A tavaly nyáron megrendezett Csehov-fesztiválhoz hasonló Hamlet-fesztivált tervezett idén Mátyás Irén és csapata a Zsámbéki Színházi Bázisra. A konferenciával bõvített rendezvénybõl végül két elõadás valósult meg: a kolozsvári román színház hozta el Vlad Mugur utolsó, színháztörténeti jelentõségû rendezését, illetve Jámbor József rendezett kifejezetten a bázis terébe egy Hamletet. Jelen és múlt találkozott össze Zsámbékon. Adódtak párhuzamok is, de a két elõadás csak a nagyon távoli végtelenben "találkozhat" össze.

A kolozsváriak sajnos csak egyetlen egyszer játszották az előadást, és akkor sem volt szerencséjük az égiekkel. Nagy vihar után, hidegben, nedves díszletben kellett színpadra lépniük, de Mugur alkotása, hatalmas, penge éles fekete víziója maradásra kényszerítette a vacogókat is. A díszlet félbe hagyott építkezésre emlékeztetett: kosz, rendetlenség, magukra maradt segédállványok, fekete nejlontakarások. A pusztulás, a közeli halál tere ez, ahonnan kiszorult az élet. A megjelenő figurák is groteszk haláltáncot idéztek gondosan koreografált mozgásukkal, mintha a végső pusztulás előtti utolsó pillanatokat örökítené meg az előadás.

Hamlet: Sorin Leoveanu és Gertrud: Elena Ivanca | theater.hu fotó - Ilovszky Béla
Szemléletében, eszközeiben Mugur Hamletje természetesen emlékeztetett a kolozsvári magyar színházban rendezett Cseresznyéskertre, azzal a nagy különbséggel, hogy itt a szereplők már teljesen elrajzoltan, szinte bábszerűen jelentek meg. A Cseresznyéskert a málló falakat önkezével tovább bomlasztó Ranyevszkaja megrázó képével ért véget, pontosan ott, ahol a Hamlet kezdődik. A Hamletben Mugur nem engedett kiskaput. A fekete, az ezüst és a szürke színek dominálnak: valamiféle fémes hidegség. Maszkszerűek az arcok: nem egyéniséget, hanem világállapotot jeleznek.

Az előadás román nyelvű ugyan, de még így is érzékelni lehetett, mennyire szikár Mugur szövegváltozata, mennyire kerüli a cikornyás megfogalmazásokat. Precíz partitúra lett ez a szöveg, amit a színészek még most is pontosan követnek - a formát nagy érzelmi intenzitással ellensúlyozva.

Szintén nem a lélektani realizmussal, hanem állapotrajzzal kísérletezett Jámbor József rendezése is, melyet a rakétabázis silóterében állítottak színre. Hatalmas csillagos égbolt és az elhagyott siló: különleges tér, ami azonban nem pótolhatja a dráma pontos elemzését. Elég nagy bátorság mindent a rendkívüli környezetre bízni, hogy az majd úgyis "eladja" a produkciót. Olyan az előadás, mintha tablóképeket nézegetnénk Shakespeare Hamlet című színműve alapján. Ezt a benyomást erősítette a különösen széles, elnyújtott tér is, amelyet legalább öt részre szabdaltak a hatalmas betoncellák. A színészek színen töltött idejének jelentős része a cellák közötti vándorlással, futkosással telt, s meglehetősen esetlegesnek tűnt, hogy az egyes jelenetek a tér melyik szegletében játszódnak. Kivéve például Hamlet nagy monológját, amit Bertók Lajosnak függeszkedve kellett elmondania: nagyobb energiát kényszerült a mozdulatokba, mint a játékba fektetni.

Érezhető volt a szándék, hogy az előadás kiemelt szerepet szán a monológoknak. Ilyenkor lelassult minden, megállt a levegő, és zengett az arany fordítás klasszikus szövege. Bertók Lajos emberfeletti koncentrációval és erővel lökte magából a mondatokat. Akinek szerencséje volt közel ülni hozzá, tanulmányozhatta szuggesztív tekintetét, a színészi átlényegülés lenyűgöző példáját. De nem lehet ennyire magára hagyni a színészt, szinte keret és kapaszkodók nélkül. Itt légüres térben, előzmény és következmények nélkül kellett volna "vinnie" Bertóknak a produkciót.

A rendezőnek nem sikerült valódi kapcsolatot teremtenie a szereplők között, illetve a szereplők és a szöveg között. Használták ugyan a régies magyarsággal fogalmazott, mindenki számára ismert szöveget, de a játék nem reflektált erre, nem teremtett viszonyt tér és szöveg, tér és idő között. Egyetlen jelenet volt újítás csupán, amit Garaczi László formált át nyelvileg. A sírásójelenetben valójában csak egy színész beszélt, Kóti Árpád, mellette Madaras József lett a bumfordian bólogató untermann. Borotvaélen táncolt ez a megoldás, hiszen a nézők többsége tisztában volt Madaras betegségével, tudtuk, hogy nem azért nem szólal meg, mert nem akar, hanem mert nem tud. Szerencsére ebben az esetben működött a megfelelő arányérzék, és sikerült gyorsan túlesni a feltétlenül szükséges mondatokon. Jelentősebb változtatást, húzást "szenvedett" a Helsingörbe érkező színtársulat is, hiszen egyedül Tóth József volt közöttük profi színész, a többieket gyerekszereplők játszották.

Az egyik sírásó: Madaras József | theater.hu fotó - Ilovszky Béla
Igazságtalan lenne, ha nem emlékeznénk meg a keretjátékról is, pontosabban az annak létrehozására tett kísérletről. A nézők állva figyelhettek egy valószínűleg németül, fennhangon beszélő, kavargó csapatot, akikből adott pillanatban kivált a Hamletet játszó színész. Őt autóval szállították a tulajdonképpeni játszóhelyre, a nézők pedig kis sétával követhették. A csekély kavarodáson, helyezkedésen túl aztán nem kapott mélyebb értelmet a kezdő kép. Annyit lehetett érzékelni, hogy valószínűleg a háttérből munkáló erőkre, a hatalom természetére történik utalás, de a motívumok annyira erőtlenül és elszórtan jelentek meg az előadásban, hogy lényegében nem befolyásolták a mű értelmezését.

Egyetlen ponton éreztem érdemi kapcsolatot Vlad Mugur és Jámbor József elképzeléseiben. Rendkívül hasonló módon nyúltak Polonius figurájához, aki mindkét előadásban komikus szereplő lett: az aggódó apa, aki csupán a lányát félti, és igyekszik józanul mérlegelni a kényes helyzeteket, de végül ő húzza a rövidebbet. Derzsi János hatásosan teremtett magának játékalkalmat Polonius okán: "kiragyogott" a karból. Kedves, jó indulatú, a szakállába dörmögő apát formált, aki értetlenül figyeli a "mai fiatalok" életét, s szeretné óvni a lányát az ügyeletes szépfiútól.

Egy szóval "forgács-Hamletnek" lehetne nevezni Jámbor József rendezését, amely teljesen széttartó fragmentumokból állt, olyannyira, hogy az a második részben már a megértést is gátolta, hiszen a történet morzsái nem kapcsolódtak egymáshoz. Talajt veszített előadás és néző, s ezen már az sem segített, hogy a végén csattant a "nagy" poén: Fortinbras norvégul szólalt meg...

Sőregi Melinda

 

NKA csak logo egyszines

1