Szentendrei Teátrum

A fenti idézet szerint konferálja be feszengõ angolsággal és örömapás büszkeségtõl dagadozó derûvel a dunapemetei kultúrnapok nyitányát Felföldi Lajos (Magyar Attila) alpolgármester. Hogy mekkora jelentõséggel bír egy ilyesfajta rendezvénysorozat egy a jóisten háta megett is nehezen meglelhetõ, rendkívül fogyatkozott lélekszámú településen, azt csupán az képes "helyén" értékelni, aki bizony odagyökerezett. A fõvárosból nyaralási nyugodalom céljából "le"ruccanók - mert valahogy nekünk ez sohasem felfelé esik - elnézõ mosollyal nyugtázzák ezeket a lokális megmozdulásokat, gondolván, jól van, no, nekik is meg kell mutatniuk néha a nagyvilágnak, ki fia-borját nevelték itt fel, és mire vitte az istenadta. A helyi kitûnõségek mellett (HMCS, HKCS = helyi menõ/kemény csávók és csajok) aztán, habként a tortán, felvonultatnak egy-egy alulnézeti szemszögbõl nagyviláginak tûnõ "megasztárt". A városi polgár, akinek már elege van a punnyasztó láblógatásból a nyaralóhelyen, gúnyos kibicként asszisztál a lokálpatrióta-partin, mígnem azon kapja magát pironkodva, hogy minél inkább alulról veri a lécet a mulatság, õ annál inkább szabadul "kikulturált" ízlésvilágától, és oldódik fékevesztetten a cirkuszban. És minél rosszabb, annál jobb.

Magyar Attiláék Szentendrén megrendezett "esztrádműsora" nagyon jó. De nem azért, mert annyira rossz, hanem mert mesterien karikírozza "aztat" a rosszat, a gagyit. Pemete Boys, Kovács Sisters, a Ripley fivérek, Szergej, a parafenomén, mind-mind előrukkolnak társas, és magánszámaikkal, s hogy ne csak puszta mutatványláncszemek peregjenek előttünk, hanem dramatikus formát öltsön az estegész, segítségül hívják Shakespeare Lóvá tett lovagok című művét "lovak és lovagok nélkül", ám mindössze egyetlen cselekménymozzanat erejéig.

Hajdú István és Magyar Attila | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

A vígjátékot elolvasva az alkotók valószínűsíthetően nemhogy nem vigadtak, de inkább ásítozva kérdezgethették egymást, mitől is víg ez az igencsak avíttas játszadozás, s bőszen adhattak igazat azoknak a néhai kollégáknak, akiknek századokon át eszébe sem jutott elővenni ezt a darabot. Kritikusok hosszú sora is csak elégedetlenkedését fejezte ki, és különböző okokból protestált "a kipellengérezett ostobaságok unalmának egész terhe" (Brandes) ellen. A dráma valószínűleg csak újszülött korában, úgy 1593 táján arathatott igazán komoly, "aktuális" sikereket, a nagyközönségtől elzárva, Southampton gróf és szűkebb aranyifjú társasága körében, hiszen igazi korabeli bennfenteskedő maliciózus kukucska ez, a főúri klikkek és a hozzájuk törleszkedő kultúrfrakciók köreit célozva. A ráismerés öröme kacagtathatta a publikumot, illetve a nyelvezet, amely igyekezett kigúnyolni a kor egyik irodalmi stílusdivatját, az euphuizmust, a reneszánsz kirakatműveltséget, modort, tudálékosságot, affektáltságot. Ha alaposabban szemügyre vesszük a darabot, kiviláglik, hogy egészen sovány mesemagot rejt, tobzódó nyelvi burokban: Navarra királya férfitársaival együtt fogadalmat tesz: tartózkodnak a földi örömöktől, hogy a tudománynak áldozva kutassák létük célját és értelmét. De ahogy ezt megteszik, abban a minutumban színre lépnek a magas rangú fehérnépek, s az ifjak fejvesztve feledik a szellemi remeteséget. A kisasszonyok cselt vetnek, de végül szerelmet aratnak, csak a férfiaknak kell majd - most már nem ön-, hanem "másszántukból" - egy évig még megtartózniuk. "Szellemes tornamutatványok következnek egymásra egy mesterségesen beállított helyzetből... stiláris helyben járás, mozgalmas nagy semmi" - ítél Géher István.

