Miskolc Vive la République!

Éljen a király, hisz meghalt a király. Na, nem mindegyik, de a "koronás fõk" ma hirtelen halandók! És jönnek újak, még csillogóbb koronákkal. Nem kéne ennyire patetikusnak lenni: "Éljen és boldoguljon mindenki, ahogy tud!" Miskolcon nem tragikus a halál, az Operami is hozzászokhatott, hogy évrõl évre veszít egy-két fõtisztet: létrejönnek nagy dolgok, kézrõl kézre adódnak, növekszenek, gazdagodnak. Bekerülnek a sorba, a trendbe, az elvárások dzsungelébe. Visszametszik õket, és újra kihajtanak. Talán szebben és gazdagabban, mintha minden ment volna magától. Az "ügy" él, a "királyság" fennmarad ... vagy köztársaság lesz. A "Bartók+..." fesztivál, úgy tûnik, megmarad. Volt, mert megteremtették. Van, mert sokan, nagy erõfeszítéssel õrizték, és õrzik. És lesz, mert immár lennie kell...

A jó, a rossz és a csúf...

Idén ugyan Csajkovszkij mellett alig rúgott labdába Bartók, de volt néhány szívet melengető pillanat, amikor éreztük, mindez csak egy Bartók nevét viselő fesztiválon történhet meg... Jochen Kowalski éneke (az ortodox templomban), vagy Gulyás Dénesé (a nyári színház koncertdobogóján). S szólt a fanfár a színháztorony ormáról, minden este. Volt több koncert is, volt Kékszakállú, voltak balettek is. Ne sírjunk!

Jevgenyij Nyesztyerenko | Fotó: Éder Vera
Amiről beszámolhatunk az egy igazi, mindenevő Csajkovszkij-fesztivál volt. Ketten voltunk recenzensek Miskolcon, ki-ki választhatott eme nyári évad lezártával. Mindenki azt őrzi meg emlékezetében, ami hatott rá. Mindketten örültünk, ha olyasmit láthattunk, ami nem jön ki az ember könyökén. Csajkovszkijnak csaknem minden operája elhangzott, némelyik többször, több változatban, több különböző színpadra állításban is. Én például az Anyeginekről készítettem néhány vázlatszerű feljegyzést, persze abban a biztos tudatban, hogy a legizgalmasabb produkció - bizony, színházi szempontból ez volt a legérdekesebb: Kovalik Balázsé - megmarad a miskolci színház repertoárján, s az évad során majd lesz alkalmam beszámolni a rendezésről. Anyegin, újra látlak, újra látlak, újra látlak... Akik, mint én, hűségesen végigélveztük a fesztivál két hetét, egy pódiumjátékon - színészek megelevenítette helyzetek, és operaáriák szerkesztett műsorán - kívül két teljes előadást láthattunk, ám szinte egyetlen nap sem múlhatott el Anyegin-részlet nélkül. Szinte mindig Lenszkij került előtérbe: a "Kudá, kudá...," kezdetű slágeráriával. Zenekari estéken a Polonéz, kórusműsoroknál a népi ihletésű betétszámok, persze az örökösen elbűvölő Eperszedő lányok kara, még akkor is, ha Kovalik transzpozíciójában értékes porcelán tálcán kerül be a vidéki szalonba, cukorral és habbal díszítve, a maga kézzelfoghatóságában a finom, illatos gyümölcs. (Zseniális-szimbolikus, mélylélektant vulgár történetírással keverő rendezői turmixa külön misét is megérne.)

