen ég.

Szomjas: Még hazulról hoztam. Egy kliensem volt, egy dohányos, aki szóváltás közben agyonütötte a társát. Ez a kliensem látott el dohánnyal, mert levettem róla húsz esztendőt. Azon a vidéken, ahol én laktam, ilyenkor kezdték a dohányt beszállítani a beváltóhoz. Szántalpon jöttek reggeltől délig a dohányszállítmányok. Ködmönös ispánok, rézvörös tiszttartók lepték el a várost. Az adóhivatal nagy bankóval fizetett és a város valamennyi kocsmájában szólott a cigány. Még a legutolsó írnok is részeg volt dohánybeváltás idején.

Józsiás: Urambátyám boldogabb életet élt, mint én. Az én életem csupa szorongás, félelem, elégedetlenség. Ha a tükörbe nézek, egy idegen arcot látok. Nem tudom megtalálni magam. Valahol elvesztem, valahol kicseréltek, valahol elsavanyítottak. Pedig valaha boldog, jókedvű fickó voltam.

Szomjas: Hány esztendős uramöcsém?

Józsiás: Harminc.

Szomjas: Akkor nincs elveszve semmi. Negyven esztendős koráig sokszor cserélődik a férfiember.

Józsiás: Bár hetven esztendős volnék. Öregembert nem csípik meg a méhek.

Szomjas: Mi a foglalkozása?

Józsiás: Író vagyok. Szentmártoni név alatt szoktam írni elbeszéléseket és regényeket.

Szomjas: Ismerem a nevet, mert magam is az írók nemes céhéhez szeretnék tartozni. Persze ez csak amolyan jámbor kívánság. Mindig halogatom az írást, holott ötven esztendeje készülődök rá. Néha már az asztalhoz is bátorkodtam. De valami mindig visszatartott. Valami furcsa, rejtélyes szégyenkezés.

Józsiás: (nevet) Én már ezt az érzést régen nem ismerem. Azt hiszem, hogy én csak irigységből írok. Vetélytársaimat irigylem. No, meg a kenyérkeresetem is az írás volna. A szerkesztők olykor kis darab kenyeret adnak a kezembe, ha munkám sikerült. De még ízesebb az élet, ha írótársaim sápadt arcát látom, amikor némi sikerem van. Aztán nem megvetendők a nők sem, akik regényeim alakjait magukban vélik feltalálni.

Szomjas: Félbolondok.

Józsiás: De olykor nagyon édes ez a bolondságuk. Mostanában is két nőt sikerült megbolondítani a regényemmel. Madárijesztő úr és két felesége. Leonóra, akit a napokban megismert urambátyám, éppen a Madárijesztő egyik felesége volna.

Szomjas: És a szökevény, akit veres róka néven hallottam emlegetni?

Józsiás: Természetesen, ő a másik feleség.

Szomjas: Uramöcsém tehát arra használta fel az irodalom szentélyét, hogy férjes asszonyokat csábítson el?

Józsiás: Az írók legszebb műveiket mindig azoknak írták, akikbe szerelmesek voltak. Nem lehet szerelem nélkül maradandó és becses dolgot alkotni. Az író megidézi maga elé csöndes éjjeleken a nőket, leülteti őket az íróasztala mellé és mesél, mesél nekik, amíg a hajnal elkövetkezik. Ez az igazi udvarlás. Hajdan csak királynőknek volt ilyenben részük. Mostani liberális világunkban pedig hozzájuthat akár egy gabonaügynökné is. Zsófia férje ugyanis gabonával kereskedik.

Szomjas: Mily különös játéka a sorsnak, hogy éppen a józan kereskedők feleségei hajlamosak a bolondságokra!

Józsiás: Csak ne sajnáljuk ezeket a nőket! Higgye el, bátyám, hogy ezek a nők csak akkor ébrednek tudatára annak, hogy lelkük van, midőn egy író felfedezi őket, mint régi hegedűt a zsibárusnál. Boldogak lehetnek egy polgári férfi szerelmében, de ez csak olyan boldogság, amilyent az alkoholista érez, ha eltiltják az italtól, és gyógyulni kezd. Örömtelen, mámortalan boldogság. Éppen ezért nem értem, hogy mi történt Zsófiával. Hírt sem hallottam felőle a furcsa jelenet óta, amelynek bátyám is szemtanúja volt.

Szomjas: Eltűnt Zsófia? Nem volt szerencsém bemutatkozhatni ez érdekes úrnőnek, de övé minden tiszteletem és hódolatom. Úgy ugrott, mint egy légtornásznő a cirkuszban.

Józsiás: Megbeszélésünk szerint a hajnali misén kellett volna találkoznunk a barátok templomában. Zsófiának szobalánya ruhájában kellett volna megjelenni a titkos találkán. De nem mutatkozott. Félek, hogy ez az asszony sokkal eszesebb, mint hittem. Nem várja meg, hogy megunjam és elhagyjam őt, hanem előbb szakít és engem hagy a kínok, gyötrelmek, szenvedélyek zsákmányául.

Szomjas: Ha ezt tenné, csak megérdemelt leckében részesítené uraságodat.

Józsiás: Drága bátyám, keresse fel Zsófiát és hozza őt vissza nekem.

Szomjas: Nem. Hagyjuk békében szegény asszonyt. Bizonyosan a vezeklés napjait éli most bezárt ajtók mögött.

Józsiás: Azért fáj nekem elveszítése, mert vörös hajától kezdve a cipősarkáig áradt belőle az intelligencia és az élvhajhászat. Ő volt az én életem kaviárja és francia pezsgője. Ha látta volna őt bátyám apácának öltözve, nem sokat habozna, hanem nyomban beleugorna a nadrágjába.

Szomjas: Dehogy ugranék, fiam. Nem tettem ugyan hűségesküt Leonórának, de mégis figyelmeztetem önt ennek a hölgynek nemesszívűségére és nagyszerű jóságára. Olyan áldott Leonóra, mint a házikenyér. Becsülje meg őt, mert vénségére majd úgy fog egyedül hemperegni, mint a kutya a vackán.

Józsiás: Zsófia olyan, mint a kályhából kicsapó láng a csendes szobában. Ő az a kártya, amelyről a villogó szemű jósnők ijesztő hangon mondják, hogy végzetünk. Ő az a nő, akiért örökké szenvedünk.

Szomjas: Ismerem. Ellopjuk a kesztyűjét, hogy csókolgassuk, mikor senki sem lát.

(Józsiás benyúl a zsebébe és elővesz egy női kesztyűt.)

Szomjas: Nem engedjük kimosatni a zsebkendőjét, hogy mindig érezhessük illatát.

Józsiás: (horgolt szegélyű kis kendőt vesz elő) Benne van a monogramja virágszárakból.

Szomjas: A hajából koszorúcskát fonatunk és a levéltárcánkban hordjuk.

Józsiás: Én a cipőjét is őrzöm otthon. Egy ingét eltettem emlékbe...

Szomjas: Amelyet egykor majd egy leánynak fog ajándékozni.

Józsiás: Lehetséges. Hisz már sokszor úgy éreztem, hogy nem szeretem. Közönyös volt a rá való gondolat. Aztán jött megint egy nap, amikor a torkomban kezdett verni a szívem. Kimondhatatlan gyengeséget éreztem, hogy csaknem sírva fakadtam. Éreztem, hogy ő hív, ő vár engem. Ilyenkor sietve mentem a Tratner-házhoz, amelynek második emeletén Zsófia lakik. S valóban a sarokablak virágcserepeire volt tűzve az a nemzeti színű zászlócska, amely jelentette, hogy szabad az út. Zsófia férje gabonavásárlás céljából az Al-Dunára utazott.

Szomjas: No nézd: zászlót tűzött ki, mint követválasztáskor.

Józsiás: Csak egy filigrán zászlócskát, de az nekem a boldogságot jelentette. De azóta hiába várom a zászlót. Kérem, bátyám, menjen fel Zsófiához és tudja meg, szeret-e még igazán.

Szomjas: Szegény Leonóra! Sohase tudom elfelejteni azt az önfeláldozó, gyáva tekintetét, amelyet önre vetett, uram. Az őrültekházában láthatni ily szemeket, ily önfeledten lepittyedt alsó ajkakat, ily megtörten hajló nyakakat.

