Fõnixszerûen éled újra évrõl évre egy Sziget nevû hatalmas lény. Sokan dolgoznak persze ez újraszületésért, és léte sokak örömére szolgál. Igaz, kicsit hangos, büdös és szemetes is. Dübörög, él, mint ahogy egy ilyen kamaszkorú lényhez illik. Hogy aztán egy hét múlva, kitombolva magát, lelépjen, megint eltûnjön a szemünk elõl. Tényleg olyan, mint egy kamasz: gondok vannak vele, olykor mocskos, olykor túl sok a pia, olykor megbízhatatlan, olykor túlzottan foglalkoztatja a szerelem, a szex, máskor meg a pénz, s már-már úgy tûnik, a lelkét is eladná érte, mindent feláldozva a pénz oltárán. Ám még nyitott: emberekre, stílusokra, kultúrára, és minden foglalkoztatja, érdekli: zene, irodalom, vallások, sport, másként élõk stb. Olykor szolid, szelíd, olykor szinte gátlástalanul vad. Néha kajla, máskor nagyon is talpraesett és leleményes, egészében pedig igen szerethetõ. Olyannyira, hogy idén immár a hárommilliomodik látogató volt kíváncsi rá.

E lény egyik szerve a Színház- és TáncSátor, bár e titulusból az első és az utolsó tagot nyugodt szívvel már csak idézőjelbe téve lehetne leírni, hiszen a színházból mára már csak a tánc maradt. A prózai előadások (a két bábjátékot leszámítva) idénre teljesen kiszorultak a Szigetről. Pedig ezek az előadások is rendre telt házzal és kitörő sikerrel mentek. Az olykor más helyszínekről/színpadokról be-beszűrődő zavaró hanghatások sem jelenthették az igazi okot kiiktatásukra, hiszen ezek egy intimebb, halkabb táncestet is éppúgy (vagy még inkább) megzavar(hat)nak. A Szigetlakók nemzetközisége, a publikum sem kizáró ok, hiszen a magyar publikum is több tucat Sátrat/Völgyet képes megtölteni (mint ahogy az elmúlt években meg is töltött). Esetleg a támogatás (?)...

Fotó: Marik Álmos
Nem tudom tehát, a szervezők végül is miért döntöttek így, mindenesetre kár érte. Pedig milyen kitűnő alkalom lenne arra, hogy a koncertjáró, kultúrára éhes, de a színháztól három lépés távolságot tartó fiatalok, akik e helyütt akár csak véletlenül, mert jobb dolguk nem akadt, betévednek a Színház- és TáncSátorba, kis ízelítőt kapjanak abból, mi folyik ma a jobb színházakban, mit is kell ma színház alatt érteni, s ezzel esetleg kedvet kapjanak hozzá. Sok fiatalt megérinthetne tehát a színház szele, mint ahogy meg is érintett, ahogy azt az évről évre egyre rohamosabban növekvő nézőszám mutatja.

Merthogy a másik, sokkal örömtelibb, szívmelengetőbb idézőjel a Sátort illeti, mivel a legtöbb előadás már a falain/ponyváin kívül zajlik. Vagy fél tucat egyéb helyszín is bekapcsolódott ezek lebonyolításába: a már megszokott Szabadtéri színpad a völggyel; a Sátor melletti füves terület; az Octopus Összművészeti Helyszín; a Varázsliget cirkuszi, báb- és utcaszínházi programokkal; a Civil Színpad/GYISM Nagysátor és a Magic Mirror. Egy szó mint száz, a publikum kinőtte a Sátrat.

Az idei Sziget számomra egyik legnagyobb meglepetése éppen ez, a várakozást valószínűleg jóval meghaladó érdeklődés volt, amely a színházi produkciókat, eseményeket kísérte, olykor nagyobb érdeklődést váltva ki, mint maguk a fő (a Nagyszínpadon meghirdetett) események, a koncertek, ami egy elsősorban zenei fesztivál esetében enyhén szólva is meglepő.

Mindazonáltal az idei színházi kínálat jóval egyhangúbbra, szűkebbre sikerült, miután - ahogy fentebb már szó volt róla - csupán a tánc és nagyon kis részt a bábjáték, illetve zenei/zenés program (így Lajkó Félix és bandájának koncertje) képviseltette magát. A magyarok közül például a Közép-Európa Táncszínház a Szindbáddal, Bozsik Yvette Társulata a Táncterápiával, Frenák Pál Társulata a KáOsz-szal, a TranzDanz a Sziklarajzokkal, H.U.D.I. a Kárhozat kertjével, a GNM Színitanoda a Vívóleckékkel, és föllépett Dunaújváros Táncszínháza, a Hólyagcirkusz Társulat, Ágens, Gergye Krisztián, Nagy Andrea, Fehér Ferenc és a Méhek (Méhes Csaba és Hargitai Gábor).