A fesztivál hivatalos megnyitója után egy nappal került színpadra a miskolciak új és saját produkciója, mely egyben szép nemzetközi összefogás eredménye is, hiszen lesz regionális folytatása BAZ megyében is, Szlovákiában is. Amit láttunk, elbűvölt az eredeti tehetségű tervezővel (Angelika Höckner), az orosz Anyeginnel, a kiváló (hangú) német tenoristával. Majd meglátjuk, mi lesz belőle, ha a mostani, ünnepi előadás leggyengébbjei - a két fiatal magyar leány - lesz kénytelen elvinni a vállán a télre tervezett miskolci premiert s az évad bérleti előadásait. A fiatal szovjet bariton, Andrey Breus most figurában is, hangszínben is kellemes címszereplő. Johan Weigel alkatában is ellenpontozza: szép, mert kicsi. Persze nem a tenorista hangja az. Szép, hősies színekkel gazdagítja az elképzelhető leglíraibb tenoráriát. Két jelentős, igazi súllyal bíró magyar állami operista is kapott szerepet: Kovács Annamária és Wiedemann Bernadett. Ők sajnos télre már nincsenek kiírva a színlapra. Pedig Bartal László, a színház zenei vezetője mintha nem szeretné a helyi erőket. A színház kötelékébe tartozó, kiváló karaktermezzónak, Molnár Annának például kellene és lehetne szerepet találni. Kincses Károly most is kis epizódot énekel, holott hangszépsége és évtizedes tapasztalatai miatt talán fontosabb feladatokra is alkalmas. (Még egy pillantás az előzetes téli színlapra: a debreceni veterán, Tréfás György Gremin hercege nem lesz gyengébb "pont" a mostani nemzetközi veterán, a nyári produkció "hívóneve", Jevgenyij Nyesztyerenko egyáriás szereplésénél. Egy nemzetközi fesztivál színlapján egy "ekkora név" sokat jelent, még akkor is, ha az előadóművészt jelen állapotában a színpad, a premierláz, az új díszlet, új helyzet némiképp görcsössé teszi. Az évtizedek során világklasszissá érlelt produkciót igazándiból másnap délután az Európa Ház újonnan átadott kamarakoncert-termében hallottuk. Immár a megszokott fenséges szuverenitással énekelte el ugyanezt az áriát Nyesztyerenko, két fiatal és több mint ígéretes magyar főiskolás, Miks Adrienn és Sáfár Orsolya társaságában adott koncertjén, Bakos Irina zongorakíséretével.)

Az Anyegin új színpadi megvalósításáról érdemes volna beszélni, de említettem, erre nyílik még máskor is alkalom. Most elégedjünk meg azzal a sommás megállapítással, hogy a fesztivál stílusbeli (és vállalt) sokféleségében ez volt az egyik véglet, és éppen egy másik Anyeginnel szemben, amit az utolsó napok hajrájában a belgrádi produkció jelentett. Sokak szerint nem is szabadna ennyire szembeállítani a végleteket, egyazon darab esetében ennyire megfeszíteni a húrt. Az még csak hagyján, hogy a színpadra állítás az utóbbi esetben ultrakonzervatív, ám a kivitelezés is több évtizedes: stílusban és kopottságban egyaránt. A közönség konzervatív fele azonban tapsával és lelkesedésével "megmentette a helyzetet", hiszen ugyanakkor "üzenni is kívánt" a szervezőknek, lám itt a fesztiválon is vannak olyanok, akik szeretik a régi, jól bevált - vagy elhasznált - sablonokat.

Persze az Operami lehetett volna bátrabb is, akár a hazai kínálatból több komplett Anyegin-előadás állt volna rendelkezésre. Szegeden az idén felújított, Angyal Mária rendezte produkció, a pár évvel ezelőtti debreceni, Lengyel György-féle előadás, és bár tudjuk a nehézségeket, de meg kell említeni az Állami Operaházban évek óta színen levő szuper lírai, érzékeny és nosztalgikus Békés András-rendezést, a maga tört fényeivel, fátylakon és tüllökön átsurranó fénypászmáival, impresszionista szépségével. Az ember becsukja a szemét, s a nap mint nap hallható remek Lenszkijek, Anyeginek, Olgák, Larinák, sőt Triquet-k emlékéből képzeletében megrajzolhatja a maga ideális Anyegin-képét. Fantáziánkat tehát fél Kelet-Európa és az Operami szponzorálja - lírai jelenetekkel. Minden jó, de nem jó a vége!

