"Ruha nem teszi az embert. Sõt a drámai hõst sem. Valami fatális tévedés lehet hát annak a ragályszerûen hódító »modern« ideának mélyén, mely a legendás dán királyfit frakkba bujtatva akarja »közelebb hozni« a mai közönséghez - ha ugyan nem puszta gimpli fogásra menõ blöff az egész szenzációs kísérlet.

Londonban és Bécsben tudvalevően már megvalósították a különös tervet. Hamlet mindkét helyen frakkban, Ofélia pedig estélyi ruhában, bubifrizurásan állott ki a színpadra s a tébolyítóan barbár produkciónak sikere is volt. Főként a minden újért gyönyörbe ájuló smokkok körében, hogy a divatrevük művészetén nevelkedett széplelkű kereskedősegédekről ne is beszéljünk." Kárpáti Aurél fulmináns filippikája még nem kritika, csak figyelmeztetés a közönségnek. Nehogy bedőljenek a Budapestre készülő Moissi elhíresült kísérletének. (Pesti Napló, 1926. április 17.) Rosszhiszemű megtévesztés vagy jóhiszemű tévedés? - latolgatja, és a produkció lehetséges indokát, mentségeit cáfolva leszögezi: abból, hogy Shakespeare korában a reneszánsz és korai barokk színpadon a történelmi drámák hősei nem viseltek történelmi kosztümöt, semmi sem következik. Mert igaz ugyan, hogy a Globe Színház közönsége természetesnek találta, hogy Hamlet, a dán - aki ködös ősi időkbe visszanyúló mondák félig históriai, félig elképzelt hőse volt - a jelen divatjának hódolt, de a reneszánsz ember, aki számára a múlt tökéletesen felolvadt a jelenben, azzal a privilégiummal rendelkezett, hogy önmagában egyesíthette a tegnapot és a mát. Minden kort és stílust. Ellentétben velünk, akik Hamletet is, Shakespeare reneszánsz figuráit is a magunk korán kívül, históriai távlatból szemléljük. Hamlet óriásalakja - Kárpáti Aurél számára - jellemét, habitusát, a szellemjárásba vetett hitét, a vérbosszú etikájának vállalását tekintve is, ezer szállal a múlthoz kötődik, pokoljárása nem különben, az elemző ezért sem fogadja, talán nem is fogadhatja el a tragédiát a múlthoz kötő szálak szétszakítását.

Nézeteivel korántsem volt egyedül. Kosztolányi ugyanezt a Moissi nevével fémjelzett produkciót, már nem hírből, hanem saját csalódását összegezve, még indulatosabban és a "kutyakomédiát" megillető fölényes iróniával utasítja vissza. "Elvégre mindennek van határa. Nem menti a vállalkozást az sem, hogy az ötletet egy képzelethíjas, ťvery excentricŤ angol rendező agyalta ki, aki az eredetiséget összevétve az ízléstelenséggel, parasztfogásul használta fel a szegény dán királyfit, hogy színházba csalogassa a XX. század plebsét, melyet - úgy látszik - csak ilyen mutatványosságok lendítenek ki meddő tunyaságából... Ezek után holnap felléptethetik akár tűzoltó-főparancsnoki egyenruhában vagy csizmában, kék parasztgubában, makrapipával agyarán, amint hegyeset köp annak a fránya Claudiusnak a trónjára, vagy a tébolydai elmebeteg csíkos vászonköpenyében is. Miért ne? Hamlet majd szmokingot, majd aranybojtos kardot viselt, s hol egy bálrendezőhöz, hol egy tartalékos főhadnagyhoz hasonlított. A király zsakettben, kamásliban jelent meg, monoklit csippentett szemébe, Laertest átmeneti kabátban láttuk, Poloniust szalonkabátban, s az udvarhölgyek fején több bubifrizurát fedeztünk fel. Csak a telefon, írógép, töltőtoll, rádió hiányzott. Ha ez lehetséges az unatkozó nyeglék mulattatására, akkor minden lehetséges." (Pesti Hírlap, 1926.május 29.)

