X. Szegedi Alternatív Színházi Szemle (SZASZSZ) Szándékában a hazai alternatív színházak jelenérõl, illetve elmúlt egy évadáról kívánt pontos látleletet adni a nevében tizedik, valójában (helyszíne miatt) második Szegedi Alternatív Színházi Szemle július végén. A tavalyi fesztivált (amelyrõl írásunkat l. a Criticai Lapok 2003/10-11. számában) sokban meghaladni kívánták a szervezõk. Vagy inkább a versennyel egybekötött nemzetközi seregszemle komolyabban vételérõl, rangos színházi fesztivállá alakításának kísérletérõl lett volna szó? A hosszúra nyúlt, kilencnapos fesztivál alatt délelõttönként a Színházi Kritikusok Nemzetközi Szervezetének (AICT) fiatal kritikusok részvételével tartott szemináriumán, délutánonként pedig a közönség elõtt is nyitott, Imre Zoltán színháztörténész vezette, változó színvonalú szakmai beszélgetéseken volt szó az elõzõ napi elõadások felvetette, inkább rész-, mint általános problémákról. Nem tudom, milyen egy "ideális" szakmai beszélgetés, de ezek biztosan nem tartoztak azok közé. Az eleinte félénkebben, majd rendszeresen megjelenõ alkotók egy része személyes sértésnek vett bármilyen kritikai jellegû megjegyzést, máskor a felkért hozzászólók alapos munkával derítették ki a korábban nagy szakmai és közönségsikert aratott elõadásokról, hogy milyen színvonaltalan fércmûvek. Továbbgondolásra sem mindig serkentettek az elhangzottak, különösen, ha némelyik felkért hozzászóló értékelése egy-egy elõadásról a tetszett-nem tetszett kategóriáiban merült ki.

Off-programról is gondoskodtak a szervezők: városszerte fotókiállítások, könnyűzenei koncertek, valamint Ladányi Andrea metodikáján alapuló workshop, irodalmi est és uniós pályázati tájékoztató is várta az érdeklődőket. Látni való tehát, hogy a szervezők igyekeztek sokféle igénynek megfelelni a legszűkebb szakmai közönség elvárásaitól az egy-egy kiállításra akár véletlenül betévedő nézelődőkéig, így próbálva megteremteni valamiféle fesztiválhangulatot a kulturális szempontból igencsak sivár, perzselő szegedi nyár derekán.

A rendezvény egyébként tudatosan a hazai "fesztiválnyár" részévé akar válni: az országos színházi találkozó, a határon túli magyar színházak fesztiválja, a táncfesztivál már megtalálni látszik állandó helyét, az alternatívoknak pedig a tavaly már "felfedezett" és bevált Szeged válik lassan otthonává. A kanonizálódásra utal, hogy a versenyprogramot idén háromfős előválogató zsűri állította össze, melynek tagjai (Kőváry Katalin rendező, Halász Tamás tánckritikus és Hegedűs Sándor filozófus) valóban jórészt az évad legizgalmasabb alternatív produkcióit szemelték ki. Más kérdés, hogy a "húzónevek" (mint Zsótér Sándor a Csongor és Tündével, Pintér Béla a Gyévuskával vagy Jeles András a Ványa bácsival) egyeztetési, technikai, illetve pénzügyi okok miatt kénytelenek voltak lemondani szegedi szereplésüket. Ezután a lista vége felé szereplő, kevésbé sikerült előadások kerültek előre, így jelentősen lerontva a papíron még megnyugtató összképet.

A finoman szólva eklektikusra sikeredett végső programból aligha lehet kikövetkeztetni a válogatás szempontjait, ebben segíthet az Ex-Stasis című, a tavalyi számokhoz képest idén kellemes csalódást jelentő fesztiválújság, mely interjút közöl az előzsűri tagjaival. Eszerint a három válogató igyekezett nem figyelembe venni, hogy struktúrán kívül vagy belül működő színházról van-e szó, mindig az előadás számított: ha kísérletező, újító, vagyis (?) alternatív, akkor jöhetett. Későn derült ki számukra, hogy kizárólag egész estés produkciókat lehet csak meghívni: ezt alighanem a tánckínálat sínylette meg (ezért nem volt itt Ladjánszki Márta, Fehér Ferenc vagy Pataky Klári). Sajnálatos módon az előadások jelentékeny részét csak egy, legfeljebb két tag látta-láthatta hármuk közül. Így állhatott elő az a kínos és abszurd helyzet, amikor a szakmai beszélgetésen az előzsűri három tagjából kettő (!) nyíltan elhatárolódott egy előadástól...