Van egy ötleted? Dobd el! - parancsolja színházi mondás, kegyetlen és paradox, mint a mindenkori nagy igazságok. Bizony elkelt volna valami kontroll, önmérséklet az ünnepi (záró) Csajkovszkij-gálán. Idén Miskolcon Marton Éva udvarias és diplomatikusan megválogatott szavai utólag, a záró fogadáson próbálták ellensúlyozni az aznapi közönség sokirányú és általam is osztott ellenérzéseit. Pedig ami a fesztivál két hetében történt, inkább sikeres volt, inkább optimizmusra sarkalló. No de, minden jó, ha a vége jó... ez a gála pedig, sajnos, nagyon mellésikeredett. Bennem, bevallom, komoly visszatetszést keltett egy bordóinges budapesti úr kiáltozása a szünetben, miszerint nem azért utazott ide, s vásárolt 10000 forintért jegyet, hogy a színpad fölötti óriás kivetítőn nézze Solymosi Tamás és Anna Tsygankova nemzetközi színvonalú pas de deux-jét. Egyébként a táncot a színpad mögötti "Csarnokból", 25 méternyi távolságból televízión közvetítették "át", míg a színházban élőben szólt a zenekar. A helyi szimfonikus zenekar helyet hagyott ugyan az énekes szólistáknak, ám képük a gigant kivetítőn időnként összekeveredett néhány silány virágcsokoréval. Bár ne történt volna így! Szegény Galina Gorschakowa ellen fordult az erőteljes smink, a rosszul irányított mimika és gesztusrendszer. Az öngyilkosságra készülő Liza, a mindennel leszámoló "orléans-i szűz" és a levelét írdogáló Tatjána három nagyáriájában olyan erőfeszítések foglaltatnak, hogy illúziókeltő arc mutatására nincs sem ideje, sem lehetősége az énekesnek. A férfiak talán kényelmesebben jöttek ki ebből a csávából, de levonható a következtetés: van, amit nem szabad, nem lehet megtenni a közönséggel.

Fotó: Éder Vera
A relatíve ismeretlen művek sorából ki kell emelni a René király lánya címmel filmen is játszott, talán valamikor vidéken be is mutatott darabot, amelyet most a minszkiek adtak elő: hagyományos eszközökkel, de elég jellegtelen, muzeális színházként. A rövid opera mellé, magyar karmesterük vezényletével még egy gálát is összeállítottak, megerősítve azt a diagnózisunkat, hogy zeneileg jócskán fölötte állnak annak, amit színházként megmutattak. Volt még más ismeretlen opera is, például Az orléans-i szűz és a Mazeppa. Szűznek lenni Szlovákiában

Pontosabban Kelet-Európában: küldetéses személynek, "nehéz embernek", s ezen felül - ez a specifikuma NN rendezésének - a kötelező egyformaság elvárásaival alkatban, ambícióban, minden tettében és gondolatában szemben álló nőnek. Szóval "szent" Johannának. Schiller után százötven évvel Csajkovszkij és szövegírója a késői romantika eszményeinek jegyében formálta újjá Jeanne d’Arc alakját. A különböző legendáriumok és a "győztes" történetírók szövegeiből kiolvasható kvázivalóságos események után fél évezreddel meditálhatunk ezen ma, amikor a miskolci operafesztivál jóvoltából végre eljut hozzánk 2004-ben, a tőlünk karnyújtásnyira lévő Bratislavából, a mi Pozsonyunkból, a velünk együtt immár Európába (újra be)masírozó Szlovákia Nemzeti Színházából. Szóval a lotharingiai születésű kis parasztlány, a franciák sok városukban aranyszoborral megörökített nemzeti hőse, bizonyos transzformációkon ment keresztül.

 

Ki vagyok én? Hebbel Juditja a kérdést arra kanyarítja, hogy ha az Úr a rendeltetés (az ember személyre szabott isteni feladata) és annak teljesítése közé a bűnt állítja, van-e joga az egyénnek (hogy még hangsúlyosabb legyen: a gyenge-erős nőnek) arra, hogy nemet mondjon.

Schiller hősnője is a teória, az eszmények nevében teszi fel a kérdést. Csajkovszkij azonban már csakis az érzelmek oldaláról. A nagyoperai külsőségek között ugyanis rejtekutakon meg-megjelennek az Anyegin műfaji meghatározásából jól ismert "lírai jelenetek". Az állandó egyes szám első személy. S a pozsonyi előadás rendezője ezt igen sommásan, egyszerűen, kézzelfoghatóan, az első pillanatban átláthatóan jeleníti meg. (A dolog nagyszerűsége abban áll, hogy nem szájbarágós, és nem eredetieskedő trükkök, hanem egyszerű, maguktól értetődő eszközök segítségével teszi.)