Ezek többségéről részben már írt vagy az elkövetkezőkben fog írni a Criticai Lapok. Így inkább a külföldi, nálunk csak a Szigeten bemutatott előadásokra térek ki részletesebben. Tátott szájjal (Feria Musica:

 

Le Vertige du papillon

[kortárs cirkusz]) Az idei Sziget egyik legkiemelkedőbb külföldi előadása a Le Vertige du papillon (A pillangó tériszonya) volt.

 

A belga Feria Musica társulata gondolt egy merészet, és újraálmodta a cirkusz világát, megreformálva azt gyökerestül. Egy olyan lélegzetelállítóan izgalmas, szórakoztató és élő cirkuszi produkciót hozva ezzel létre, amely joggal érdemelheti ki a kortárs jelzőt, és amelytől - kortól, nemtől függetlenül - tátva marad a szánk.

Nem véletlen, hogy "mottójukul", kezdőakkordként egy pillangó álmának bemutatását választották. Ám amit e kezdő képsor után látunk, az inkább az ember álmáról regél, pontosabban a társulat hét magasröptű akrobatája a szemünk láttára meg is valósítja ezt az álmot, szó szoros értelemben: olykor a fizika törvényeit meghazudtolva szökell, libben, repked, pattan és zuhan. Azt a Murphy-törvény-szerű esetet reprezentálják, hogy mi van, ha felcserélődnek a szerepek, milyen az, ha az ember válik olyan ügyessé és könnyeddé, légiessé, mint egy pillangó, és a pillangó lesz tériszonyos.

Legszívesebben sorra leírnám az összes hihetetlennek tűnő mutatványt, amivel elkápráztattak - tanúsítandó, hogy van, létezhet ilyen, de meg kell hogy maradjak a műfaji kereteken belül. És produkciójukban talán nem is ez volt a lényeg, az igazán rendhagyó, és nem is ez varázsolt el leginkább, hanem az a megkomponáltság, az az organikusság, ami kortárs cirkuszukban az igazán forradalmi. Produkciójuk az akrobatika és a tánc izgalmas, szellemes és szemet gyönyörködtető ötvözete.

Itt minden szerves egészet alkot, minden egyes mutatvány a nagy egésznek a láncszeme, s minden mindennel összefügg; nem különülnek el egymástól az egyes számok, műfajok. Az akrobaták, légtornászok, bohócok, zsonglőrök és a zenészek egyszerre élnek - egy közösséget alkotva - a színpadon. Igazi kontakt van az egyes számok között. Ezt a kapcsolatrendszert jól szolgálja az a multifunkciós építmény/szerkezet is, amelyet produkciójukhoz használnak (és amely a tavaly a Szigeten vendégeskedő világhírű szabadtéri vándorcirkusz, a guineai Circus Dasbab majomfájára hasonlít). E szerkezet lejtőkből, rudakból, állványokból, hintákból, matracokból és titkos rejtett ajtókból, kiskapukból áll.

Az előadás egy élő organizmus, amelyben mindig minden lankadatlanul mozgásban van, és amelyben sokszor szimultán zajlanak dolgok, mozgássorok. Ami eleinte nagyon is zavaró volt és értelmetlennek tűnt kavalkádszerű nyüzsgésével, az előadás második felére értelmezhető egésszé állt össze.

Így csak látszólag nincs jelentősége, funkciója sok mozgássornak, jelenlétnek (például a képről képre megjelenő széknek, vagy egy férfi átvonulásainak a színen ) - jelentőségük éppen azokban a kapcsolatokban rejlik, amelyeket másokkal létesítenek, vagy amiket velük létesítenek, mindemellett állandó vissza-visszatérésükkel ezek a motívumok biztosítják a szervességet, a ritmust. Ilyen motívum még a labda is, amellyel folyamatosan zsonglőr- és bűvészmutatványokat végeznek, vagy egymásnak gurítják őket, olykor még a színen játszó zenészeket is bevonva. (Szellemes trükk, hogy a lejtőn egymásnak gurított labdák térhatása olyan, mintha dobálnák őket.)