A Maszk Egyesület hathatós közreműködésének is köszönhetően, a közel harminc program közül alig két előadás esetében rémlik jelentősebb csúszás, a nyomtatott programhoz képest is csak egy előadás maradt el, de azt is sikerült végül - érzésem szerint mindenki megelégedésére - mással helyettesíteni. Említettem, hogy a tavaly még hatnapos szemle idén kilencnaposra nőtte ki magát. Ez a növekedés sajnos nem állt arányban az előadások mennyiségének (s különösen nem minőségének) változásával. A hosszabbítás indokolható a szakmai és egyéb programok számának jótékony növekedésével, ugyanakkor a nagyobb fokú koncentráltság mindenképp az esemény javára vált volna. Nagyjából egy hét elteltével már több olyan előadás akadt, ahol nemcsak egyes nézők, de üres széksorok is ásítoztak, ergo ez a fesztivál még mindig kicsi ahhoz, hogy egy hétnél hosszabb ideig fenntartsa maga iránt az érdeklődést - akár laikus, akár szakmai közönség előtt. Apropó, szakmai közönség: a fesztiválokon alighanem természetesnek, ha nem egyenesen szükségszerűnek mondható az ilyen nézők magas aránya a nézőtéren. Aligha kell hangsúlyoznom, hogy az újságírók, kritikusok jelenléte a magát népszerűsíteni kívánó fesztivál létérdeke. Nevezettek viszont, s tegyük hozzá mindjárt, az előadásra kíváncsi fizető nézők sem feltétlenül szeretnének kézitusába bocsátkozni egy-egy előadás előtt csak azért, hogy viszonylag elfogadható helyet csípjenek el maguknak. Ha a jövőben tovább bővítik a fesztivált (időtartamban, előadásszámban stb.), talán érdemes lenne megfontolni a számozott helyek ósdi intézményének (újra) bevezetését...

Más, strukturális változások is igen fontosak lennének: bár tavaly már rebesgették a kőszínház és az alternatívok lehetséges együttműködését, ebből idén sem lett semmi, attól eltekintve, hogy a színház prózai tagozatvezetője, Bal József a zsűri egyik tagjaként tűnt fel az előadásokon. Vajon miért nem érdeke a városnak a nem is olyan rég még akár pezsgőnek nevezhető szegedi színházi kultúra feltámasztása? Miért van csak és kizárólag egyetlen lehetséges módja a színházcsinálásnak Szegeden? Egyetlen, amennyiben az állami-városi támogatást, illetve azok arányait nézzük. Miért kell százmilliókkal támogatni az idén különösen ambivalens szakmai és közönségreakciókat kiváltó szabadtéri előadásokat, miközben a Dóm tértől néhány száz méterre, jóval szűkösebb körülmények között, tízmillió forint alatti (!) összköltségvetéssel egy kis, összeszokott csapat valódi értékekkel készül estéről estére, nyárról nyárra? Ezzel természetesen nem állítottam, hogy minden alternatív előadás értékes és minden szabadtéri előadás fanyalogni való tömegcikk, de ha összehasonlítjuk a két rendezvény idei programját, valószínűleg nem járnánk nagyon messze az igazságtól egy ilyen leegyszerűsítő frázissal...

A csodának nem sajátja nap mint nap bekövetkezni: a jelenlét csodája és ereje természetesen a SZASZSZ-on is csupán néhány esetben mutatta meg magát. Az idei szemlén nem tudok beszámolni revelatív erejű előadásról, csak nagy művészek néhány emlékezetes pillanatáról.

A két előadást látva, melyben szerepelt, azonnal egyértelmű volt számomra, amit a zsűri csak az utolsó napon hozhatott nyilvánosságra: a legjobb női előadó díja Zarnóczai Gizelláé. A ravasz címke telitalálat: az "előadó" meghatározhatatlan keretek között alkotó ember, nem egyszerűen színész, táncos, énekes vagy koreográfus. A mindent skatulyákba szorító gondolkodásunkon túllépő, a(z alternatív) színház megújulását, valamiféle XXI. századi Gesamtkunstwerk eszméjét támogató, megalapozó és sürgető kategória. A fesztiválon alig néhány előadás mert igazán bátran síkra szállni a jól ismert műfajok, hagyományok, elvárások termékeny keveredése mellett, Gergye Krisztián Barbara L. és Horváth Csaba Medeia című koreográfiái ezek közé tartoznak (utóbbi a legjobb előadás fődíját is elvitte). Ahogy a kortárs táncművészetben legtöbbször, ezekben sincs lineáris narratíva: archetipikus gondolatok, érzések foszlányai hoznak létre olyan színpadi alkotást, amelynek tán leghangsúlyosabb eleme a színpadról áradó vibráló energia. Erő, amely arra ingerel-kényszerít, hogy ne csak közvetlenül az előadás után gondolkodjam a látottakon, de akár napokkal-hetekkel később is felidézzek egy-egy örökre belém égett mozdulatot vagy gesztust, egy-egy jól eltalált képet. Nem biztos, hogy az előadás végére megnyugtató egységgé "áll össze", amit láttam, de valószínűleg az alkotó(k) célja sem ez. Éppen ezért ne próbáljuk kiszálazni Médea-Medeia mítoszának minden egyes elemét, ne olyan személyességet várjunk Gergye darabjától, amit az Anyámról (másutt: Képek anyámról) alcím sugall! Vagy ne úgy, ahogy eddig te(he)ttük. Mert az előadás közben mégiscsak "megkapom" a mítoszt, mégiscsak megismerem a fikcionált anyát: valamiféle "én is ilyen vagyok, én sem vagyok ilyen" állapotba kerülök a végére. Mindezt úgy érik el, hogy mellőznek minden, ilyenkor szokásos, a gondolkodást megbénító kelléket. Szinte üres színpadok, melyekhez kényszerű hátteret a Régi Hungária évről évre pusztuló épületének meggyötört teste, felhasított falai adnak. A legegyszerűbb, a táncos testét eltakarva megmutató jelmezek, minimális számú eszköz - arcon, mozdulatokban vagy a kézben egyaránt.