Csajkovszkij ebben a művében meglepően, mondhatni paradox módon a francia nagyopera tömegmozgató modelljét követi. Glinka hagyománya, Muszorgszkij radikális merészsége teljesen idegen tőle. Adekvát tehát a rendezői megoldás: a hatalmas méretű kórust (alig férnek el a Miskolci Nemzeti színpadán) egyendrapp színű jelmezbe öltözteti. Papok, szerzetesek, különböző nemzetiségű katonák, parasztok, civilek mind ugyanazt a színt viselik, ám fantasztikus redőzéssel, a legartisztikusabb drapériák gazdag esésével. Ezáltal a tér a világítástól testet és plaszticitást kap. A szereplők, a statiszták, az emberek által a színpad még mélyebb, a képzeletünket megragadó világ még gazdagabb lesz. Ingergazdag és mégis homogén ez a közeg, melyben az énekes szereplők színes kosztümjei fontos hangsúlyt kapnak, tagolják a mozgásokat, segítenek a nézőknek, akik - hozzánk hasonlóan -, azt hiszem, Szlovákiában is sorvezetőre vannak utalva ahhoz, hogy a cselekmény menetét követni tudják.

Artisztikus tehát a keret, a közeg, a háttér. Csajkovszkij zenéjének dekorativitása - ma ez akár szitokszó is lehetne - állandó érdekesség forrásává, a produkció egyik fontos vonzerejévé válik.

A "színes" figurák - főszereplők - öltözéke egyszerre anakronisztikus, kortalan-modern, és/vagy stilizáltan középkori. A tömegtől való elkülönülésük, kiválásuk segíti a nézőt.

Énekesként sem Agnes Sorel megszemélyesítője, Lilia Larinová, sem az eszmények miatt elhagyott egykori vőlegény, Ivan Ozvat nem hagyott nyomot. Johanna apjának ellentmondásos szerepét a másnapi Kékszakállú, Gustáv Belacek énekelte. A tenorista Jozef Kundlák jól ismert és stabil pont, míg a két mélyhangú férfi, Ján Durco (Dunois) és Sergej Tolstov (Lyonel) viszont figurában is, játékban is erősebb. A zeneszerző őket alig jellemzi zenei anyaggal és karakterrel. A főszereplő Jolana Fogasová igen erőteljes szopránnak tűnik, bár nagyáriáját világszerte inkább mezzók szokták drámai vibrálással megszólaltatni. A fiatal énekesnő erejével és teherbírásával tűnik ki. És azzal, hogy képes saját figuráját mint szent Johannát emblematikusan kiemelni. Nem más, mint egy Csajkovszkij-kortárs szüfrazsett, vörös hajkoronájával, férfinadrág fölé lazán derékig felsliccelt szoknyával. Kardozós bravúrjaival és migrénes lelkizéseivel mindent eljátszik, ami a zeneszerző diktálta szerepjátékba belefér. Nincs hősnő, nincs ártatlan parasztlány. Egy olyan személy áll a szürke-drapp középkori tömegben fehéren (s mondom, vörös hajkoronával), akinek a sorsa csak a magány lehet, a kiközösítés, kiátkozás, máglya, s a hamvak Szajnába szórása. Szerepe pedig: a belső önvád! Meddig mehet el a mennyei hangok sugallata alapján? Méltó-e küldetésének betöltésére? Elég nagy-e, tiszta-e, hogy ő legyen a nemzetet megmentő szent, az orléans-i szűz? Szűz-e akkor, ha lelkét világi hívság, szerelem vakítja el? Földi vonzalom! A félig ellenséges burgundi Lyonel iránt, ráadásul. Mi van, ha méltatlanná vált - az ismeretlen érzés okán - küldetésére? Nem tud válaszolni a legegyszerűbb kérdésre sem. Apja azt firtatja, ki ő, hogy egyszerű lány létére beleszóljon a (nagy)világ dolgaiba. Hogyan merészelt harcra hívni, s győzni az ellenség fölött, ráadásul királyt koronázni. Ha a kétség egyszer beférkőzött a lelkébe, hősnőnk elveszett. Nem látjuk tragikusan záródó sorsát, ám sugallja a sok vörös szín a roueni máglyát. Persze tudjuk is. Nem a tények a fontosak: Johanna szűz marad, lelke nem hamvad el. Csajkovszkij szenvedő, kétségek között hányódó embert ábrázolt, s Marián Chudovsky rendezése is hasonlót. A néző sajnálja mélységesen és bánatosan - de katarzis lehetetlen ebben a műfajban, ebben a korban, a XIX. század végén, és a XXI. elején is. A vizualitás emeli meg mégis a darabot. Az előadás végső perceiben a máglyahalál stilizációja, és a női szépség=gyengeség megdicsőülése megoldást (pótkatarzist) jelent a néző számára. Méltán zeng a taps. Az esendő ember - ráadásul asszonyi állat - végül is hű maradt eszményeihez és belehalt a "szüzességbe". Orléans-ról csak hallottunk, szerintem Pozsonyt ismertük meg, és saját magunkból egy kicsi szeletet. Komédiák a szerelemről,