Azóta már tudjuk, valóban minden lehetséges. Shakespeare-musical és zanzásított "összes művek". Nemcsak leszoktunk a felháborodásról, de tőlünk telhető tárgyilagossággal és nyitottsággal tűrjük, keressük a teremtés népszerűbb felét is. A frakkos Hamlet elleni keresztes hadjáratban a vállalkozás mentségét és értékeit. Érdemes hát a bajvívók korabeli kételyeire is kitérni. Már csak azért is, mert Kárpáti Aurél idézett cikkében maga is felteszi a kérdést: miért éppen Hamletet érte utol méltánytalannak vélt színpadi sorsa? A választás Kárpáti szerint nem véletlen. Mert Hamlet maga, bár hús-vér reneszánsz ember, lelkének sokrétűségével, tépelődéseivel és kételyeivel "mintegy őse, első típusa a modern intellektusnak". Kosztolányi viszont Hamlet modern lelkiségében eggyel több okot lát arra, hogy ne fogadja el a hagyománydöntő megoldást: "Egyesek azt vetik ellen, hogy Hamlet annyira modern lélek, annyira a mi szellemünket, kétségeinket, fájdalmainkat tükrözi, annyira nemes világfi, előkelő udvaronc, hogy bízvást elképzelhetjük ünnepi öltözékünkben. Igen, igen. Csakhogy ez a rokonság épp az ellentét erejénél fogva ötlik szemünkbe, ha meghagyjuk őt regényes köpenyében, egyszerű zekéjében, s nem rögzítjük századunkhoz. Shakespeare-i, kopár színpadon, jelmez nélkül én is megtapsoltam. Ami hiányzott ott, azt pótolta képzeletem, melyet a szöveg úgyis munkába hozott."

A hajdani kérdéseket és kételyeket, amelyeket a frakkos Hamlet ébresztett, nem színháztörténeti, dokumentációs céllal idéztem. Hanem mert új és még újabb vállalkozások bizonyítják, hogy a nagy pernek koránt sincs vége. Egy friss londoni Hamlet-élmény egyszer csak előhívta emlékezetem mélyéről az elődök (pontosításra szoruló, de mindenképpen megkerülhetetlen) aggályait; mi a teendő akkor, amikor Hamlet már nem frakkban, hanem farmerben lépi át a korszakhatárokat. Tudatom konzervatívabb felével már-már belekapaszkodtam érveikbe: hiszen a vállalkozás jellege, célja és merészsége rokon. De Brook és Nekrošius Shakespeare-jén edződött lelkem hevesen tiltakozott. Az Old Vicben látott előadás arról győzött meg, hogy Trevor Nunn Hamletje rendhagyó módon, más eszközökkel és más közegben szólal meg, de nem csak a jelmezekkel teszi kortársunkká Hamletet. Trevor Nunn Hamletjei

Mellette szól, de érvként nem elég, hogy a Nemzeti Színház elmúlt évi repertoárjáról levehetetlennek bizonyult produkció a siker hullámait meglovagolva, eredeti felállásban és szereplőkkel került át az Old Vicbe, ahol mi májusban egy viszonylag fiatal, mindössze egyhónapos, telt házas produkciót láttunk. A cégérként lobogtatott jelzők és idézetek természetesen azt bizonyították, hogy a legrangosabb lapok "legenda teremtőnek", briliánsnak, emlékezetesnek minősítették az előadást és csupa szuperlatívusszal honorálták az elődeinél sokkalta fiatalabb, pályakezdő Hamlet és kortársai teljesítményét. De ettől még akár a szellemi erőfeszítésre rest, iskolázatlan nézők kegyeit kereső divatjelenség is maradhatna az előadás. Ám nem az. Éppen ellenkezőleg: a nézők új nemzedékét szembesíti a Hamlet problémával.

 

Robert Butler kritikus, aki még a próbák tartama alatt készített interjút Trevor Nunn-nal, elárulja: úgy érezte magát az Old Vic kulisszái mögött, mintha egy főiskolai mesterségóra végén találkozott volna a lelkes-lázas drámaszakos hallgatókkal. A színpadon és a kulisszák mögött is csupa fiatal! Arra a magától értetődő első kérdésre, hogy vajon mi magyarázza a tragédia látványos "megfiatalítását", a rendező - cseppet sem meglepő módon, szokás és illem szerint - magára a szövegre hivatkozik. Azzal érvel, hogy talán egyetlen szó sem fordul elő annyiszor a műben, mint az ifjú és az ifjúság. A szereplők legnagyobb hangsúllyal életkoruk szerint különböztetnek meg. Laertes önmagáról, a Szellem Hamletről, Claudius és Polonius gyermekeik nemzedékéről mindvégig mint fiatal emberekről szólnak.