Gergyénél az Ágens által elmondott?, elénekelt?, sokszor az agy számára már-már felfoghatatlan, de az érzékek által azért mégis lefordítható, nemcsak a magyar, de bármilyen emberi nyelven túli szótörmelékek, mondatfragmentumok hangzanak el, megfestve Zarnóczai és a két árnyéklény mozgását. Utóbbiak arca fekete szövettel letakarva, egyéniségük (már vagy még?) nincsen, mozdulataik révén vannak csak jelen. Funkciójuk néhol bizonytalanná válik: bizonyosan az asszonyhoz tartoznak, de konkrét kapcsolat aligha lenne kimutatható közöttük. A nő lelkének mélyrétegeiből kiszökött-előtört, a gyermekkor emlékeiből és a felnőtt asszony kilátástalan jövőjéből egyaránt táplálkozó, mégsem rémisztő kísértetalakok ők. Mozaikdarabkákat látunk az asszony életéből, melyeknek pengeéles széle könyörtelenül belé(nk) vág. Ismerős és/vagy ismeretlen helyzetek sorozata Gergye egyéni fényszűrőjén keresztül. A médiuma Zarnóczai: kiemelkedő színészi képességeire először Zsótér Sándor szegedi rendezéseiben figyeltem fel. Az ügynök halálában az ügynök rég eltűnt bátyjának és a szeretőjének kettős szerepét játszotta - máig fülemben visszhangzik hátborzongató, minden kisszerűségen túllépő nevetése. Zarnóczai kapcsán valódi jelentéssel telnek meg a közhelyek: testének tökéletesen ura, legapróbb gesztusa, arcának rezdülése is egy egész élet tapasztalatát rejti maga mögött. Az általa most megformált nő a mélyből kiált hozzánk, miközben egy pillanatra sem hagy minket magunkra: a zárlatban Dave Brubeck közismert Take five-ja dallamára valamiképp feloldozza magát (minket is?), de nem tompítja a színpadot elöntő fájdalmat. Megkönnyebbülést érzünk, de mégsem édeskés, giccses zárlat ez, a néma döbbenet még jó ideig ott marad a széksorok között, majd a zárt térből kilépve is. Gergye nem ítélkezik: megmutat. A megmutatás (sőt felmutatás!) fontos eleme az alternatív színházak leghaladóbb képviselőinek: az avítt, szövegközpontú történetmesélés helyett e művészek maximális szabadságot adnak a befogadónak, miközben határozott kézzel vezetik a legnagyobb titkok irányába.

Ezekről a titkokról, egy nő (a Nő?) titkairól beszélt a Közép-Európa Táncszínház Medeiája. Horváth Csaba nem a gazdag hagyomány egy újabb fejezetét akarja megnyitni: az ismert sztorit egészen a legkisebb alkotóelemeiig lebontotta, majd újra összerakta, s biztos kézzel mutatott rá azokra a pontjaira, amelyek a leginkább lényegesek a ma emberének (ez egyébként Zsótér Sándor Medeájáról is elmondható). Nem közhely itt a ma emberéről beszélni: a mély elemzés garantálja, hogy a színpadon olyan képek fogalmazódnak meg, amelyek az arra fogékony, nyitott nézőben visszhangot keltenek. A koreográfus, korábbi munkáival összhangban, pillanatnyi érzések, reflexiók helyett ősi, mélyen belénk ivódott tudás általa megértett lényegét tárja elénk. Az előadás letisztultsága, egyszerűsége mögött roppant, első látásra talán felfoghatatlan gondolati konstrukció sejlik fel. A nyitókép a táncszínház egy új, lehetséges (szükséges?) definíciója felé mutat. Elöl ül Medeia, szorosan mellette két gyermeke - a szétválaszthatatlan hármas hosszú perceken át rezzenetlen arccal figyel minket. A táncos, akit megfosztottak legfőbb eszközétől, a mozdulataitól. Zarnóczai Gizella szemei és arca a sokat, talán mindent megélt nőé. Ezen a ponton már nincsenek kérdések: a puszta létezés ad nagyobb gyönyört. A mozdulatlanság, majd Iason megjelenésével a mozdulatok állandó kísérői is a Barbárokból már ismerős táncosok. A befogadó, ugyanakkor kegyetlen rabló tenger megjelenítői ők egyszerű, elegáns szürke öltönyükben, kezükkel irányítva a monoton hullámokat jelző fémlemezeket.

