"Te vagy a fontos!" - ezt sugallja minden körülmény. Ha belépsz a Hajós utcai V.I.P. Arts Manager Iroda második emeleti irodájába - lift van -, megszûnik a kánikula, a nyüzsgõ külvilág. Kedves (és gyönyörû) hölgyek foglalkoznak veled, akár a karzatra kérsz olcsó belépõt az utolsó pillanatban, akár tiszteletjegyet szeretnél criticus mivoltodra hivatkozva, ugyanúgy, mintha a sok ezer forintos zsöllyék között néznéd, akad-e még kedvedre való. S persze több nyelven állnak rendelkezésére annak a külföldinek is, aki a turizmus kulturális oldalát választja augusztusban Budapesten. Ettõl - ettõl is - lesz igazán fesztiválhangulata a nézõnek, s ezáltal az Operaház nyári "évadának", a Budafest-nek.

Az ünneplés, a virágcsokros, hivatalos, meg a tomboló, ünneplő-lábdobogós, "közönséges" és spontán - hajszál híján elmaradt. Ilyen rebbenékeny, törékeny és veszélyeztetett volna a siker? Még akkor is, ha minden feltétel megvan hozzá? Remek művészi teljesítmények, jól felépített program, lelkes és egyre nagyobb lelkesedésbe hajszolható publikum. A Magyar Állami Operaházban erről tanulhattunk valami fontosat mi, akik Lukács Gyöngyi nyári gálájának első előadásán voltunk jelen. A záró szám után a közönség tapsolt, az énekesek egyszer meghajoltak... majd sokáig nem történt semmi. A zenekari művészek, a Filharmóniai Társaság zenekarának tagjai már-már némán szedelőzködni kezdtek, amikor minden megváltozott. Nem is tudom, milyen jelre, kitört a tapsvihar, igazi ováció. Újra jöttek az énekesek, a színpad előterében végre megjelentek a csokorátadók, elindult a ráadások sora, s az igazi ünneplés.

Végre elhangzott a programfüzet - a Budafest elegáns katalógusa - közölte ráadásszám. Valljuk be, ez, a Verdi Trubadúrjának első felvonásából választott tercett, mintegy összefoglalója, kvintesszenciája lett a szisztematikusan összeállított programnak.

Az első részben ugyanis Verdi-részletek szerepeltek, nem vegyes kazalba hordva, ki mit tud alapon. A másodikban meg Puccini remekműveinek valamint a verista korszak operáinak gyöngyszemei sorakoztak. Vannak operarajongók, s magamat is közéjük sorolom, akik szerint az opera mint zenei műfaj a XIX. század elejéig eljutott a csúcsra, s ami utána következik, tehát a "bel canto" és a "fiatal Verdi" után, az már valami más műfaj, ami az addigi operaművészet maradványain virágzott ki, mint a zenés színház gyökeresen más fajtája, a lélektani realizmussal vagy akár a naturalizmussal kacérkodó zenedráma. Ez a mostani koncert arról győzött meg sokunkat, hogy ez utóbbi korszak, a XIX. század második felének és a XX. század elejének gyöngyszemeit is érdemes egymás mellé fűzni, s ezeknek a kontextusból kiragadott töredékeknek, jó magyar szóval: operarészleteknek is van sikere, ha van, vannak olyan nagyságrendű előadóművészek, akik megteremtik a sikerhez szükséges légkört, akár azzal, hogy kisugárzásukkal virtuális színpadot teremtenek maguk köré - a pódiumon.

A nyári operafesztivál egyre pontosabban megtalálja helyét kulturális életünkben. Új művészeti vezető áll idéntől az élén: Kesselyák Gergely. A 2004-es programot szinte teljesen készen kapta, mégis, a legtöbb látott produkción érződik a keze nyoma. Ő vezényelte Verdi Rigoletto című operáját, nemzetközi sztárokkal két ízben, harmadszor pedig a Szinetár Miklós új rendezésében távol-keleti turnéra induló magyar sztárokkal. Törvényszerű volt az augusztusi fesztiválprogram nagy íve is: Puccini érett, utolsó remekéig futott fel, egészen a Turandotig. Ennek a választásnak a logikája éppen az, hogy önmagában is kiváló színházi produkcióként szinte megkoronázta az eseménysorozatot. Remek hazai énekesekkel, s az Operaház jelenleg futó előadásai közül kiválasztva azt a rendezést, Kovalik Balázsét, amely minden nemzetközi összehasonlításban megállja a helyét. A kétszer három operaelőadás között - most nem említem a balett- és táncprodukciókat - helyezkedett el a kétszer előadott, napjaink magyar csillaga, Lukács Györgyi körül szerveződött nagy operagála.