Trevor Nunn (1940) már a legjobb indulattal sem nevezhető világmegváltó fiatal rendezőnek. De színháztörténeti tény, hogy még színészeinél is fiatalabb volt, amikor először találkozott Hamlettel. Tizenhét éves korában egy suffolki helyi lapban hirdetésben toborzott (színházi) játszótársakat, és az így összeállt alkalmi társasággal, az újonnan alakult Ipswich Ifjúsági Drámacsoport tagjaival, élete legelső rendezéseként nyomban be is mutatta a Hamletet. Harminc táján azután, már a Royal Shakespeare Company elismert rendezőjeként - Alan Howard és Helen Mirren főszereplésével - újra nekifutott a feladatnak, de az eredménnyel a siker ellenére sem volt igazán megelégedve. "A színészeim nagyszerűek voltak, de én megpróbáltam a darab minden ellentmondását megoldani. S mivel ez eleve nem lehetséges, némileg lebénultunk. Valahogy nem vált igazán élővé az előadás. Éppen ezért a Hamlet számomra továbbra is adósság, befejezetlen vállalkozás maradt."

A sors úgy hozta, hogy néhány évvel később, amikor Nunn pályatársa, az RSC egy másik neves rendezője az általa színpadra állított Hamlet premierjét követő napokban öngyilkosságot követett el, neki kellett a Roundhouse-ba átköltöztetni és megmenteni az előadást. Így azután álmai Hamletjének megrendezése még további késedelmet szenvedett. Emberileg, művészileg is érthető, hogy amikor karrierje csúcsára érve elnyerte a londoni Nemzeti Színház művészeti igazgatójának irigyelt posztját, úgy érezte, végre eljött az ideális pillanat, amikor végre létrehozhatja a saját Hamletjét úgy, ahogy Lawrence Olivier megtette Peter O’Toole-lal a főszerepben, Peter Hall Albert Finney-vel és Richard Eyre Daniel Day Lewisszal. Csakhogy kiderült: mire belekezdhetett volna, már ott volt és jelentkezett a társulatban a következő (méltó) Hamlet-jelölt, és Nunn - pályatársa és a társulat érdekében - újfent félretette egyéni ambícióit. Így történt, hogy - nyilatkozata szerint - ő lett az új londoni Nemzeti Színház történetében az első igazgató, aki nem a Hamlettel adott programot.

De az élet, a pálya igazságtalanságai nem örökérvényűek. Trevor Nunn, ha késve is, de megkapta az őt megillető, és az angol színház szempontjából is megkerülhetetlen lehetőséget. Hatvanhárom éves korában újra színpadra állíthatta, immár haladék és kompromisszumok nélkül a Hamletet.

"Ha az Othello a féltékenységről és ellentétéről, a bizalomról szól, a Romeo és Júlia a szerelemről és annak ellentéteként a gyűlöletről, akkor a Hamlet a halál, és a másik oldalról nézve az élet drámája. Más szavakkal: Lenni, vagy nem lenni..." - vallja a bemutató előtt.

A cselekményben mindvégig a halál van az előtérben, Hamlet atyjának erőszakos halálától a királyfi eltervezett öngyilkosságáig, a katonák ezreit halálba küldő háborúktól a halál mesterségét gyakorló sírásó bölcselkedéséig. Meg persze a záróképben a halál hirtelen aratásáig. De a halál traumájának folyamatos jelenlétével szemben megkülönböztetett jelentőséget kap a darabban, illetve az előadásban az élet, a fiatalok erőteljes, eleven válasza. A dráma csúcspontjait ennek a két erőnek az összecsapásai alkotják.

Nunn számára Hamlet az a (sokunk számára) ismerős fiatalember, szomszéd vagy rokon, aki csak nemrégen hagyta el - tanulmányai folytatására - a szülői házat. Hazatértekor előbb apja halálhíre, majd nyomban anyja újraházasodásának sokkja fogadja. Ez a váratlan, hihetetlen családi esemény egyszer csak szörnyű árnyékot vet a szülei szerelméről odáig magában hordozott képre is. A harmadik, megint csak ismerős, ha úgy tetszik triviális megrázkódtatás Hamletet a szellem szavának hallatán éri. Itt hangzik el először Gertrud és Claudius nevének említésekor leplezetlenül, vádként a "házasságtörés" szó. Ez ébreszti rá a megrendült fiút, hogy nemcsak az egyik szülőjét, de mindkettőt elveszítette. A családi történetre lecsupaszított fenti cselekménysor önmagában hordja a rendhagyó rendezői értelmezés lehetőségét: az, ami Hamlettel Helsingörben történik, bárhol, bármelyik mai fiatalnak is osztályrészül juthat. A történet ily módon - jelmeztől, díszlettől függetlenül - jelen idejűvé válik.