Iason alakjáról érdemes külön szólni, mert az őt alakító Vati Tamás részben itteni alakításával érdemelte ki a legjobb férfi előadó díját. Horváth Csaba Iasonból is szélsőséges alakot kreált. A férfi vágykeltőn karcsú-izmos testén csak egy vörös nadrág feszül. A vörös posztódarab akaratlanul nemcsak a tekinteteket, de Medeia érzékeit is odavonzza. A fiatal férfihoz minden erejével ragaszkodik, szerelméért a legnagyobb bűnre is képes lenne. És miközben a nő szorosan magához szorítaná a férfit, az unott arccal és hátratett kézzel szórakozik távirányítós játékautójával. A tavalyi Orfeuszban a nőnek odavetett kenyérdarabkák után a kegyetlenséggel elegy közöny újabb felejthetetlen képe! Zarnóczai és Vati többek között Zsótér Sándornál járták ki azt az iskolát, amelynek köszönhetően mára elkülöníthetetlen náluk színészet és táncművészet egymástól. A két terület között nem egyszerűen átjárásokat teremt a magyar táncélet e két különleges karaktere, inkább a tánc és a színház elkülöníthetetlen egységét testesítik meg.

A gondolatiság ilyen mélységeit hiányoltam Bozsik Yvette Táncterápiájából. A számos kérdést felvető, s azokat valódi válasz nélkül hagyó táncdarab a személyes vallomásosság felé kacsingató, de azt inkább elviccelő Csoportterápia folytatásának (?) ígérte magát. A koreográfus ott a személyiséggel, itt a tánc és a táncos létével foglalkozik, de megoldásai olykor közhelyszerűnek tűnnek. A lazán kapcsolódó jelenetek sorozata nemigen enged belépést a fekete falakkal határolt cirkuszporond világába. Nem az előadás elemelt mivolta, inkább túlságosan is egysíkú, sötét tónusú ötletparádéra emlékeztető felépítése kedvetlenített el. Egy megfejtése mégiscsak lehet a cirkuszi artista kígyónőt és mozgássérültet egyaránt szerepeltető darabnak: ha témája a tánc szépsége, öröme, életet adó és az (egészséges vagy beteg) életben megerősítő létezése. Fenntartásaim ellenére szórakoztató látványosságnál mégis többet érezni ki belőle - a zsűri talán ezért díjazhatta a legjobb táncelőadás díjával.

Bozsikék mellett az Artus is új helyszínen léphetett fel: a Régi Zsinagógával szomszédos iskola tornapályáját e két estére valódi szabadtéri színházzá alakították a Maszk önkéntesei. Goda Gábor társulata új darabját, a Retinát hozta magával. Az alapötlet: egy férfi lezuhan egy tetőről, s lefelé tartva a ház ablakain keresztül bepillantást nyer a lakók életének néhány tizedmásodpercébe. Mi a földet érés, majd a kórházba szállítás utáni pillanatoktól követjük történetét. A hetven perces előadásban egy villanásnyi, de igen hangsúlyos gesztustól eltekintve mozdulatlanságra kárhoztatott táncos, Kovács Gerzson Péter "játssza" a szerencsétlenül járt férfit. Egy orvosnő szakszerű diagnózist állít fel (a társulat munkáját szemészorvos és pszichológus egyaránt segítette), majd a férfi retináját alaposabban megvizsgálva az utoljára látottak lenyomatát veszi észre rajta. Köztudott, hogy XIX. századi krimikben feltételezték, hogy a gyilkos képe rajta marad áldozata retináján. Ezen a közhelyen túl mindennapos tapasztalatot is felidéz Goda: csak a színháznál maradva, hány örökre felejthetetlen pillanatot őriz agyunk-szemünk! A férfi retinájáról a fehér vászonra kivetített árnyalakok mozogni kezdenek, síkból térbe rendeződnek, hogy aztán egymásra másolódva amolyan "háromdimenziós síkfelületet" hozzanak létre. Az ismétlődések, a variációk száma végtelennek tűnik - ezerféleképpen összerakható kirakós játékot látunk magunk előtt, mely minden állásában értelmezhető, vagy inkább értelmezésért kiált. Megkomponálható-e a véletlen; van-e bármilyen értelem a bennünket körülvevő világ történéseiben; újrarendezhetők-e, és ha igen, egy efféle "másodlagos rekonstrukció" által megérthetők-e ezek a "véletlenek"? Ilyen kérdésekkel is foglalkozik a legjobb koreográfus díját kiérdemelt Goda Gábor új előadása.