Józsiás: Szeretem Leonórámat, mint anyámat. De Zsófia a végzetem. A hurok van a szemében, a nyakam van a kezében, az életemen táncol végig két céda cipősarkával. A harisnyakötője a lélegzetemet szorítja, a hajának apró fürtjein felakasztva lógok, mint a kanveréb felakasztja magát bánatában a házereszről kicsüngő szalmaszálra.

Szomjas: Megyek, megyek. Csak egy korty törkölypálinkát iszom. Szükséges az, hogy reggel az ember kedvet kapjon az élethez. Még nem tudom ugyan, hogy mit mondok a tiszteletre méltó Zsófiának, de bizonyára nem leszek néma, hisz fiskális voltam negyven esztendeig.

4. kép: Szerelemvölgyi szerkesztőségi szobájában

Szerelemvölgyi - törődött, szomorú, idős ember - íróasztalánál ül. Vele szemben Józsiás.

Józsiás: Kedves szerkesztő uram, egy igen jeles ideával jövök önhöz. Ismerem az ön műveit, mert magam is rászorultam az ön tanácsaira.

 

Szerelemvölgyi: Melyik könyvemet olvasta Józsiás úr?

Józsiás: Valamennyit, mert az idők folyamán valamennyire szükségem volt. A Kis Levelező tanácsot adott, ha szívemet a Zöldfa utcai leányiskola környékén elragadta egy feketeszemű bakfis. A Nagy Szerelmi Levelezőből megtudtam, hogy mit kell írni az első találkozás után, az eljegyzés bevezetéseképpen, sőt az esküvő napján. De sok hasznát vettem a gyűjteménynek is, amelyben emlékkönyvekbe való sorokat találtam.

Szerelemvölgyi: Fáradságos munka volt. A legtöbb verset magam írtam.

Józsiás: Tagadhatatlanul nagy szolgálatot tettek ezek a könyvek a szerelmesek céljainak elérésében. Kitűnő ötlet volt, hogy a könyvekben mindjárt megtalálta a választ a nő is, amelyet a kapott levélre küldhet. "Álmaim netovábbjáról értesítem önt... kisasszony", írta a férfi az első csók után. "Kegyed... visszaélt gyengeségemmel és helyzetemmel", válaszolt a nő. Ámde a gyengéd szavakat sohasem zavarja gonoszság. Még az "elválás alkalmából" írott levél is oly udvariasan van fogalmazva, hogy az ember hajlandó elfelejteni, hogy végül mégiscsak fekete pecsét van a borítékon és bánatot visz.

Szerelemvölgyi: Nem szabad a szíveknek összetörni. Úgy kell elválasztanunk a párokat, hogy azok észre se térjenek, csak midőn idejük elérkezett. Kapott ön valaha ilyen levelet, Józsiás úr?

Józsiás: Isten tudja. Egyszer gyermekké tett engem is a szerelem, amikor egy nagyszívű, művelt és okos és rafinált nővel megismerkedtem.

Szerelemvölgyi: Az ember azt hinné, hogy az ilyen jól öltözött, divatos urak nem ismerik a szenvedélyes szerelemmel együtt járó fájdalmakat. Azt gondoltam, hogy csak azok bánkódnak igazán egy nő miatt, akiknek kabátjuk kifényesedik a kopástól. Akiknek kalapjuk hasonlít a madárijesztőéhez. Valamint a nőkről sem gondolom, ha ők hangosak és vidámak, hogy szenvedni tudnak szerelem miatt.

Józsiás: Csak ha a pisztoly eldördül.

Szerelemvölgyi: Ha a pisztoly eldördül.

Józsiás: Egy új könyvet szeretnék írni, drága szerkesztő úr. Biztos kelendősége volna a piacon. Adhatnánk ennek a könyvnek sokféle címet, de én legjobbnak vélném ezt: Udvarlók könyve.

Szerelemvölgyi: Talán inkább Az udvarlás könyve.

Józsiás: Legyen tehát a könyv címe: Az udvarlás könyve. Benne felsorolva a mondanivalók, amelyek egy hölgy meghódításához szükségesek. Egy biztos útmutató volna ez a hazugságok útvesztőjében, ahová a nők hiszékenységét becsalogatjuk... Ha Virág Kálmán és Neje kellő hajlandóságot mutatna a könyv kiadására, semmi akadálya sem volna a munka megkezdésének, mert a betűszedő éhségét bizonyos mennyiségű kézirattal máris kielégíthetném. (Egy köteg kéziratot húz elő a zsebéből. Ekkor nyílik az ajtó és belép rajta Áldáska. Sűrű feketehajú, frissen kivirult, ifjú lány.)

Áldáska: Itt vagyok, kedves papa, hogy együtt menjünk ebédelni.

Szerelemvölgyi: (arca felderül, amikor a leányát megpillantja) Egy pillanatig légy türelemmel, gyermekem. Van még egy kis megbeszélnivalóm.

Józsiás: (programbeszédet tart, miközben magát vigasztalja, valamint a lány előtt is szerepelni akar) Igaz, hogy nem a legnagyobb dicsőség Virág Kálmán és Neje kiadásában megjelenni, de az én véleményem szerint jobb akár a ponyván szerepelni, mint sehol. Egy könyv elviheti mindenhová az író eszméit. Egy könyv megmarad és esetleg halála után hozza meg az írónak azt a dicsőséget, amelyet életében hiába szomjazott. Minden író az öröklétnek dolgozik. De egyiknél az öröklét csak egy mámoros éjszakán át tart, amíg barátaival legújabb könyvének megjelenését ünnepli. Míg a másik egy évtized múltán tudja meg, mily nagyot alkotott. Én azt hiszem, hogy majd egyszer, amikor igen öreg leszek és a kályha mellett üldögélek, felkeresnek tisztelőim, hogy elhalmozzanak elismerésükkel, amelyet e mai kortól hiába várok.

(Áldáska fél szemmel figyeli a magát emésztő költőt. Nem tudja, nevessen-e rajta, vagy szánakozzon.)

Szerelemvölgyi: (szelíden mosolyog) Valaha, amíg fogam volt, magam is terveztem repülést. De lezuhantam. Most a Neje nyomdairodájában jól érzem magam. Hány esztendős Józsiás úr?

Józsiás: Harminc. De még nem értem el semmit. És ezért néha aludni se tudok. Éjszaka felriadok, mintha fojtogatna valami. Úgy érzem, hogy vége van mindennek, a halál ült az ágyam szélére. Többé egyetlen ép mondatot sem tudok leírni. A kezem görcsöt fog, ha a tollat kezembe akarom venni. A szavak elrepülnek tőlem, mint megriasztott seregélyek. Nem érdemes élni többé. Legjobb volna nyomban felkötni magam, mielőtt virradni kezd, hogy kegyelmet kérő arcomat meglássam a tükörben. Minden éjjel így van.

Szerelemvölgyi: Én is tele voltam bánattal, amíg fiatal voltam. A bánat az ifjúság szabadalma. Neki még szabad szomorúnak lenni. De egy bánatos öreg már semmire se való. Elcsapják a hivatalából, ha szomorkodik. Munkáját hasznavehetetlennek nevezik, ha könny ül a szemében. Nekünk öregeknek úgy kell megítélni a dolgokat, amelyek velünk történnek, mintha nem velünk történnének. S ezért könnyen elviselhetők... Én magamat többnyire egy múlt századból itt maradott, nevetséges, gyönge, sokszor humoros alaknak nézem, aki félve és idegenül megy a házfalak mellett az elidegenedett, megifjodott városban. Isten áldja meg Nejét és Társát, hogy kenyeret adtak egy világ szekeréből kipottyant öregnek. Így élek én álnév alatt, álruhában, álalakban és sohasem találkozom többé azzal a szomjas, nyugtalan fiatalemberrel, aki valaha voltam.

Áldáska: De most már ideje ebédelni menni Klein vendéglőjébe, atyus. Vár a kedvenc marhahúsod.

Józsiás: Önökkel tartok, ha megengedik. Legalább folytatjuk a megbeszélésünket.

5. kép: a vendéglőben

Józsiás: (az asztalra rakja a kéziratot) Itt volna például egy fejezet az Az udvarlás könyvéből. Könyvem hőse egy régi gavallér, aki sohasem öregedett meg, mert még ifjan, hullámos hajjal és fodorított szakállal tért meg a halhatatlanságba. Egy borbélyműhely előtt van kifestve ő.