Mégiscsak ruha teszi a színészt?

Bizonyos értelemben: igen. A campusok és aluljárók fiataljainak mindennapi viselete, a félreérthetetlenül kortársi öltözék - nem pusztán a ráismerés tapasztalatát kínálja, nem csupán közelebb hoz, hanem stílust is indukál. Farmerben, kötött jambósapkában nem lehet teátrális gesztusokkal reprezentálni, a vállra akasztott tarisznya befolyásolja viselőjének lezser tartását is. A viselet hétköznapisága rányomja bélyegét a gesztusrendszerre, meghatározza a szereplők közvetlen testbeszédét, az egymás közti kapcsolat külső jegyeit. Trevor Nunn következetesen tartja magát ehhez a választott stílushoz anélkül, hogy vulgáris túlzásokkal hökkentené meg a nézőket. Tehát nem költözteti a dán udvar népét valamiféle lakótelepre, sem felhőkarcolók árnyékába. John Gunter díszlete nagyvonalú, kifejező, ám távol áll a direktorok rendezte nemzeti színházi előadások nemegyszer hivalkodó látványszínházától. Nem gazdagságával, hanem mértéktartó eleganciájával hat. Az előadás minden felvonásában ugyanazt a fallal, folyosóval, mellvéddel ellátott várrészletet látjuk, ebbe komponálja bele Nunn a játékhoz illően szűkebb-tágabb belső tereket is. A várrészlet ugyanakkor legfeljebb kétharmadát foglalja el a széles színpadnak, a harmadik - jobb oldali - harmad egy a színpad mélységét megteremtő, közlekedő folyosónak és emelvénynek egyaránt alkalmas, eléggé meredek lépcsőfeljáró.

Felvétel a próbáról
A mértéktartó, lényegében kortalan díszletnél nagyobb szerep jut az előadásban a kellékeknek. Kosztolányi az anakronizmusok tetőpontjaként a töltőtollat és a rádiót említi. Az Old Vic színpadán szolgálatot teljesítő őrök vállát az oldalzsákon kívül gépfegyver is húzza, és az előbbiből magától értetődő köznapi mozdulattal veszik elő az északi klímát enyhítő laposüveget. Emblematikus jelentősége van a dráma esküvői jelenetében a frigyre készülő, nem is olyan ifjú pár és a násznép öltözetének. Claudius a tévéhíradókból ismerős, meggazdagodott üzletember lezser eleganciájával viseli világos öltönyét. Mellette Gertrud hivalkodó és talán komikus is lenne hagyományos menyasszonyi ruhában. Hófehér alpakka kosztümje ugyanolyan elegáns, de mindenképpen jobban illik a kései második nászhoz. És senki sem ütközik meg, amikor a szertartásos csók előtt cseppet sem királynői, sőt, nagyon is köznapi mozdulattal letörli a rúzst a szájáról. Polonius visszafogottan nevetséges megjelenéséhez viszont remekül illik az ünnepélyes csokornyakkendő és a közszemlére bocsátott hózentráger. S hogy a szertartás közben kicsit túl hangosan szól a magnó? Nem harsányabban, mint az essexi diáklány benyomását keltő, rakott szoknyás Ophelia szűzi lányszobájában. Ez az Ophelia már nem gyerek, de még nem nő. Az a fajta kicsit szertelen, de fölöttébb bájos tinédzser, aki ha a sors úgy hozza, pillanatok alatt képes szerelmet ébresztő, szerelemre érett hősnővé válni. Egyéni tragédiáját súlyosbítja, hogy Hamlet választottjaként ettől is megfosztja őt a sors.