Héja Domonkos vezényletével felkészült zenekar szólt, s két vendégsztár vette körül a "mi üdvöskénket". A művésznő tisztában volt az esemény jellegével, tudta, hogy a nyári fesztivál helyárai miatt az "ő" saját, hazai rajongói a harmadik emeleten foglalnak helyet. Nekik külön köszönte meg a tapsokat. Mint cseppben a tenger, a Trubadúr-tercett mindent elárult a lehetőségekről. A középpontba állított szoprán pontosan tudta partnerei lehetőségeit és határait. Most éppen ezek segítségével dolgozott: a tenorista lírai hangszíne, mérsékelt hangereje nem volt kompatibilis a szenzációs baritonéval, akihez hasonló "nagy" férfihangot régen hallott az Operaház. S kettőjük között, a drámai helyzet szolgálatával megbízva ott állt és dalolt Lukács. Szinte összefogódzkodott tenorpartnerével, és úgy szállt szembe Luna gróf őserejével. Engedte kibontakozni Manrico lelkes-fényes tenorját, s amikor kellett, odatett mögé a maga saját sötétségéből, férfiasságából. Illúziókeltő kevercs: amalgám jött létre tehát a szoprán dinamikus és bronzból öntött hangszíne meg a tenorista finom - és derekasan megfújt -, ám törékenyebb magasságai között. Lado Atanelli barátunk meg bírta egyedül is kettejük ellenében. Eredeti és fergeteges erejű drámaiság - Verdi sajátos találmánya - diadalmaskodott tehát a második rész végén újra. Erődemonstráció és a drámai helyzet alázatos szolgálata egy időben. Igazi operai pillanat. Ezután már csak a szokásos ráadások következhettek. Hallottuk másodszor is Tosca imáját, ami már a maga helyén, a (feleslegesen elhangzó) Parasztbecsület-intermezzo után, a második rész elején is mindenkit elbűvölt. Lukács szuverén ura persze annak a szerepnek is, amelyet gyakran hallunk a pálya vége felé közeledő nagy művészek mindentudásával fűszerezve. Itt most az erő dominált, a fiatalos dinamizmus, az elkeseredés mögötti fényes önuralom... és a sötéten izzó, mindenre kész felháborodás.

A csúcsszám - amely aztán meg is tévesztette a hallgatókat - egy igazi verista darab, az Andrea Chénier záróduettje volt: nagy és extatikus fokozás, megdicsőülés a közös halálban, melynek kapuját a műsorközlő férfiú profi módon beénekelt, kétmondatos, vérpadra hívó felszólítása nyitotta meg. Georgina volt megint a kézbentartója a helyzetnek. Viktor Afanasenko szép színű frázisainak alájátszva ismét csak a szám egészét emelte éteri magasságokba ahelyett, hogy saját dicsőségét zengte volna. Persze előtte megint csak igazi emberére talált a (dühtől) fehéren izzó Alfiót igazi színpadi hévvel alakító-átélő Lando Atanelli személyében, a Parasztbecsület részletében.

A verizmustól zsigerből viszolygó kritikus itt tényleg elbizonytalanodott. Egy biztos: színházban érezhette magát, futkosott a hideg a háton - félelmetes volt.

Az első részben ehhez képest stilizált, "magas" művészet volt jelen: szegény tenoristának az "irodalom" talán legszebb szerelmi kettősével kellett indítania: Az álarcosbál "Teco io sto..." -ja halk nyávogásnak tűnt a nyitószám, a "Pace, pace..." kezdetű, A végzet hatalmából kiemelt szopránária után. A szólószámokban a hazájától évtizedek óta távol élő, jó nemzetközi hírnévnek örvendő Afanasenko aztán bizonyította, hogy érdemes volt őt is meghívni erre a gálára. Az igazi ajándék persze az, hogy szemmel láthatólag Lukács Gyöngyi nem fél a kihívásoktól. Mert egyrészt finom árnyaltságban, másrészt hangerőben is magához méltó partnert hozni Budapestre. Így a közönség a csillárok mozgását is élvezte, miközben a remek áriák és kettősök lelki finomságaival borzolta kedélyét. Lukács Gyöngyi igazi Lady Macbeth, ismerjük a teljes alakítást is. A trubadúr Leonórájában sokkal asszonyosabb (és paradox módon sokkal "férfiasabb árnyékszemélyiséggel rendelkezik"), mint akiket hallani szoktunk. Ezen az estén igazi fesztiválhangulat kerekedett az Operaházban. A végső kis döccenő annál hatalmasabb tetszésnyilvánításba kergette a közönséget. Igazi VIP-arcnak érezhette magát a kritikus is, hiszen a V.I.P. Arts Manager és Produkciós Iroda vendégeként, kiváló helyen, szakértő nemzetközi társaságban lehetett az élmény részese.

Zala Szilárd

 

NKA csak logo egyszines

1