 

Áldáska: (rámosolyog Józsiásra)

Józsiás: Igen, hősöm egy falra festett kép, mondjuk, a Váci utcában, ahol az előkelő hölgyvilág mindennapi sétáját szokta elvégezni. Míg a gavallérok az utcasarkokon a szép nők bámulásában megöregedtek, megfakultak, megszürkültek, hősöm örökké ifjú maradt. És minden elhaladó szép nőnek a régi hévvel udvarol. Talán maga is ismeri őt, szép kisasszony, a Barátok teréről, Hugli fodrász kirakatából?

(Áldáska tagadóan rázza a fejét, amelyet Józsiás épp elcsavarni készül. Ezért aztán a tapasztalt öreg szerkesztő rosszkedvűen ráncolja a homlokát.)

Józsiás: Tudnak erről a festett úrról mindazok, akik a boltok tükröző kirakataiban lopva végignézik magukat. Mindazok, akik otthonukban órákig próbálgatják a kalapkát, mielőtt sétára indulnának. A hiszékenyebb nők, akik napokig elgondolkoznak a bókokon, amelyeket a férfiak odavetőleg hazudnak nekik a társaságban vagy a színházban, a lovardában, vagy a Váci utcában. Ő az, akit a jó barátnők egymástól elcsábítanak. Az örök szerelmes.

Áldáska: Egy fodrászműhely előtt?

Józsiás: Egy festményről többet el lehet hinni, mint egy eleven emberről. Jönnek-mennek a nők a Váci utcában és hősöm nem veszi észre, hogy megöregedtek, elváltak, megcsalatkoztak, hogy rosszul megy soruk. Ő egyforma hévvel udvarol a ragyogó delnőknek, akik fénykorukat élik, valamint a lagymatag fájdalmasoknak, akik abból élnek, hogy régi szerelmes leveleket olvasgatnak.

Áldáska: Jeles férfiú lehet. Józsiás: Nem szeretek a műveimben általában mindennapi embereket szerepeltetni. Mindennapi embereknek nincs történetük. Nagyon lenézem azokat az írókat, akik a való életet másolják. Rossz szaga van az életnek, szerkesztő úr. A legtöbb író lopásból él. Én kivétel akarok lenni. Nem puskázok sem régi francia könyvekből, sem egyéb írók kitalálásaiból. Hősömet magam mintáztam. Festmény egy borbélyműhely előtt. Remélem, nincs párja a világirodalomban.

 

Szerelemvölgyi: Nem tudok ily regényhősről.

Józsiás: Hősömnek neve Nagybotos. Lássuk például, milyen érzelmek ébrednek fel Nagybotosban, amikor fekete hajú nőt lát a Váci utcában. (Józsiás alattomos pillantást vet a fekete hajú Áldáskára.) Ha türelemmel meghallgatják, egész művemről véleményt alkothatnak maguknak. (Olvassa) A hajról. Tudni kell, mielőtt elindulnál, ifjú ember, hogy milyen szavakkal kedveltesd meg magad a fekete nőkkel, akikkel útjaidban találkozol. Nem lesz tehát érdektelen Nagybotos története, aki körülbelül tíz esztendeig minden fekete nő környékén zsibbadást, majd szédületet érzett. (Józsiás leteszi a kéziratot és egyenesen Áldáskához intézi szavait.) Kimeresztette a szemét a kondorhajú feketékre, akiknek a sűrű fésű sem fogja a haját. Pedig tudhatta tapasztalatból, hogy ez igen sűrű hajaknak néha olyan fülledt szaguk van, mint a cigánysátor belsejének. Remegni kezdett az alsó ajka, midőn kékes bajuszkát fedezett fel bizonyos nők szája felett. A fekete orrlyukak, amelyek apró hajszálaikkal némely gyenge idegzetű embert megfélemlítenek, Nagybotost az őrületbe kergették. Igen nagy fontosságot tulajdonított Nagybotos a nyakszirten elhelyezkedett hajszálaknak. A nyakszirtre lehelt csókról pedig minden férfiú, aki valamikor gyönyörűséget talált abban, tudhatja, hogy a női vágyak addig üres templomát hirtelen benépesíti a csodák búcsújárásával. (A haj-monológ alatt Áldáska egyre olvadékonyabb, az öreg szerkesztő egyre irritáltabb. Hirtelen felnyílik az ajtó és Szomjas Guszti nyomul be rajta.)

Szomjas: Engedelmet kérek, én Szomjas Guszti köz- és váltóügyvéd vagyok. Ennek az úrnak, Józsiás barátomnak a megbízásából járom reggel óta a várost, amíg ő itt mulatozással tölti az időt. (Komótosan leveti a bundáját, elhelyezi egy széken, leül az asztalhoz, nyakába akasztja a szalvétát, a kés hegyével megkocogtat egy poharat, kivesz egy kenyeret a kosárból, meghinti sóval, paprikával. Végül odaszól Józsiásnak.) Őnagysága odakünn várakozik egy fiákerben a ház előtt. (Józsiás szélsebesen el.)

2. közjáték: Józsiás monológja Józsiás: Ismét a lelket kergetem, amely néha évekig a temetőbe van bezárva, aztán jön egy nap körülbelül három esztendőnként, mikor a lélek kiszabadul a temető falai közül, futni kezd előttem. Csillogó mocsárvíz, hervatagon csörgő bokor, félelmetes homályban kanyargó országút, a sarkamba kapaszkodó szél - az ő nevét kiáltja. Egyszer Izabellának hívják, máskor Leonórának, majd Zsófinak... most Áldáska nevét kiáltja az országút az elátkozott vadász fülébe. Szerelmes vagyok. Egy nő lett ismét a világ közepe... Egy nő jár velem gondolataimban, mint a falusi szánkót kíséri a csengő.

 

Ismét ruganyos a lábam, friss a tekintetem, vállalkozó a kedvem, alvó a lelkiismeretem, vakmerő az életfelfogásom, mint a rabé, aki leülte büntetését és újrakezdi az életet. Ajtómon kívül maradnak régi, mindennapi vendégeim: a csalódás, az önemésztő szomjúhozás, a kielégítetlen ambíció, a pokolvarként égető önbizalmatlanság, a rettegés a sivár holnaptól, a bágyadt unalom az eseménytelen tegnaptól... Nem lépheti át a küszöbömet ő sem, a legnagyobb: a Halálfélelem, amely szívemre szorított kézzel üldögélt még nem régen az ágyam mellett...

A szörnyű Vénség mormogó káromkodással bújt ki ágyam alól, hogy azután az ablakom alatt kiáltozzon: itt lakik egy ember, aki nem akar megöregedni. Szerelmes vagyok, mint egy ifjú, aki csodálatosnak, mámorítónak érzi a nők illatát, különös zenét hall minden asszonyhangban... Lehajtom a fejem. Nem tudom, sírjak, nevessek? Hogy ismét szerelmes lettem elhagyottságomban, szomorúságomban, életuntságomban... Szerelmes, szerelmes vagyok!

(Józsiás kifelé indul a színről, amikor egy boríték hullik a lába elé. Felemeli, kiveszi belőle a levelet és olvassa.)

Józsiás: Nem tudom elhagyni önt, miután hírül vettem, hogy az éjjel ismét régi szenvedélyei ejtették rabul, pénzét elköltötte. Majd egyszer, ha már nem lesz szüksége rám. Akkor észrevétlenül elbúcsúzom öntől... De most még aggodalom virraszt velem az álmatlan éjszakán. Látni óhajtom önt. Miután nagy hó esett, szánnal várom a Ludovika környékén. Emlékszem, valamikor szeretett szánkázni. Mikor még az enyém volt. Délután három órakor várlak. (Józsiás megtapogatja a borítékot, kivesz belőle két bankót, zsebre teszi.) Szegény, jóságos Leonóra!

6. kép: a szánban

A szán, amelyben Leonóra ül Józsiással, nem valami ródli, hanem inkább lovas kocsi, azaz konflis belsejére emlékeztet.

Leonóra: Jól takarózzon be, Józsiás, mert a Népligetbe megyünk. Ott hideg van.

 

Józsiás: (hódolattal kezet csókol Leonórának) Hálásan köszönöm, hogy ma délben rám gondolt.