 

tragédia az élet értelméről A Bartók + Csajkovszkij Operafesztivál nagy érdeme, hogy ismert és kevésbé ismert Csajkovszkij-remekművek a hagyományostól eltérő módon is megszólalhattak. Nemcsak jó opera- és balettelőadásokat sorakoztatott fel, hanem a képzettársítások gazdag és ötletes füzérét is megpróbálta belopni a nézők tudatába. Ilyen volt az a groteszk etűdest, amelyet az előző években is sikerrel szerepelt, Román Sándor vezette ExperiDance társulattól rendeltek. Müller Péter Sziámi önkritikusan idézte fel a záró banketten, hogy túlságosan szabad kezet adtak ez esetben az alkotóknak, holott az Operami egyik fontos célkitűzése éppen egyfajta közös szellemiség megteremtése volt a "saját" produkciókkal.

 

Másfajta értetlenség fogadta Balatoni Mónika kétesre sikeredett gyermekbalett-produkcióit, és a Boris Eifman Balettszínház, a "szentpéterváriak" előadását. Ez utóbbi Csajkovszkij életéről szólt, s a közönség zavartan vihogott a zeneszerző homoszexualitásának visszafogottan gátlásos, mondjuk így: posztszovjet bemutatásán. A magas szintű mozgáskultúra sem tudta megemelni a produkciót.

Az igazi "nagy" színházi élmény - ez is így szokás mostanában, nyáron, Miskolcon - egy koncertelőadáson ért bennünket. Pódiumváltozatban adták elő a Pikk dámát. Nagyszerű zenei színvonalat biztosított ezen az estén a Magyar Állami Operaház Szimonov mester által betanított zenekara, amelyet szerencsére folyamatosan gondoz a rendszeresen Budapesten vezénylő nagymester. A zenei csemege különlegességét Miskolcon az biztosította, hogy egy másik jelentős muzsikus, Alexander Anissimov az est karmestereként, erre az alapra építhette fel saját, nagyszabású zenei koncepcióját. Ritkán szólal meg ilyen artisztikus árnyalatokkal és elemi erővel Csajkovszkij zenekara, amely most végre nem volt árokba rejtve. A zenedráma minden szereplője közvetlen kontaktust tudott teremteni a nézővel és kollégáival, közvetlen közelből hallottuk a suttogásokat is, s éreztük a nagy, romantikus érzések kisüléseit. A főszereplő Mihail Davidoff és Olga Romanko mellett maradandó élményt jelentett a találkozás egy feltörekvő és a csúcs felé tartó baritonnal, Vaszilij Gerellóval. És mindennél fontosabb: ezen az estén a zenés színészet magasiskoláját nyújtotta Jelena Obrazcova. Pár év múlva, ha visszaemlékszem a miskolci Operami 2004-es évadjára, biztosan ez ugrik be: ekkor volt itt Obrazcova, az istennő.

Zala Szilárd

 

NKA csak logo egyszines

1