Érdemes lenne akár jelenetről jelenetre végigkövetni, hogyan egyensúlyoz a rendező a tragédiába beszivárogtatott humor és a megszenvedett végzet méltósága között. Hamlet humora a konvencionális előadásokban a sírásó jelenetre szorítkozik. Nunn-nál Polonius szenilitása önmagában is humorforrás. De hogyan minősíthető az a bizarr szituáció, groteszk és mégis tragédiát sejtető látvány, amikor Hamlet kezében egy pohár vízzel, keze ügyében fenyegető tablettákkal és egy ki tudja honnan és miért előkerült bicskával fog bele a lét és nemlét monológjába. A Kárpátin és Kosztolányin edzett, a konzervatív magyar színházon szocializálódott néző, még ha kritikus is, hajlamos rá, hogy elborzadjon. De a jelenet feszültsége és a színészi szó ereje belénk fojtja a tiltakozást: egyszer csak fenyegetően hitelessé, sőt ismerőssé válik minden költői szó. Rádöbbenünk, hogy a mi létünk és nemlétünk forog kockán. Ahogy Gábor Miklós Hamletje az elbukott forradalmat, Ben Whishaw-é az elvesztett békét idézi.

A farmer - öltöny - köznapi realizmussal ma már két nemzedék jelmeztárának közös nevezője. Jelzi, hogy a jelenben kitolódott a fiatalság korhatára és elfogadtatja a nézővel, hogy Gertrud felnőtt fia édesanyjaként is a legnagyobb lelki nyugalommal viselheti, és viseli is a fiúk nemzedékének egyenruháját. Ugyanakkor frappáns - és nem is egészen érthető -, mi lehet az oka annak, hogy joggingot csak az "öregek" viselnek.

Hamlet maga, megjelenését tekintve nemcsak fiatalos, de szemérmetlenül fiatal is. Ez nemcsak a pályakezdő színész életkorából, de éretlenségének hangsúlyos jegyeiből is következik. Ez a Hamlet komorságában is kamaszos, szemmel láthatóan deviáns figura, akinek szögletes modora a sérült lélek sebzettségét rejti, védtelenségét leplezi. Huszonegyedik századi pszichiátere Albionban, Helsingörben vagy akár Budapesten is nehezen leplezett kommunikációs problémáira figyelmeztetné. De míg Polonius sutasága a színpadon a helyzetkomikum része, és csak mosolyt ébreszt, ahogy szemüveg nélkül, tétován birkózik a szavakkal, Hamlet gátlásos közlésmódja attól drámai, hogy tudjuk, belső bizonytalanságának következménye. Ez viszont - csak - addig tart, amíg a hős határozatlansága. Az egérfogó jelenetben, amikor Hamlet már elindult a maga útján, okos és eltökélt. Dikciója egyszer-egyszer talán harsányabb a kelleténél, de stílusa mindig összhangban áll (vagy ellenkezőleg, hatásos kontrasztot alkot) jelenetbéli partnerének megnyilatkozásával.

Amikor a kibontott hajú, kissé zavart Ophelia a maga gyermeki zavartságával tovább bűvöli - ahelyett, hogy visszaadná Hamlet úr hozzá írt leveleit -, Hamlet szemmel láthatóan tanácstalan. Amikor az udvarban torát üli a pompa, az elegancia, a királyfi eltökélten toprongyos. De az egérfogó jelenetben aratott győzelme után - mely dicső elme omlott itt össze - határozottabbá, sőt férfiasabbá is válik. Ez a férfiasság akkor bicsaklik meg, s csap át riasztó szenvedélybe, amikor a fiú anyja franciaágyas, tükrös budoárjában szembesül a muszlin pongyolájában kihívóan vonzó, hisztériára hajlamos királynéval, saját szeretve gyűlölt édesanyjával. Szóváltásuk dramaturgiáját az erőviszonyok változása és váltakozása szabja meg. Gertrud megrendülésében már nem diadalmas, magatartása egyre kevésbé királynői, nyílt színi remegése inkább megalázó, mint megrendítő, és mindennek az ágy tetején tomboló fiú is tudatára ébred. Kiváló színésznek kell lennie annak, aki ezek után szabadon eresztett gyűlöletét visszafogva képes majdnem szerelmesen odabújni s fejét a rémült Gertrud ölébe hajtani, majd rögtön ezután lábánál fogva kivonszolni a spanyolfal mögül a halott Poloniust. Akinek kiontott vérét végül maga a királyné törli fel.