Leonóra: Jövő télre sapkát kell majd hordani, Józsiás, mert akármint színleli, már maga sem fiatalember. Nálunk, a Józsefvárosban akkor kezd számítani egy férfi, ha hódprémes sapkát tesz télen a fejére.

Józsiás: (nevet) És városi bundát kezd viselni.

Leonóra: Igenis, városi bundát. Tekintély, tisztelet, hitelképesség jár a bundaviselettel. És a nők, fiam, csak bizonyos korig tartanak ki a bunda nélküli férfiak mellett. Mikor még az őszi gumikabát is megfelel, mert a férfi ifjúsága mindent pótol. De aztán a nők is a városi bundásokhoz húzódnak.

Józsiás: Gyermekkorom óta nem szánkóztam.

Leonóra: Nagyon sápadt, Józsiás. Mióta elpártolt tőlem, úgy látom, szerencséje is elhagyta. Tudom én azt, hogy a nők csak addig üldözték szerelmükkel, amíg éntőlem kellett elvenni magát. Mikor szabad lett, senkinek se kell... Már csinos kis tokája kezdett nőni, amíg én tápláltam...

Józsiás: Nem érdemlem, hogy ennyit foglalkozzon velem, asszonyom.

Leonóra: (felkiált) Tehát már nem is tagadja? Bevallja, hogy...

Józsiás: De úrnőm! (kezével jelzi, hogy meghallhatják)

Leonóra: Eh, mit! Az egész Józsefváros tudja! (Darab ideig némán ülnek) Csak azóta kezdtem komolyan olvasni, mióta magát megismertem. Addig olyan voltam, mint a többi asszony. Elolvastam egy kezembe került könyvet, de nyomban elfelejtettem a tartalmát. Arra igazán nem volt eszem, hogy az írók nevét is megjegyezzem.

Józsiás: Lássa, Leonóra, ez az írók sorsa. Az orrukkal túrják a földet, nem tudnak aludni, enni, félbolondok lesznek az önemésztéstől... És az olvasók a nevüket sem jegyzik meg.

Leonóra: Az apám Jókai Mórnak mindig köszönt, amikor józsefvárosi lakos volt, a Stáció utca nyolcvan szám alatt. De én akkor kezdtem ismerni az írókat, amikor magát. Volt egy pár régi könyvünk, némelyiket elolvastam. A Najád című fürdői-album volt birtokunkban, mert rokonunk a Császárfürdő bérlője volt. Öregségére azzal dicsekedett, hogy sok jó ebédet, de főként vacsorát megettek nála az író urak, akik aztán fizetségül összeszerkesztették a Najádot.

Józsiás: Sajnos, az írók nem tudják függetleníteni magukat a kocsmárosok barátságától.

Leonóra: De a jóasszonyok barátságától bezzeg szeretnének szabadulni a tisztelt író urak. Hát, én most utoljára mondom magának, Józsiás, hogy vége legyen a bolondságoknak. Van nekem annyi eszem, bár nem jártam nőneveldébe, hogy az emberek között nagy különbségek vannak. Egy tehetséges ember felér tíz szürke senkivel.

Józsiás: Korunkban nem becsülik meg a tehetséges embert. Csak azoknak a semmiháziknak áll a világ, akik tudnak törleszkedni, barátkozni, hízelkedni.

Leonóra: Hát az igaz, hogy rosszul választja meg barátait, kedves fiam. Az embernek mindig felfelé kell nézni. Egy tanár ismerősöm, akivel egyszer az ön sorsáról konzultáltam, világosan megmondta, hogy Józsiásból nem lesz író, mert züllött emberekkel barátkozik. Talpalni kell, Józsiás. Ingyen nem osztják a dicsőséget.

Józsiás: Tehetségtelen, szegény figurának való a talpalás, a hazáig való kísérgetés, a kabátfeladás és az egyéb megalázkodások. Én még soha senkinek nem segítettem fel a kabátját.

Leonóra: Senkinek se hoznak aranytálcán boldogulást. Mindent magának kell az embernek elérni. Még nem beszéltem a női protektorokról. Erről külön receptet írt tanár ismerősöm. De a nőket már inkább elhallgatom.

Józsiás: Pedig nőktől könnyebben fogadnék el jótéteményt, mint férfiaktól.

Leonóra: Női protekciónak elég vagyok én. Amerre én megfordulok, ott mindenütt maga a legnagyobb magyar író.

Józsiás: Nincsen segítség az irodalmi klikkek ellen. Mindig csak az lehet akadémikus, aki valamely öreg akadémikusnak a leányát elveszi.

Leonóra: Meg akar házasodni?

Józsiás: Nem akarok megházasodni, de rövidesen itt hagyom Pestet. Nem nekem való az itteni élet. Én vidéken akarok élni. Szalonnát vágni és egyszer egy héten borotválkozni. Néha beállít a postás a pesti újsággal és amíg a fagyos, havas újságot bontogatom, előre nevetek magamban, miféle bolondságokat olvasok pesti ismerőseimről.

Leonóra: (könnyekig meghatva) És ha falun lakunk, minden hónapban meghívjuk öreg barátját, Szomjas Gusztáv urat, hogy legyen kivel kvaterkázni. Ugye megengeded, hogy majd akkor kedvem szerint megőszülhessek?

Józsiás: Akkor leszel nekem a legdrágább.

Leonóra: Siessünk, Józsiás. Nagyapám neve napjának emlékére ma vacsora van nálunk. Sajnálom, hogy rosszul viselte magát tegnap és az uram nem engedte meghívni a családi ünnepélyre. Látja, hány szívet szomorít meg a könnyelműségével!

7. kép: az Arabs Szürkében

Nagy cégtábla: rajta egy ló. Felirat: A régi Arabs Szürkéhez

 

A színen három, kockás abrosszal leterített asztal, székekkel. A 3. asztalnál borús hangulatban Józsiás borozgat. Belép a három komor Hullaszállító. Morózusan leülnek az 1. asztalhoz.

Színre lép a Játékmester. Játékmester: Nem valami víg fickók ezek a hullaszállító kocsisok. Jégszürke, elesett emberek ők, akik már egyéb foglalkozást nem lelhetnek Budapesten, mint a hullaszállítást. Ez még az egyetlen pálya, amelyen élet-mécsesükkel világíthatnak maguknak. Az öngyilkosok hulláit szállítják nem messze az Arabs Szürkétől, egy sötét, hideg épületbe. Útközben, rendszerint betérnek három deci borra. Az ő fuvarjuknak már nem sietős az útja. Borozás közben fél szemüket rajta tartják az utasaikon. Ámbár attól nem kell félni, hogy valaki ellopja valamelyiket. Kinek volna kedve egy hullával sétálgatni az Üllői úton?

 

Áldáska lép be. Csendesen leül Józsiás mellé. Részvevően nézi a tépelődő férfit. Szeleczki lép be viharosan.

Szeleczki: Ki hozta azt a fekete szakállast, amelyiknek Bergsteiger-cipő van a lábán? (Az egyik Hullaszállító jelentkezik. Szeleczki feláll és bort tölt a poharába.)

Szeleczki: Egy rongyos puhafa koporsót se ér meg egyik se a mai portékából. Lehet, hogy az a vízbe fulladt asszonyság 48-ban még megért egy pohár bort, de a halászok még a cipőjét is lehúzták. Hát az az öregúr, aki golyót küldött a fejébe?! Az ér talán egy temetést? Talán azért vagyok a világon, hogy verést kapjak a gazdámtól?

Hullaszállítók: Mit tehetünk mi arról, hogy csupa szegény ember lesz öngyilkos?

Szeleczki: Nem érik maguk meg a mindennapi levegőt. A városban annyi a pénzes ember, mint a tarka kutya. Maguk meg a legrongyosabb koldusokat szedegetik össze. Ezek amolyan álöngyilkosok. A kutya sem sír utánuk. Azért haltak meg, mert már senki se hitelezett nekik öt forintot.

(Hullaszállítók mérgesen dohognak.)