Egy alternatív fesztiválnak feladata az is, hogy műfaji határok nélkül megmutassa a kínálat legszínvonalasabb darabjait. Még ha egy műfajnak olyan mostoha sors jut is a szélesebb publikum előtt, mint nálunk - egészen a legutóbbi időkig - az operának. Az igény meglétét mi sem bizonyítja jobban annál, hogy a két műsorra tűzött "kortárs opera" aratta a legnagyobb közönségsikert. A tavalyi Ágens-Gergye-féle Tenebrae után idén az újabb Ágens-opera mellett egy fiatal csapat is helyet kapott. Az Opera In/Vita és a Companie Dell’Arte valójában két alakuló operatársulat, akik Tom Johnson Négyhangú operájának előadására álltak össze. A mű az 1939-ben született amerikai zeneszerző talán legismertebb darabja, melynek különlegessége, hogy - címével összhangban - csak D, E, A és H hangokból áll. Témáját pedig akár a Monty Python társulat is kiötölhette volna (ne feledjük, a mű 1971-ben keletkezett!): magát nem komolyan vevő "metaopera" ez, melyben az énekesek bátran tartanak görbe tükröt a hazai operajátszásban is meglévő összes közhely és saját, a "rendszerben" betöltött szerepük elé egyaránt. Lehetne kivetnivalót találni a rendezés (Romvári Gergely) következetlenségeiben (a színpadot tagoló függönyök húzogatása idővel valóban elég idegesítővé vált), lehetne elmélkedni azon, hogy túl hosszú volt, s így unalmassá vált a sok ismétlésen alapuló gegparádé (de vajon melyik operaértő panaszkodna Wagner operáinak hosszára?). Azonban minden kritikai megjegyzésemet zárójelbe kényszerítem, mert ez azon kevés előadás közé tartozott, mely kitűzött célját tökéletesen megvalósította: szórakoztatni akart, és semmi mást. Ha még a Millenárison adják jövőre, kötelező megnézni, biztosan sikerül új embereket toboroznia az operarajongók szélesedő táborába.

Ha létezik a hazai kortárs opera fogalma, akkor az mára elválaszthatatlanul összefonódott az Ágens nevű jelenséggel. Aki már látta-hallotta, tudja, hogy színpadi létezése kizárólag e szóval írható le. Idei bemutatója, a Purcell piknolepszia, nem evilági térben és időben történik. A nézők belépésének pillanatában már zajló előadás nyitó(?)képe elfeledteti esetleges előfeltevéseinket. Az opera mint összművészeti alkotás eszméje nem új keletű: Ágensnek azonban úgy sikerül túllépnie a mára közhellyé koptatott wagneri eszmén, hogy annak minden fő elemét (ének, tánc, látvány) meghökkentően eredeti kombinációkba fogalmazva szervesíti előadásában. Purcell, az angol barokk zene emblematikus alakja kiinduló- és középpont egyszerre: Ágens angyalhangját Kiss Viktória képzett szopránja egészíti ki, pontos határvonalak közé vezetve a határtalan szárnyalást. A piknolepszia az (előadás végére?) elérni vágyott állapotnak tűnik: a piknoleptikus ember már nem része az emberi tér és idő koordinátarendszerének, azon felül helyezkedik el, benne jelenléte hiányával "van jelen". A Gergyénél már említett felmutatás itt új értelmet nyer. Az érthető-értelmezhető szöveg nélkül maradt áriák, a videokivetítőkön egyfolytában ismétlődő képsorok mozgásban lévő természeti jelenségekről és emberi kéz alkotta szerkezetekről, a Gergye által négy táncosra komponált, egyszerűségében is izzó koreográfia mind erőteljes szimbólumokban fogalmaz. Mégsem hideg precizitással megtervezett jelképerdőben bolyongunk: az idei Thealter talán legemlékezetesebb előadása végére Ágens és alkotótársai megteremtik az otthonos ismerősség érzését.