A rendezés következetessége a mű valamennyi, a nézők tudatában és emlékezetében élő nagyjelenetében érvényesül. Akkor is, amikor a lírai és a groteszk momentumok szervetlenül szervesülnek, keverednek és egymást tagadva erősítik. Megrendítő, amikor a hagyományosan kinevetett sírásó, aki újságot és almát visz magával morbid munkájához, váratlanul szinte elgyönyörködik Yorrick kiásott koponyájában. A koponya láttán, és később a sírba tétel megrendítő pillanataiban maga Hamlet is feloldódik a fájdalomban, akár azt is mondhatnánk, ellágyul. Lehetne persze vitatkozni az előadás egyes meghökkentő részleteivel: miért kell például Hamlet világában, betétként, mementóként elénekelni a God Save the Queent, vagy hogy beleillik-e a líraira hangolt színpadi közegbe Hamlet és Laertes becketti nagyjelenete? De az előadás íve végül is töretlen, és a színpadon arató halál feszültsége semmi kétséget nem hagy afelől, hogy Trevor Nunn következetesen építkezik.

Pályakezdők a csúcson

Trevor Nunn Hamletje, Ben Whishaw szinte múlt nélküli színész. Az átszellemült szőke, északi hercegekkel szemben sötét szemű, parázslóan fekete fiú, akinek Alain Delont idéző szépségét feldúlja, vonásai harmóniáját szétrobbantja a belülről sugárzó agresszivitás. Az már nem alkatán, hanem játékkultúráján múlik, hogy ennek ellenére nem válik ellenszenvessé. Lázadását a körülötte felépített látszatvilág hazugsága igazolja.

Felvétel a próbáról
Az előadás Opheliája (Samantha Whittaker) hasonlóképpen újonc a West Enden, első látásra nyakigláb tinédzsernek tűnik, és csak a műsorfüzetben közölt portréja bizonyítja, hogy az angol irodalmi tanulmányokat folytató, madonna arcú leányzó tündérszép, szerelmes naivát is játszhatna. Ehelyett, Trevor Nunn elvárása szerint, a nehezebb megoldást választja, amikor megmarad félszeg, megriadt és csak a lelke mélyén nővé érett kamaszlánynak.

Imogen Stubbs viszont Gertrudként ízig-vérig nő: temperamentumos és érzéki, akiből Claudius közelségében egyszerűen süt a vágy. Mintha nem annyira áldozata, inkább csábítója lenne Tom Mannion férfiasságában vonzó Claudiusának. Ennek lélektani feltétele, hogy a vérnősző barom képzetével dacoló színész belülről ábrázolja és élje a trónbitorló király már-már megbocsátható, vagy legalábbis megérthető karrierizmusát.

Első pillanatban az is meghökkenti a nézőt, hogy Horatio, Hamlet jó barátja - színes bőrű. Azután elfogadja és el is feledkezik róla. Az ugyancsak pályakezdőként az Old Vicben debütáló Jotham Annan színész személyisége, habitusa önmagában is érvényes antidiszkriminációs üzenet. Azt sugallja, hogy napjainkban az értelmiségi fiatalok (londoni) közösségében már nem létezik a hagyományos megkülönböztetés. Horatio nem egy kuriózumértékkel rendelkező "négert" képvisel a darabban, hanem a hős legközelebbi jó barátját, aki történetesen fekete.

Nem kétséges, hogy Trevor Nunn új Hamlet-koncepciója csak egy a lehetséges, érvényes változatok közül. Engem az összes látott Hamletek közül leginkább Zsámbéki Gábor Ternyák Zoltánra szabott rendezésére emlékeztetett. Akárcsak a hajdani, Katona József színházi változat, ez az értelmezés is a tragédia jelenidejűségén alapszik, és az igazi rendezői trouvaille, a rendhagyó szereposztás mellesleg még arról is meggyőz, hogy igenis lesznek, lehetnek Júliák, mert a Shakespeare hőseivel egykorú fiatalok elbírják vállukon a szerepek terhét. Feltéve, ha akad olyan rendező, aki nem önmagát kívánja mindenáron érvényesíteni a színpadon, hanem bennük - és nemzedéktársaikban - látja a kortárs Hamletet és Opheliát. Aki elhiszi és elhiteti, hogy ami Hamlettel történt, az sok más mai, szüleiben csalódni kényszerülő, otthonában otthontalan fiatallal is előfordulhat. Legfeljebb nem mindegyikük járja végig a hamleti utat és jut el a lenni vagy nem lenni gondolati magaslatára.

Földes Anna

 

NKA csak logo egyszines

1