Szeleczki: Most az egyszer még megihatják azt a liter bort a kontómra. De holnapra aztán ne kerüljenek a szemem elé megfelelő portéka nélkül. (Odanéz Józsiásékhoz) Hát maguk mitől szontyolodtak úgy el? Nincs szomorúbb látvány egy búsuló szerelmespárnál. (Odamegy az asztalukhoz) Mondok én maguknak valamit, hogy nyomban elfelejtik a bánatukat. Elviszem magukat én olyan helyre, ahol a legszomorúbb embernek is el kell hagyni a maga szomorúságát, mert olyasmit lát maga előtt, ami a legszomorúbb a világon. Jó orvosság. Én is mindig beveszek egy kanálkával, amikor beteg vagyok és a bor nem ízlik.

Józsiás: Mi az, Szeleczki úr? Pálinkát akar tán velem itatni?

Szeleczki: (a fejét ingatja) Én nem iszom pálinkát, pedig ezt nagyon nehéz megállani a mi pályánkon, ahol többnyire részegnek kell lenni az embernek, hogy kedve legyen az üzlethez. Sok bort kell feltölteni, hogy ne gondoljunk arra, hogy az a halott is ember volt, tegnap még tán kocsmában ült, leányt szorongatott, érzett vagy szenvedett, messzi célok felé mozgatta a lábát... Nehéz dolog megállani, hogy az ember a hátába ne csapjon a halottnak: ne búsulj, jajtárs, te már jó helyen vagy... Hátha felülne a halott és válaszolna?... Mint egyik kollégámmal történt a Józsefvárosban, mikor egy öregember elevenen akarta magát eltemettetni, hogy a családja hozzájusson a biztosítási díjhoz. Kollégámnak oly szívre hatóan könyörgött az öregúr, hogy csak szegezze rá bátran a koporsófedelet, ő egy árva hangot se fog kiejteni, hallgatni fog még a föld alatt is, hogy kollégám minden bizonnyal teljesítette volna kérését, ha véletlenül józanul fogott volna munkájához. De kollégám szerencsére részeg volt, lehúzta az öreget a ravatalról, jól megrakta... és az öregúr még két év múlva is sétált az Üllői út végén, a Füvész-kertben. (Szeleczki egy pillanatra elhallgat, gondolataiba mélyed.) Kollégám sohasem ivott pálinkát, de naponta annyi sör kellett neki, mint egy elsőrangú vasöntőnek. Körülbelül tizenkét korsó. És estére se adta alább a maga két literénél. Sajnos ezek a nagy tudású emberek lassan kimennek a divatból.

Józsiás: Mondja Szeleczki barátom, nem tudnak a maguk mesterségében valamely olyan titkot, amelynek segítségével meg lehetne szökni a halál elől? Maguk csak ismerik őt. Hisz mindennap vele van dolguk.

Szeleczki: Ne tessék a haláltól félni, író úr. Nem érdemes tőle félni.

Józsiás: Látta már a halált?

Szeleczki: (nevet) Láttam is, nem is... Ki tudja, hogy mit látott a szemével, mit a részegségével! Ami a halált illeti: bizonyos, hogy van valaki itt Pesten, aki osztogatja. Lehet, hogy egy konfliskocsis. Akire ránéz a bakról, az meghal aznap. Lehet, hogy egy rendőr. Az utcasarkon áll, onnan szemeli ki, akiket el kell vinnie a városból. De az is meglehet, hogy egy öreg könyvelő, künn a Kerepesiben. Aki azokba a nagy könyvekbe írja be a halottakat. Nekem mindig reszket a lábam, amikor az irodába kell mennem, hogy új halottakat bejelentsek. Az öreg könyvelő mindig olyan furcsán néz reám. Mintha azt kérdezné, mi lesz Szeleczki? Mikor jelenti már be saját magát?

Józsiás: Még mindig nem árulta el Szeleczki úr a szomorúság elleni orvosságot.

Szeleczki: Igaz is. Mondják, akarnak felvidámodni? Néhány pakli dohány, egy-két szivar megteszi a magáét. Jöjjenek velem a törvényszéki hullaházba, itt van nem messzire. Engem beeresztenek az őrök, mert mi ebben a furcsa foglalkozásban valamennyien jól ismerjük egymást. Maguknak csak azt kell mondani, hogy valamely eltűnt hozzátartozójukat keresik. Az öreg Szeleczkinek egy szót sem kell szólani. Szeleczkiről jól tudják az őrök, hogy komaságban van minden egyes halottal. Itt a városban nincsen rokonom, de minden halott a jó barátom. Gyerünk, drágáim, hadd múljon el rólatok a szomorúság!

8. kép: a hullaházban

Kísérteties világítás. Időnként különös kopogás hallatszik. Elöl baktat Szeleczki. Mögötte Józsiás Áldáskával.

Szeleczki: Éppen harminchárom lépcső vezet le a föld alá a jeges kemencéhez. A pék itt nem tűzben készíti a kenyeret, hanem fagyasztja.

 

Józsiás: Ez hát az öngyilkosok föld alatti korzója.

Szeleczki: A jégdarabok úsznak a tepsiben. Azok kocognak.

Vetítővászon mögött árnyjátékszerűen megjelennek a megidézett halottak. Mégpedig úgy, hogy mindig az a figura kap éles megvilágítást, amelyikről szó van. Elsőnek kendős női alak jelenik meg a vászon mögött.

Szeleczki: Ötven esztendős forma lehetett az asszonyság. Alighanem szeretett veszekedni, pörlekedni is életében, de - amint látszik - legyőzetett. A halál jobban tudott nyelvelni, mint ő.

Józsiás: Úgy nézem, mérget ivott, mert a szája nyitva maradt, mintha az utolsó jajkiáltás után nem tudta volna becsukni. Szegény volt, sok álomtalan éjszakája volt, reggel mérgesen ébredt, este kétségbeesve feküdt, sokszor sírt egymagában. De hajdanában tán csinos és ifjú volt és ez mindent pótolt. Most már elkergették az élet asztalától.

A fény az asszony körül kialszik, s egy tekintélyes, fehér szakállú, idős úriembert világít meg.

Szeleczki: Ez hitelképes ember volt.

Józsiás: Valóban úriember lehetett. Biztosan sokan előre köszöntek neki az utcán.

Szeleczki: Csak az a barna folt a mellényén...

A fény kialszik az idős úr körül, s ismét egy asszonyi alakot világít meg.

Józsiás: (halkan felsikolt) Leonóra!

9. kép: Szomjas szállásán a hullaházi látogatás után

Józsiás arccal az asztalra borulva. Szomjas fel-alá járkál.

Szomjas: (odamegy Józsiáshoz) No fiam! Van sok ilyen éjszaka az ember életében. Gondold csak el, hány virrasztó ember van még rajtad kívül a világon. Hányan hánykolódnak lázas betegséggel! Hány nyomorult, gyönge asszony ül halott gyermeke felett! Hány árva siratja szülőjét. Hány halálraítélt ül a siralomházban! Az éjjel a fájdalom és a bánat időszaka. Igaz, örülnek is sokan a sötétségben. De meddig tart ez? Ameddig az ifjúság. Leginkább a fájdalom és a bánat terpeszkedik szét a világ felett az éjszakával. Nem egyedül szenvedsz, fiam, ezen az éjszakán.

 

Józsiás: (felzokog) Nem látom meg soha a reggelt!

Szomjas: Tudod is azt! Nem tőlünk kérdezik. Én nagyon öreg ember lettem, de soha nem estem kétségbe! Minek az, amikor a sorsunk előre meg van pecsételve. Sírsz - hát sírjál, habár én sohasem sírtam. Boldogtalan vagy - légy boldogtalan -, bár én sohasem adtam át magam a fájdalomnak. Mert a gondolatokat úgy lehet dresszírozni, mint a jó kutyákat. Nem lehet a gondolkozást tanulni senkitől, amint érezni nem lehet megtanulni... De mégis van valami, fiam, ami megsegít. Dresszírozni kell a gondolatokat. Most ezt a fiókot nyitja ki az ember, később a másikat. Egyszer régen, küzdelmes éveimben én is vesztettem egy lelket... És hogy meneküljek a gyötrelmes fájdalomtól, egész éjszaka táncosnők lábszáraira gondoltam. Nincs valami nőd, aki a múlt időkből most elküldené vigasztalásodra egykori bájait, hangjait, jóságait, szenvedélyeit?

Józsiás: (felzokog) Csak Leonórám volt.

