A Bartók + Csajkovszkij Operafesztivál nagy adósságot törlesztett, amikor a minszki Jolánta, a pozsonyi Az orléans-i szûz után a Kijevi Operaház Mazeppa elõadását június 25-én eljuttatta Magyarországra.

Az ukrán vendégjáték elsődlegesen magát a zeneművet állította középpontba, s bebizonyította, hogy elég egy jó alkotást színvonalasan megszólaltatni - a hatás nem marad el. A hagyományos színházi elemeket használó, leginkább a historicizmus tablóképeit idéző rendezés gyakorlatilag csak a keretet adta meg a kiváló képességű előadók számára a szerelem és politika tipikusan romantikus szövevényének újraénekléséhez.

A rémtörténetbe hajló opera cselekményével - ez volt idén a dolgok rendje Miskolcon - a nézőtéri büfében, fél órával az előadás kezdete előtt, Papp Márta zenetörténész ismertette meg a nagyérdeműt. Még a jártas operalátogató közönség számára is elkelt ez az útbaigazítás, mert egyrészt ismeretlen alkotással álltunk szemben, másrészt pedig igencsak bonyolultan motivált történet bontakozott ki előttünk. Minden szereplőnek két oldala ismerszik meg a cselekményben. Ugyanaz a lélek szeret, mely később pusztítani fog. Erre a romantikus (és tudjuk, még annál is ősibb) igazságra épül a bennünket a Bánk bánra emlékeztető grand opéra.

Ivan Ponomarenkó és Okszána Dika | Fotó: Éder Vera
A hetman, azaz egy idősödő hadvezér, Mazeppa szereti Mariját, kinek apja jó barátja és korábban szövetségese. A szeretett nőt azonban kénytelen csatában elragadni a baráttól, az meg hazaáruló lázadóként fel is jelenti vejét a közös ellenségnél, a cárnál. Az új férj előbb fogságba vetteti apósát, majd kivégezteti, ám a leány ezt nem tudja. Apja és szerelme közt őrlődik, majd, amikor minden kiderül, romantikus hősnőhöz illően - megőrül. A hetman pedig fellázad cárja ellen, csatát veszít, s menekülés közben rátalál tébolyodott feleségére. Ha mindez nem volna elég rendezői feladatnak, jön két, immár színházi-dramaturgiai nehézség; hosszú, cselekmény nélküli zenei tablók és még hosszabb szimfonikus közjátékok sora az egyik, míg a másik az ugyancsak erős Borisz Godunov-hatás a cselekményben, amelyhez Csajkovszkij komponista alkatából hiányzik a Muszorgszkijt oly zseniálissá tevő őserő.

Volodimir Kozhukhár karmester zenekara szerencsére oly lenyűgöző plaszticitással szólt, hogy szinte önmagában is magával tudta ragadni hallgatóságát. Dmitró Hnátjuk rendező nagyszerű énekesre lelt Okszána Dikában, aki az apját elhagyó szerelmes kamaszlányt alakította. Dika művésznőről bármilyen félénkséget elhittünk addig, míg énekelni nem kezdett, utána azonban a fesztivál egyik legmagávalragadóbb szopránénekesnőjét fedezhettük fel benne. Két igen furcsa "szerelmi" jelenetben volt különösen megkapó, és a helyzet abszurditása ellenére is hihető alakítása. Először, amikor a gyengébb félként enged a felnőtt-öreg főhős csábításának, másodszor, amikor már őrülettől elvakultan régi, gyerekkori szerelmesének holttestét ringatta az opera korabeli "slágerét", a bölcsődalt énekelve.

A sokszínű, éltes hős szélsőségesen romantikus útját Iván Ponomarenkó rajzolta meg - igen nagy drámai erővel. Az először elénk lépő, mosolygós, vénsége ellenére is hitelt érdemlően szerelmes Mazeppa a második felvonásra feleségével kettős játékot űző, vérvörös palástot viselő, kegyetlen zsarnokká változik. Ponomarenkó e belső és külső kegyetlenséggel teli történet után még egyszer meglepett bennünket átalakuló készségével, amikor a harmadik felvonásban megtört, ténylegesen elaggott, esendő emberként szólalt meg, aki már csak őrült kedvesét, feleségét félti életénél is jobban. Ellenfele, Kocsubej - Mikola Sopsa - és annak felesége - Ludmilla Jurcsenkó -, meg a régi, kiszemelt vőlegény, a hősszerelmes Andrej - hálás szerepek birtokában - ugyanazt az egyenletesen magas színvonalat képviselték, mint a két főszereplő.

Csajkovszkij operája a mai néző számára posztmodern történet, ami az eredeti, feltételezhető alkotói szándéktól vélhetően idegen. A mű minden esetre rombolni próbálja a hagyományos kliséket: az idős férfi erősebb, mint a fiatal; a hű szerető őrülésbe kergeti kedvesét; a szülőket pedig nem a pénz érdekli, nem a hatalom, hanem az igaz érzések és a romantika... A Mazeppa tehát igazi feladat a rendezőnek, aki kedvére faraghat belőle romantikus rémdrámát, posztmodern antioperát, vagy meghagyhatja hangversenyszerű előadásnak.

Jelen produkcióban a rendező mindhárom kihívásnak egyszerre próbált megfelelni. Az igazi elismerés ezen a délutáni előadáson az énekeseket és a zenekart illeti. Az utóbbiról el kell mondani, hogy ugyanezen a napon még egy éjszakai Hattyúk tavában is közreműködtek, katartikus élményt adva az igen lelkes és feldobott közönségnek.

Windháger Károly

 

NKA csak logo egyszines

1