Gyönyörű és emblematikus kép, amikor az egyik akrobata fent, a légben, a másik pedig lent, a földön hajtja végre ugyanazt a koreográfiát, mozdulatsort, mintha csak az árnyéka lenne a lenti a fentinek. Egy Tünde és Ilma páros, az álombéli, képzeletbeli, a légies, s a földhözragadt valóság. Mégis - a Feria Musica társulatának köszönhetően - olykor a fenti világ tűnik valóságosabbnak. Hiszen a Feria Musica csapata ezt a két világot olyannyira egymáshoz közelíti, hogy olykor már mindenki fent repked, ugrál, szökell; néha párhuzamosan, egymás tükörképeként.

Interaktív, akrobatikus játékukkal azt a vágyat érzékeltetik (egyúttal nagyrészt meg is valósítva azt), amellyel az ember a könnyedséget, a súlytalanságot, a repülést áhítja. Az eredmény pedig: állva ünnepelte őket a közönség. S ez az állva ünneplő közönség mintha csak egy új cirkuszi műfaj születését köszöntötte volna. Összegabalyodva (Ballet Preljocaj:

 

Near Life Experience) Két, a teniszpályák széléről ismert bírói szék, egy fekete és egy fehér keretezte markánsan a francia Ballet Preljocaj táncelőadását, amely több rokon vonást is mutatott a belgák produkciójával. A Feria Musicához hasonlóan ők is kis piros labdák gurítgatásával kezdtek, és itt is sokszor voltak sokan a színpadon, és minden kontaktban volt egymással. A sokféle nemzetiségű és bőrszínű táncos derűsen alkotott néhol orgiaszerű kavalkádot. Ezenkívül ők is megjelenítették a súlytalanság állapotát, igaz kevésbé akrobatikus eszközökkel.

Fotó: Marik Álmos
Téglalap alakú fénysávban mozognak oly könnyedén, mintha az űrbe lennének kivetve, ki tudja, milyen bűnökért. Majd "buborékok" (strandlabdányi áttetsző gömbök) "gurulnak" be, s hol az emberek alakjai köré gyűlve körvonalazzák azokat, hol két táncosnő szökell rajtuk a súlytalanság állapotában (és persze két-két férfitáncos segítségével). Majd egy pár testére erősített poharakkal jelenik meg a színen. De más szempontból is a feje tetejére áll a világ: egy leszbi és egy homokos pár ölelkezik a földön, a hoppon maradt magányos nő pedig hiába futkározik körülöttük s próbál valamelyik férfiba csimpaszkodni, kapaszkodni. Egy következő képben a párokat, a nőket és a férfiakat egy-egy piros fonal köti össze egymással a szájukon keresztül, és ez a fonal összevissza gabalyodik, gubancolódik, ahogy kapcsolataik is összekuszálódnak, keresztül-kasul szövődve bennük a szálak.

Aztán végül, a záró képsorokra helyreáll a rend: a nőt és a férfit egymás karjaiba lökik, s azok ismét egymásra találnak

A Ballet Preljocaj nagyon szép, hatásos, látványos képekkel dolgozik. És a többiek...

A londoni Random Dance Wayne McGregor által koreografált s rendezett AtaXiája jóval hagyományosabb, artisztikusabb az előzőeknél. Klasszikus elemekből építkeznek, és láthatóan magas színvonalú a táncosaik tudása.

 

Az isztambuli dervisek tradicionális spirituális tánca igazi kuriózum volt (bár lassúsága és "eseménytelensége" miatt kissé nehezen emészthető kuriózum). A dervisek eksztatikus, transzba vivő lankadatlan pörgését ütősök és énekesek kísérték. Mert az arab makam zenével rokon meditatív Sufi zene az Istenhez való közeledést segíti elő.

A háromtagú kanadai Bam ütőképes komédiája a Kékhordó Show is igazi csemegének bizonyult, igaz, más ritmusúnak. Látványos, gegekkel teli show ez, ahol a dobosok kék hangszerüket hol felkapva, hol mögé bújva, hol belé bújva, hol egymásét csapkodva doboltak őrületesen, eközben a repülőgéptől a vadlovakig utánozva mindent, majd a show végén saját meztelen testükön folytatták a dobolást. Mindent bevetettek a virtuóz szórakoztatás érdekében, még egy nézőt is felcsalogattak. Magam kicsit sokallottam a körítést és az összekötő szöveget, s keveselltem a lényeget, de hát ilyen a show műfaj...

A legvirtuózabb és szívvel telibb előadást azonban a francia Georges Momboye Company nyújtotta Tahaman produkciójával. A kortárs afrikai és a hip-hop táncot ötvözték, elegyítették szenvedéllyel, fölényes szakmai tudással. Ők is dobok pergőtüzében és székek segédletével. Lehengerlő jókedvük menthetetlenül átragadt mindenkire.

Marik Noémi

 

NKA csak logo egyszines

1