Szomjas: Hát akkor vegyük elő a hiúság nevű gyógyszert. Én nagy időket megéltem, de nem mondhatnám, hogy egyetlen nő meghalt vagy meg akart volna halni értem. Titkon mindig irigyeltem azokat a szerencsés férfiakat, akikért a nők kútba ugrottak, akik miatt feldúlták a családi nyugalmukat, akikért elveszítették az eszüket. Nagy dolog az, fiam, hogy egy tisztességes, derék, módos asszonyság öngyilkos lett érted.

Józsiás: (kezd megvigasztalódni) Tönkre vagyok téve...

Szomjas: Most jössz majd divatba. Tenyerükön hordanak az asszonyok.

Józsiás: (suttogva) De az újságok...

Szomjas: Ó, te jámbor ifjú! A te helyedben én magam gondoskodnék arról, hogy a lapok minél többet írjanak Leonóra öngyilkosságáról. Talán még a búcsúlevelet is közzétenném. Arcképet mindenesetre adnék Leonóráról valamelyik képeslapnak.

Józsiás: (döbbenten néz az öregre) Bátyám néhány hónapos pesti tartózkodása alatt többet tanult az életből, mint más húsz esztendő alatt.

Szomjas: Nem azért beszéltem, hogy uramöcsém megfogadja tanácsomat... Csak azt mondtam el, hogy miként járna el bármely törtető, céltudatos író a maga helyében. (Mindketten hallgatnak egy darabig.) Feküdj a fal felé, pajtás. Én még kiszívok egy pipát lefekvés előtt.

Józsiás: (a vaságyon összekucorodva felfohászkodik) Védelmezz a kísértetektől és a halottaktól.

Szomjas: A halottaktól nem kell félni. Inkább az élők okoznak kellemetlenséget.

Józsiás: Valóban Leonóra volt az, akit az este láttunk?

A szín elsötétül. Rövid szünet.

A szín kivilágosodik. Másnap reggel ugyanott.

Szomjas az asztalnál ülve pipázik. Józsiás még ágyban van.

Szomjas: Itt az ideje, hogy elolvassad Leonóra fekete pecsétes búcsúlevelét, amit három napja küldött át a szobalányával.

Józsiás: Majd egyszer... Máskor... Most attól félek, hogy hurkot kötnének a nyakamra a kis fekete betűk. Most eszemet veszteném, ha jól ismert írását látnám annak a kéznek, amely annyi jót cselekedett velem.

Szomjas: Hát az igaz, hogy jó asszony volt. Tízezer között sem akad ilyen jóságos lélek. Most már megvallhatom, hogy reggelenként néha ideszaladt kétségbeesésében. A szakácsnője odakinn várta a kapu előtt a piaci kosárral. Ő pedig ezer kérdést intézett hozzám. Merre jársz, kit szeretsz. Kinek a társaságában töltöd napjaidat.

Józsiás: (felnyög) Maga pedig mindent elárult.

Szomjas: Természetesen... Mert az volt a célom, hogy a nem szeretett asszonyt szenvedélyéből meggyógyítsam. Sajgott a szívem érte. Távozása után néha délig is néztem az ajtóra, amelyen át elment. Míg ugyanazon az ajtón déli harangszóra belépett a kiszolgált katona, a józsefvárosi hordár és ebédet hozott részemre, mint egykor neked vitte. Nagy kárt okoztál nekem is, édes fiam, hogy ezt az asszonyt a halálba kergetted. Kistőkés vagyok. Szerettem volna megtakarítani az ebédköltséget pesti tartózkodásom alatt. Legutoljára arról kérdezősködött, hogy milyen szivart szoktam szívni vasárnap ebéd után.

Kopogás. Hencsi lép be, Zsófia szobalánya. Meglepődve néz Józsiásra. Nem tudja mire vélni, hogy Szomjas ágyában találja. Némán átnyújt Szomjasnak egy borítékot, kecsesen pukedlizik, majd el.

Józsiás: (hirtelen kiugrik az ágyból) Máskor is hozott már ide levelet ez a lány?

Szomjas: (Előveszi a szemüvegét, lassan az orrára illeszti. Szemüvege fölött néz át Józsiásra.) Megtörtént már. (A borítékot messze tartja magától, úgy böngészi a címzést. Felnyitja a borítékot és egy kisebbet vesz elő belőle.) Őnagysága azt kéri, hogy a mellékelt levelet juttassam el hozzád. Íme, eleget teszek a megbízásának.

Józsiás: (dühtől fojtottan) Tehát maga Zsófiával is összeszűrte a levet!

Szomjas: (legyint) Mindössze egyszer voltam nála ebéden, mialatt a férje az Al-Dunára utazott. Nagyon előkelő a konyhája. Csupa franciás ételeket főz. A pecsenye igen száraz, mintha soványító kúra alatt lévő pácienseknek sütötték volna. A saláta savanyú, mustáros. A levest csészéből isszák. Leonóra egy tányér töltött káposztáját nem adnám oda Zsófia egész konyhájáért.

Józsiás: (a keblébe rejti a levelet és nagy levegőt vesz) Kedves Szomjas bácsi, nem találja ön különösnek, hogy a hátam mögött, tudtomon kívül bizalmas barátságba keveredik azokkal a nőkkel, akikhez tulajdonképpen magának semmi köze sincs, akik az én őrangyalaim? Nem tartja szokatlannak, hogy vidéki ember létére befurakodik itt bizonyos intim társaságokba, nők védelme alá helyezi magát, mint valami üldözött, helyet foglal asztaloknál, bizalmakat élvez, fontoskodik, intézkedik, beleül nemcsak az én életembe, hanem a másokéba is, akikhez semmi köze sincs? Tanácsokat ad finom, előkelő asszonyságoknak és természetesen: rossz tanácsokat? Kedves bátyám, én nem irigylem a maga szerencséjét, de tisztelettel kérnem kell abból a szomorú alkalomból, hogy Leonórám nincs többé: ne avatkozzon többé sem az én, sem a mások életébe.

Szomjas: Fiacskám, én talán nem is tehetek arról, hogy az emberek, akik körülvesznek, oly bizalommal vannak hozzám, mint senki máshoz. Talán megérzik rajtam, hogy nem élek vissza a titkaikkal. Lásd, én sohase mondtam el neked, hogy Áldáska összetett kezekkel kért, ne engedjelek rossz társaságba.

Józsiás: (felkiált) Áldáska is? Mindenkit megmérgezett a környezetemben?

Szomjas: Majd ha darab ideig még éltél, fiam, rájössz, hogy járnak a földön jelentéktelen kis öregemberek, akiknek az a titokzatos megbízatásuk, hogy mindenféle rejtélyt összeszedjenek, mint erdőn a targallyat. Énfelém egész életemben úgy futottak a titkok, mint bizonyos nők után nagy messzeségből eljönnek a macskák, hogy hozzájuk dörgölőzzenek.

3. közjáték

A színen Zsófia és Józsiás.

Józsiás: (vacogva) Mondd, rettenetes volt az ma délután?

 

Zsófia: (két karjával kapaszkodik Józsiásba) Ha csak egy kicsit szerettél valaha, könyörögve kérlek, ne beszéljünk most erről. Majd eljön mindennek az ideje, mint Szomjas bácsi mondja. Most csak azt mondd nekem egész délután, hogy szeretsz, nagyon szeretsz és nem engedsz a föld alá menni, akárhogy hívogat az, aki már a föld alatt van. A te gondolataidat már magával vitte a halott a föld alá. Könyörgöm, Józsiás, térj vissza a való életbe. Itt vagyok melletted. Kettőnket összeköt a bűntudat, amint egymáshoz kötözik a kétkerekű taligán az egyforma vétekért elítélt bűnösöket. Gyere velem holnap vagy holnapután ahhoz a sírhoz, hogy együtt térdepelve kérjük a halottat, bocsássa meg a mi rettenetes vétkünket, amelyet ellene elkövettünk.

Józsiás: Azt hiszem, lázas vagy.

Zsófia: Lehetséges, hogy már bennem van a betegség, amit onnan a temetőből hoztam magammal, amikor azt a koporsót leengedték. Józsiás, én jó, tiszta lelkű teremtés vagyok, minden hibám mellett. Én nem tudom elgondolni, hogyan tudnak a bűnösök tovább élni tettük elkövetése után... Hol van itt egy templom, ahol imádkozni lehetne?

Józsiás: A templomok mostanában zárva vannak Pesten. A papok otthon ülnek és összeszámlálják, hány újszülött érkezett és hány halott ment ki a városból.