Videó, tánc, élőzene, próza és ének elegye a H.U.D.I. Társulat Kárhozat kertje című darabja is. A látszólag Ágenshez hasonló eszközökkel dolgozó Hudi László egészen más irányba indult el társulatával. A leginkább megragadható különbség a szöveghasználatban van. Míg Ágensnél az emberi hang révén a nyelven túli a megcélzott terület, Hudiék a színlap szerint apokrif és gnosztikus iratokat, Racine, Rilke, Weöres drámáit-verseit, valamint a Zsoltárok könyvének szövegrészleteit használták fel a librettó megírásához. Hiába várnánk azonban a fenti szerzőkből ismerős szituációkat, Imre Zoltán dramaturg a társulat közreműködésével vadonatúj kontextusba "írta szét" az eredeti textusokat. Nem is érteni sokszor a szavakat, de rájövünk, hogy talán nem is kell: az általuk keltett hangulat, a megteremtett atmoszféra lényegesebb a szavak szótári jelentésénél. A nyitóképben kamarakoncert résztvevői készülődnek a színpadon: négy nő estélyiben, három férfi öltönyben vonul be. Ami furcsa rajtuk: szájuk ragtapasszal leragasztva. Ahhoz, hogy képesek legyenek a megszólalásra, szinte műtétet kell végrehajtaniuk magukon. Ehhez hasonló ellentétezéssel van dolgunk végig: a hét énekesnek/színésznek a közvetlenül mögöttük meztelenül táncoló-vonagló emberpárral (Urbanovits Krisztina, Szász Dániel) sokáig nincs semmilyen közvetlen kapcsolata, mintha csak magyaráznák videofelvétellel is kísért mozgásaikat. Aztán az egyik "énekesnő" fellép a ferde felületre, társai meglepett-megvető pillantásaitól kísérve derékig lemezteleníti magát, bevonódik a háttérjátékba. Gryllus Samu vonósnégyest vezényel a színészek és táncosok mögött: tökéletes harmóniák és dobhártyát gyötrő disszonáns hangfoszlányok követik egymást gyors egymásutánban (a zeneszerző Gryllust és Barna Balázst egyébként a legjobb zene díjával jutalmazta a zsűri). A biblikus tematikájú, kivitelezésében szinte hibátlan, totális élményt nyújtó előadásban az érzékeinket már-már kínzó vizualitás és a hanghatások szerepe meghatározó.

Beszámolómban a tánc-opera-próza sorrend követése önkéntelenül adta magát: a legszínvonalasabb produkciókat a táncszínházak hozták idén Szegedre. Természetesen a prózai előadásoknak is voltak említésre méltó pillanatai, ezek közül következik néhány. Az Artéria Társaság Arabeszkjét a társulatvezető-rendező Baráthy György Mauriac A szerelem sivataga című kisregényéből írta. Banális szerelmi história egy francia kisváros poros kulisszái elé helyezve (ez ugye ismerős Flaubert-től?). Itt nem a magát nagyvilági dámának képzelő nő vágyódik Párizs utcáit bejárni, hanem a helyi orvos és kamasz fia kívánja meghódítani az elérhetetlen, a városka lakói által rossz hírbe kevert, de valójában szintén kispolgár Maria Crosst. A nőt szenthez hasonlítja az orvos: az évekkel később játszódó utójáték (is) rámutat, hogy ok nélkül. Írónak és rendezőnek egyaránt legjobb pillanatai a kisvárosi háttér megrajzolásakor akadnak: a levegőben szinte érezni a földhözragadtság szagát. Az időnként megbicsakló tempójú, végig ironikus modorú játékban a társulat Nóra-előadása után újra Tabi Orsolya és Sáfár-Kovács Zsolt kettőse érdemel említést Maria Cross és az orvos szerepében. Hozzájuk csatlakozik most Takács Panka: tökéletesen eltalált mondatok jutnak neki a férjéből és a világból semmit sem értő orvosfeleség szerepében.

A szegedi fesztivál állandó szereplője, a Hólyagcirkusz Társulat Szemétre a vénasszonnyal! című "anarchista cirkuszi operájával" érkezett. A Dario Fo színműve alapján írt darabban a vén cirkusz-igazgatónő haldoklásának, majd az utódlása körül kialakult hatalmi harcoknak vagyunk szemtanúi. Korábbi előadásaikhoz hasonlóan itt is nagy szerephez jut a különleges zeneszerszámokkal művelt muzsika (Szegeden a színpadra ültették a Szőke Szabolcs vezette zenekart). A zene és a festett arcú clownok poénjai viszik előre az előadást. Aztán lassan arcunkra fagy a mosoly: miközben új főnököt akarnak választani, a bohócok gyakorlatilag lemészárolják egymást, hogy aztán a végén... Az előadást kiemeli a többi közül a rendkívül invenciózus eszközhasználat és a már megszokott csapatmunka. Ez utóbbit értékelhette a Thomas Bernhardot plagizáló zsűri, amikor a legjobb színházcsináló díját a társulatvezető Szőke Szabolcsnak ítélte.