Szentendrén mindebből csak a fogadalom motívuma marad: három popzenész-imitátor, a Pemete Boys tagjai (Elek Ferenc, Pavletits Béla, Sarádi Zsolt) elhatározzák, hogy no mobil, moci (motor), nőci, de korántsem azon szándékból kifolyólag, hogy fényt derítsenek totális sötétségükre és pallérozzák a bárdolatlant, hanem hogy szakavatatlan szakbarbárkodjanak, és írjanak végre nehány dalocskát. A helyi fiaikra büszke pemeteiek ugyanis zaciba csapták szinte maguk alól a falut, csak hogy csillagjaik kiutazhassanak koncertezni Tokióba, nekik azonban szájuk csak a nagy és a sajátlag gerjesztett világhírük, a repertoárjukból mindössze három számra futja. Elhatározzák hát, hogy dologhoz látnak, ám láthatárukon éppen ebben a pillanatban tűnnek fel a Kovács Sisters baby-tagjai (Gubás Gabi, Rónai Aranka, Gats Éva, Drajkó Julcsi és Gera Marina). A cselekmény középpontjában tehát az egykori udvari fejedelmek helyett napjaink kiskirályai, ajnározott bálványai, a popszakma bárgyú hősei állnak, akik saját bevallásuk szerint "kataklizmaként" működnek, ha épp lejönnek a csokiról, valamint úgy szerzik a zenét, hogy "a spanom megírja, mi meg megszerezzük", aztán meg pihegnek a kimerítő munka után "Laszt Minúton". A két group között bimbózó rokonszenv fergeteges megabuta duettjei alkotják az előadás nagy részét, s amikor ők épp a kulisszák mögött szövögetik a lamúrt, akkor színre lépnek Magyar Attila és Hajdu István, mint ezerarcú haknivirtuózok. Meglehetősen nehéz "leg"-et választani a sziporkaparádéból, mivel az ember javarészt a szék alatt fekve röhög, mikor Fater és Steve prezentálja az erőbajnokot, a parafenomént, aki intim testrészével húzza a Boeingeket; a citeraművészt, aki Charlie-t pönget a szeren, dalolván a legfontosabbat: "...szoba van kiadó...óóó".

A különféle névshowroadshow variánsokat elnézve azt gondolhatnánk naivan - csak hogy kiragadjak egy példát a rendkívüli tehetségű "vénakazal"-ból -, L. L. Junior után már nincs hovatovább:

"Elöntötte a diszkókat a stílus, mint Egyiptomot áprilisban a Nílus,

Magyarország minden menő klubja erre ráz, feszültség 220V vigyázz megráz!

Mutasd, hogy kevered-kavarod, tekered-csavarod, rázod a bulád már!

Eredetibb a stílus hogyha még mélyebbre mész!"

És való. A szentendrei könnyűzenei éllovasok a netovább: Zsoci-Detti hormondús duettjével - "...minden csillag ragyog, ivarérett vagyok!" -, Szilvia és Feszi intellektuális "összhangzattanával", Fefe-Betty biocsevejével - "...bélrendszerünk megtisztul és szépül...", avagy "Istenem, te liba, mit ettél, gyros volt vagy pita?!" - ha bepróbálkozna a hazai piacon, a "vivavördcsájdcsó"-jának biztos dobogós befutója lenne.

S hogy az este ne pusztán bravúros műsorszámok egymásra következte legyen - noha azt hiszem, ezeknek a nyáresti tűzijátéka a lényeg -, alákevernek kevés cselekménymeghajtó fordulatfoszlányt. A lányzenekar muszájból pasizik, mert csak azonnali férjhezmenetelük esetén kapják meg elholt apjuk örökét, amiről később kiderül, régen nincs meg, illetve átvándorolt ahhoz a Puerto Ricó-i egykori cserediákhoz, akivel az a Botka Margit néni ("áltis" énektanárnő) szűrte össze a levet, akiről ki fog derülni, hogy szoros rokoni kapcsolatban van... és így tovább, mire végül mindenki egyetlen nagy boldog családdá forr össze, és felcsendül a jól bevált A hazafi című film zárszava...

Yeeeeeeee, I feel good... so good, so good...

Hát ha nem tiszteletlenség, no problem, hogy lóvá tettek és elálltak az lovagok színrevitelétől.

Börcsök Dóra