Zsófia: De csak van valahol egy hely, ahol egy szegény, sorsüldözött nő letérdepelhet és nyomorult szívét felemelheti teremtőjéhez?

Józsiás: A Margitszigeten van egy kápolna. Ha imádkozni akar, Zsófia, ott megteheti.

10. kép: a szigeti Duna-parton, majd a Duna jegén

Ködös alkony. Jégtáblák a Dunán. Józsiás és Zsófia a Duna partján állnak.

Józsiás: (a másik partra mutat) Emlékszik arra a partra odaát, ahol annyit sétálgattunk? Ott, a homályban bujdosik a Császár fürdő ódon épülete. Mikor először voltunk ott, még állott néhány emlék a Császármalom bástyáiból. Elolvastuk a fürdővendégek névsorát a kerek, vízcsobogásos, langyos levegőjű udvaron... Megebédeltünk, aztán szobát vettünk a tekintélyes, ünnepélyes szobaasszonynál... Úgy írtuk be magunkat, mint férj és feleség. Csak egy délutánt töltöttünk itt csókok és könnyek között, és nagyságod oly ártatlanul távozott onnan, mint egy szűzi mátka. Bizonyosan azt hitte rólam, hogy bolond vagyok. Pedig csak nagyon szerelmes voltam és minden gondolatommal feleségül akartam venni.

 

Zsófia: És most már másképpen szeretsz, Józsiás?

Józsiás: Mit mondhatnék? Hisz tőled függ, hogyan szerethetlek! Nem engedsz magadhoz egészen közel, csupán a csókot engeded meg. De sokszor megkínoztalak volna, ha tudnám, hogy ezzel fájdalmat okozok neked! Százszor elhagytalak volna, ha tudnám, hogy számít neked. Mindig kisiklasz a kezemből, mint egy aranyhal. Mindig megbocsátok neked, miután megszégyenítettél. Gyönge, boldogtalan, rongyos férfi vagyok. Megérdemlem, hogy a homlokomra tegyed a cipősarkodat, mert hiszen az is boldoggá tesz.

Zsófia: Ne ragadtasd el magad, Józsiás. Itt volnék, ha nem szeretnélek? Velem nem lehet olyan könnyen végezni, mint te hiszed. Nekem hiába mondasz kegyetlen, gonosz szavakat, nem hagylak el, mert tudom, hogy mégiscsak szeretsz, nem élhetsz nélkülem.

Józsiás: Tehát tudod, hogy rabod vagyok, mégis azt akarod, hogy más nőknél, szerencsétlen bukott teremtéseknél keressem meg azt, amit tőled nem kaphatok? Miért nem voltál még soha az enyém?

Zsófia: Mert akkor elvesztem.

Józsiás: Tehát azt akarod, hogy egyedül vesszek el és te tovább űzzed kalandjaidat a városban, amíg hiszékeny, izgatott férfiak vannak... Csak legalább azt tudjam, hogy miféle örömet okoz neked az én gyötrődésem?

Zsófia: Szeretlek és én sem tudnék nálad nélkül élni. Tudok elaludni esténként, mert érzem, hogy te vagy valahol a városban. Tudok reggel örömmel felébredni, mert látlak majd napközben. Jólesik énekelni tanulni, színházba, társaságba járni, léha, szép ruhákat hordani, férjemmel békében vagy perben élni, mert tudom, hogy akkor szökhetek ki a közömbös mindennapból, amikor akarok. Itt vagy te, aki kiragadsz a spleenből, a hetivásárból, a fásultságból. Úrinő vagyok, de szívesen lennék a szolgálód is, ha másként nem juthatnék a közeledbe.

Józsiás: Én már nem vagyok féltékeny a te életmódodra sem. Nem bánom, hogy kivel udvaroltatsz magadnak a koncerten, a fogorvosnál, a műtárlaton. Azt sem bánom, hogy nem tudsz elmaradni egy divatos színházi előadásról, egy elegáns bálról, a jégpályáról és a divatban lévő cukrászdából. Jól van, éljél "kultúréletet", mint ti nevezitek azt az őrületes futamodást, amelyet újabban véghezvisznek a pesti nők. Én ugyan nem tudnám megmondani, hogy miféle kultúrát szedsz magadra például a Váci utcában. De hát menj, bánja a patvar, hallgasd pulyka-barátnőid locsogását, választékos hajzatú, de gyenge eszű udvarlóid finomkodását. Repülj a bölcsőde-bálra és légy extázisban, ha a divatos hosszú hajú zongorázik. Ülj óraszámra a nőszabónál vagy a kalaposnál, dicsekedj a korzó hírlapíróinak köszöntésével, fuss magadon kívül barátnőd látogatására, ha valaki szerelmet vallott aznap. Ehhez az életedhez nekem semmi közöm. Úgy veszem mindig, amikor elválunk egymástól, mintha elutaznál egy idegen városba. De ha velem vagy...

Zsófia: Legyek a tied! A tied leszek. Amikor akarod.

Józsiás: Gyerünk át a Duna jegén Budára. Keressük meg azt a szobácskát, ahol először találkoztunk.

Zsófia: Gyerünk!

Vetített jégtábla. Az úszó jégtáblán, a homályban Zsófia és Józsiás küzd az egyensúlyáért, majd az életéért.

Józsiás: Látja ön még a szemközti partot, Zsófia? Azt hiszem, magának jobb szeme van, mint nekem.

Zsófia: Nem látom a szemközti partot. Csak a lámpásokat.

Józsiás: Hát a szigeti partot, amelynek a hátunk mögött kell lenni?

Zsófia: Azt sem látom már, csak valahol egy ködfelhőt. Olyan alakja van, mint egy magas fa koronájának.

Józsiás: Ha legalább egy pálcám volna, hogy rátámaszkodhatnék. Még belépek valami alattomos lékbe, amit az orvhalászok vágtak, hogy éjjel halászhassanak. (Józsiás szem elől téveszti Zsófiát) Zsófia! Asszony! Kedves! Egyetlenem!

Zsófia: (közvetlenül Józsiás mellett szólal meg) Itt vagyok.

Józsiás: Csakugyan? Jégbálványnak véltem.

Sötét este lett. Csak a hold világít sápadtan. Józsiás és Zsófia összeölelkezve állnak.

Zsófia: Józsiás! Én azt hiszem, megy a Duna...

Józsiás: Képzelődik. Mi egy helyben állunk.

Zsófia: Bizonyos vagy ebben, Józsiás? Ó, mondd sokszor, hogy állunk és nem megyünk.

Józsiás: Azt hiszem, hogy mi állunk. Hanem tán a partok közelében történt valami... Talán megszakadt a jég valahol és most addig megy előre, amíg újra megnyugszik. Nekünk mindenesetre egy helyben kell maradnunk.

(A partról harangszó hallatszik.)

Zsófia: Imádkozzunk, Józsiás. Aki nem alkalmatlankodik gyakran a kérvényeivel, annak kérését tán elintézik.

Józsiás: Azt hiszem, nagyobb bajban vagyunk, mint eddig voltunk. Attól félek, hogy már elhaladtunk a Margit híd alatt...

Zsófia: (felsikolt) Mit mond, Józsiás? Már elhaladtunk volna a Margit híd alatt? Ez csalás, ez nyomorult csalfaság, ez nem igaz!

Józsiás: Csendesedj, Zsófia. Hiába sikoltozol, nem találnak ránk a ködben.

Zsófia: Miért állunk itt egy helyben?! Mint az elátkozottak! Menjünk ki ebből a fullasztó ködből, borzalmas éjszakából! Oda, ahol lámpások és emberek vannak. Gyere, Józsiás! Szedd össze magad! Nem tudok csüggedt férfira nézni. Szerelmünk függ e perctől.

Józsiás: Szerelmünk? Soha nem fog az már visszatérni e borzalmas este után. Ha ugyan megérjük... Egész eddigi életemmel kibékültem volna, ha te az enyém lettél volna. Babonásan hittem, hogy egyszerre minden megváltozik bús életemben, ha a kedvesem leszel.

Zsófia: Azért vagyok itt, mert azt akartam...