Az elénk tartott tükör még talán sosem mutatott olyan fájdalmas és felzaklatott arcot, mint az idei budapesti évad egyik legizgalmasabb előadásának, a Honvéd Kamaraszínház Bozgorokjának végén. A magában is igen talányos Shakespeare-darab, az Ahogy tetszik csupán keretet és ihletet ad a Bufet Ardeal kocsmafalai között játszódó, húsbavágóan mai sztorihoz. Korántsem a színházakban elcsépelt aktualizálásról van itt szó: a bozgorok, vagyis hazátlanok Erdély és Magyarország között hányódó, kétlaki egzisztenciák, akiknek bizonyságul csak a teljes (anyagi, erkölcsi, etnikai és még sorolhatnánk hányféle) bizonytalanság jutott. A személyesség megteremtésében része van annak is, hogy néző és színész szokott viszonyát a Rusznyák Gábor rendezte előadás igencsak ironikusan kezeli: a "színház az egész..." elharapott mondatát megrögzötten ismételgető Jaques szemünkbe nézve mondja keserű monológjait, hogy aztán a következő szereplő bolondnak nézze, mert a fallal beszélget. A darab játékideje alatt elkészülő étel, mellyel a végén az egyetlen színen maradó játszó körbekínálja a nézőket, újra elbizonytalanít: az előadás részei vagyunk, vagy sem? Bár a színészi játék még korántsem a megfelelő csiszoltságú, aligha lepett meg bárkit is, hogy a jól átgondolt koncepciót a zsűri a legjobb rendezés díjával jutalmazta.

Tavaly számomra külföldi előadás, egy bolgár Cselédek-értelmezés nyújtotta a legteljesebb élményt, idén a határon túli mezőnyben sem bukkantam hasonló jelentőségűre. Az Újvidéki Színház lassan minden jelentős hazai fesztivált megjárt Via Italiája kissé elveszettnek tűnt a Régi Zsinagóga tág terében. A számos elismerést kapott előadás számomra csupán nehezen értelmezhető kiállítási tárgy maradt. A díszlet, a kellékhasználat, a zene dicséretére kár szót pazarolni, ezek annyira nyilvánvaló erényei az előadásnak. Természetesen nem a lineáris történetmondás teljes hiánya ébresztett bennem kételyeket. Inkább talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy az előadás végén sem éreztem magam sokkal okosabbnak, mint az elején. Az elém tolt puzzle-darabkák nem illeszkedtek egymásba, s nem adtak (feltételezhetően nem is akartak adni) egy egész képet. Az (átvitt és konkrétan vett) útkeresés gyötrelmei, a fiatalok iskolai és iskolán kívüli létezése, a világukat alkotó falu jellegzetes alakjai mind reflektorfénybe kerülnek egy rövid pillanatra, de további sorsuk, illetve egymással való kapcsolatuk általában sötétségben marad. A zsűri újonnan feltalált kategóriában, a legjobb innovatív előadás díjával jutalmazta Mezei Kinga munkáját (megosztva a 0,1 mg című előadást jegyző Urbán Andrással - erről l. Orcsik Roland írását lejjebb). Könnyű lenne persze azzal takarózni, hogy az előadás kizárólag az újvidéki kontextusban válik érthetővé. Akkor ugyanis a sokkal inkább minimalista ihletettségű, általában ritmikusan ismételt, rövid szövegekből építkező Perechodnik/Bauman című előadás is hatástalan maradt volna. Nem így történt: a Komuna Otwock nevű lengyel formáció megrendítő, ugyanakkor izgalmas elméleti problémákat is felvető darabbal érkezett. A rituális játék a holokauszt elbeszélhetőségén (is) gondolkodik. A nyolcfős csoport tagjai mély átéléssel és minimális eszköztárral idézték fel Lengyelország német megszállásán és a zsidók elszállításán keresztül a statisztikákban szereplő számokon túl az egyén szívszorító tragédiáját.

Újra csak az újvidékiekkel összevetve, rejtélyességében is sokkal egyértelműbbnek tűnt Oleg Zsukovszkij szólóestje. A Hárfeusz című előadásnak nem ihletője, inkább egy lehetséges forrása Orfeusz mítosza. Emellett ugyanis az oroszul értők kortárs reklámszlogenekre is felfigyeltek, sőt egyénien hangszerelt orosz slágertöredékeket is azonosítottak. Egy biztos, fölösleges lenne a kísérőszöveg értelmén hosszasan töprengeni: a Derevóból már megismert orosz művész maga előállította zenével, rituálisnak tűnő tánccal és a háttérben kifeszített állatbőrökre vetített rajzokkal, no meg hihetetlen szuggesztív erejével ejtette ámulatba közönségét két egymást követő estén is.

Tapasztalat, hogy minden fesztiválon "kell" szerepelnie gyengébb előadásoknak is. A dolog érdekessége a szegedi szemle esetében, hogy szinte kizárólag prózai darabokkal lehettünk elégedetlenek. A jelenlét hiányát a zsűri (Forgách András író, Kondász Rózsa középiskolai tanár, Bal József rendező) is érzékelte: az egyetlen Bozgorok kivételével prózai előadást nem díjaztak idén.

A Zugszínház Kafkával érkezett, A pert adták elő. A szövegkönyv alapját a regényből kiollózott párbeszédes jelenetek alkották. Hollós Péter rendező "nagy ötlete", hogy ti. színészeinek bábokként kell mozogniuk egészen a tapsrendig, a végeredményt látva csupán mélységet nélkülöző, nem végiggondolt utalás az egész regényt átható rejtélyes hatalmi viszonyokra. Az előadás elviselhetetlenül hosszú (Budapesten két részben adják: érthetetlen, hogy az egyébként folyamatosan, egyesével-többesével kiszivárgó szegedi nézőket miért kínozták a közel két és fél órás verzióval). Titorelli, a festő és K. közös jelenete a megoldottabbak közül való: a festő két hosszú ecsetével marionettfiguraként mozgatja a tehetetlen K.-t. Az alkotók az adaptáció felvetette problémákra korántsem tudtak olyan izgalmas választ adni, mint például a Bozgorok, vagy akár az Arabeszk esetében láthattuk. Az álom és ébrenlét határán legtöbbször szétválaszthatatlanul egyensúlyozó-ingadozó Kafka-szöveg a Zugszínház előadásában egy unalmas és feltáratlan motiváltságú (ál)realista játékká silányult. Az egyenetlen színészi játék, a következetlen és amatőr megoldások miatt a szemle egyik, ha nem a legnagyobb csalódása volt ez az előadás.

Bár a Zugszínház felejthető darabbal szerepelt, ott az alternatív jelző legalább részben érthetővé vált. Sajnos még ennyi sem mondható el az Utolsó Vonal Felhőfi-Kiss László rendezte Tennessee Williams-előadásáról, az Üvegfigurákról. A másfél órás előadás alatt bőven volt időm azon töprengeni, vajon kiknek szólhat ez az előadás. Ha erre nem jöttem is rá, az biztos, hogy a színészek egy életre elvették a nézők kedvét a hagyományos, realista-pszichologizáló színháztól. Ezer bosszantó apróságot mondhatnék, csak néhány közülük: az igénytelenül kivitelezett, magát sikertelenül mikrorealistának álcázó díszlet és kellékek, a színészek kétségbeesett küzdelme a mégoly egyszerű mondatokkal is, a rendezői koncepció teljes hiánya mellett a JATE Klub szűk "színháztermében" uralkodó izzasztó hőség sem teremtett ideális körülményeket a befogadáshoz. Ne bocsátkozzunk találgatásokba arról, hogy e két előadás vajon hogyan kerülhetett be a versenyprogramba (!), inkább reménykedjünk, hogy egyszeri, megismételhetetlen hibáról van szó.

Más kategória, mégis idekívánkozik az Andaxínház Belső hangok című improvizatív estje. Bajban vagyok a műfaj meghatározásával. Az alkotók a programfüzetben "személyes, a zsigerekből feltörő közös játéknak" nevezik művüket. Ehhez képest a színpadon csupán zavaros, átgondolatlan, bár megjegyzem, néhol szórakoztató etűdöket láttunk. Geltz Péter korábbi munkáihoz képest a jelenetek amatőrökre valló kivitelezése is csalódást jelentett. Míg itt Lőrinszky zenéjének köszönhetően viszonylag gyorsan eltelt az egy óra, addig a Theater Tetropiloktomie Bon voyage című, leginkább dadaista performansznak tekinthető előadása végtelen hosszúra nyúlónak tűnt. Az öncélúság benyomását keltő jelenetszekvenciák nemcsak a külvilággal nem teremtettek kapcsolatot, de egymással sem léptek párbeszédbe, az értelmezés felől teljes bizonytalanságban hagyva a nézőt. Nem véletlen, hogy e két előadás kapcsán merült fel a szakmai beszélgetéseken az a fontos (és mint ilyen, nyilván megválaszolhatatlan) kérdés, hogy elválasztható-e egymástól a művészet és a "megúszás". Másképp: egy előadás honnan számít "megtörténtnek", mikortól lép kommunikációba a befogadóval, honnantól lép be világunk történései közé, s meddig marad hermetikusan elzárva - akár a színpadon, akár az alkotó elméjében?

A mérleg megvonása helyett inkább a jövő felé tekintenék. Ha minden a tervek szerint zajlik, 2005-ben már harmadszor rendezi meg Szeged a SZASZSZ-t. A jó eséllyel újra bekövetkező, fentebb elsorolt bakik esetén vajon még meddig hivatkozhatnak arra a felelősök, hogy a fesztivál még gyerekcipőben jár, szervezeti és anyagi keretei nem megoldottak? Mennyi időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy ne nyári Tisza-parti lötyögésként, hanem végre rangos fesztiválként tekintsünk a SZASZSZ-ra?

Jászay Tamás

 

NKA csak logo egyszines

1