Józsiás: Itt vagy te drága aranygyapjú, de amikor átölelni véltelek, egy hideg kéz ölelt át engem. Emberfeletti veszedelmet zúdított rám a szomjas kívánság. Ádámot csak a paradicsomból űzte ki a gonosz vágy, de engem az életből kerget ki egy mohó szándék.

Zsófia: (Józsiás nyakába ugrik) Ne emészd magad! Csókolj meg! (Zsófia ráfonódik Józsiásra) Hát most szeress, ahogyan akarsz. Ha már meghalunk büntetésből, legalább szeress. Az úszó jégtáblán üljük meg nászunkat, mint a vadkacsák. (Józsiás és Zsófia násztánca az úszó jégtáblán. A ködben hirtelen felragyog egy lámpás.)

Zsófia: Hadd lássam, jól tanított-e énektanárom! (Zsófia térdepelve, derekát hátrahajlítva, arcát a fény felé fordítva, teli tüdőből énekli Rosina áriáját A sevillai borbélyból.)

Imbolygó fények, emberi hangok, sürgés-forgás, nyüzsgés. Majd hirtelen elcsendesül minden.

A szín kivilágosodik. Megjelenik a Játékmester.

Játékmester: Zsófia egyetlen szökkenéssel a parton termett. Felfutott a Lánchídra és aztán eltűnt, mint egy kis kobold. Józsiásnak ellenben a rendőrök felírták a nevét és kis híján bekísérték a kapitányságra. Másnap majd benne lesz minden hazai hírlapban, hogy Sz. Józsiás, a hírneves regényíró titokzatos körülmények között öngyilkosságot kísérelt meg a zajlásnak indult Dunában, de a partőrök idejében kimentették.

11. kép: az Arabs Szürkében

Józsiás a törzsasztalánál ül. Hirtelen Áldáska lép hozzá és megérinti a karját.

 

Áldáska: Itt vagyok. Régen vár?

Józsiás: Áldáska! Hogy kerül maga ide?

Áldáska: Hát nem maga küldte hozzánk az öregurat?

Józsiás: Én?!

Áldáska: Hát elfelejtette? Azt üzente, hogy beteg és találkozni szeretne velem a szokott helyen.

Józsiás: Az igaz, hogy beteg vagyok. Meglátogatott a gonosz sors.

Áldáska: (Józsiás karjára teszi a kezét) Ne csodálkozzon, hogy beteg. A maga életmódját senki se bírná ki.

Józsiás: Maga nem olvas újságokat, Áldáska? Tönkretettek.

Áldáska: (felnevet) Nagyon mulatságos volt, amit magáról olvastam egy újságban. Valami szegény nő belebolondult magába. Megölte magát az árva, mert maga nem szerette őt viszont.

Józsiás: Valahogy így volt.

Áldáska: Hát erre csak büszke lehet. Sokkal jobban tetszett nekem így a dolog, mintha azt hallottam volna, hogy engedett a szerelmes nő csábításának. Mi tudjuk ezen a vidéken, ahol sok a férjhez adó leány, reménykedő özvegyasszony, hogy milyen vetélkedés folyik egy-egy jobb külsejű férfiért. Bizony sokat sírnak, búsulnak itt is a férfiak miatt, mint mindenütt az egész világon. Így van ez az életben. Mi, nők, előbb-utóbb megszokjuk a szenvedést.

Józsiás: (meg van hatva) Áldáska!

Áldáska: Aztán megint olvastunk a mi híres barátunkról. Édesapám nevetve mutatta az újságot. Nézd csak - azt mondja -, megint mit talált ki az a hóbortos Józsiás. A Duna jegére ment valami asszonyságot megmenteni, aki ott A sevillai borbélyból énekelt. Ugye így volt? Maga mint életmentő került a történetbe, csak az újságok írták meg rosszul. Hogy maga öngyilkos akart volna lenni? Minek, miért, kiért? Hisz én szeretem magát.

Józsiás: Nem emlékszik a halottas kamrára, Áldáska?

Áldáska: Ugyan! Aznap sokkal többet ivott, mint kellett volna.

Józsiás: Beszélj, Áldáska. Oly régen nem hallottam a hangodat. Érzem, hogy lassan kimegy belőlem a betegség.

Áldáska: Mi nem aggódtunk magáért, akármit olvastunk az újságban. Higgye el, nem fontos az, amit az újságban írnak. A mi házunkban egyedül mi olvasunk újságot. Azt szokta kölcsönkérni az egész ház, ha rablógyilkosság történik a városban. Tudja kinek érdekes az, hogy mi van az újságban? Virág Kálmán és Nejének. A főnök nyomban kijelentette atyusnak, hogy miután ilyen híres ember lett Józsiás, most már hamarosan kiadja azt a furcsa könyvet, amelyből maga egyszer nekem felolvasott.

Józsiás: (felderül) Az udvarlás könyvét.

Áldáska: Én már nem emlékszem a címére. Csak annyit tudok, hogy az én hajamról írt benne és ez nekem végtelenül jólesett. Különben atyus egyebet is akar magának mondani. Ha felkeresné őt, meghallhatná.

Józsiás: Sokszor felkeresem magukat.

Áldáska: Mi tudtuk mindig, hogy maga engem szeret és feleségül fog venni, ha majd megteheti. Mi nyugodtak voltunk, hogy maga nem felejt el minket, mert mi nem adtunk arra okot, hogy maga ránk megharagudjon. Szegény emberek vagyunk, Virág Kálmán és Neje rosszul fizeti atyust, de azt is tudtuk, hogy maga is szegény ember. Ebben megnyugodtunk. Beszélték ugyan atyusnak, hogy magának ismerősei vannak... mindenféle gazdag, előkelő dámák, akik a cipőjüket lejárják maga után, leveleikkel zaklatják, meglesik az utcán... de hát mit jelent az? Vannak olvasói, akik rajongásig szeretik és nemcsak az író művét, de magát az írót is birtokukba akarják venni. - Fiatalember még - mondta atyus -, majd kiábrándul, megbetegszik, elfásul a szívtelen nők társaságában. - Ugyanezt mondta Szomjas úr is, amikor ma délután felkeresett. - Olyanok azok a nők, mint a verebek, csoportosan járnak, egymástól kapkodják el a falatot.

Józsiás: (a messzeségbe mutat, a város felé) Arra messze vannak, amerre soha többé nem fogok járni. Csókolj meg, Áldáska.

Utójáték

Szerelemvölgyi: Állásod is van már, Józsiás. Álmoskönyvszerkesztőnk, akit ismersz, kilépett a Virág Kálmán és Neje cégtől. Ajánlatomra a cégfőnök szívesen szerződtet, ha akarod.

 

Józsiás: Meguntam már a régi életet.

Szerelemvölgyi: Csendes állás, de nem kell mindenkinek miniszternek lenni.

Józsiás: (fekete pecsétes levelet vesz ki a zsebéből) Itt van valami, ami úgy nyomja az életemet, mint egy sírkő. Egy levél, amelyet egy halott asszony írt hozzám, amelyet nem merek elolvasni.

Áldáska: A halottak aludjanak békén. (keresztet vet a levélre, gyufát vesz elő és meggyújtja)

(Kopognak. Gyászos ábrázattal lép be Fonnyadi és Fonnyadiné. Mindkettőjük karján széles gyászszalag.)

Fonnyadi: Tegnap este Szomjas úr korán jött haza. Nyomban lefeküdt, ötven pengőt nyomott a kezembe és felszólított, hogy papot és közjegyzőt kerítsek. A végrendelkezésnél mi vagyunk a tanúk, meg a szomszéd női szabó. Az öreg mindenét Józsiás úrra hagyta. Minket végképp kitagadott. Meg is halt egy óra múlva... Most csak azt szeretném tudni, hogy mi lesz velünk?

Józsiás: Gondom lesz magukra. Ha ugyan van valami hagyaték...

Fonnyadi: Valami hagyaték? Húszezer pengő az Első Hazai Takarékban.

Fonnyadiné: Ó, ha tudtuk volna, mily aranyember lakik nálunk. (szemrehányóan Józsiáshoz) Ön tudta s nekünk nem szólt.

Józsiás nagy nehezen kituszkolja az elkeseredett házaspárt.

Szerelemvölgyi: Tudtam, hogy Áldáska szerencsét hoz rád, mint énrám egykor az anyja. Soha életemben nem voltam állás nélkül.

VÉGE

 

NKA csak logo egyszines

1