Az UNIMA 19. kongresszusa keretében 2004. június 12-én a horvátországi Opatijában konferenciát rendeztek a bábjáték helyérõl és szerepérõl a mai társadalomban. Meghívott elõadók (Brunella Eruli, a Sienai Egyetem professzora, Robert Archibald kritikus, számos egyetem - többek közt a párizsi Nemzeti Drámai Akadémia - vendégtanára) és gyakorló bábmûvészek (mint a hazánkban is több ízben vendégszereplõ kiváló olasz-francia bábjátékos, Massimo Schuster, az UNIMA újonnan megválasztott elnöke, a Götz Friedrich- és Peter Zadek-tanítvány Annette Baucks Németországból, vagy a kanadai Jacques Trudeau) tartottak vitaindító elõadásokat. Az alábbiakban a magyarországi résztvevõ hozzászólásának rövidített változatát közöljük.

"Kísértet járja be Európát, a globalizáció kísértete." Igaz, a mostani hallgatóság többsége aligha ismeri fel e kicsavart idézet mögött az eredetit, a Kommunista kiáltvány bevezető szavait; ez a műveltség a hajdani szocialista országok idősebb nemzedékeinek kiváltsága. De azért sokan vagyunk ebben a teremben, akik nem panaszkodhatnak, hogy akár történelmük, akár közelmúltjuk során elhanyagolták volna őket a kísértetek. Majdnem mindig voltak kísérteteink. Ha meg valamely véletlen folytán éppen nem voltak, hát kitaláltunk magunknak.

Korunk vadonatúj kísértetét úgy neveztük el, hogy globalizáció. A többségünk még csak most ismerkedik vele. Ízlelgetjük. Próbáljuk megérteni. Csak az a baj, hogy jószerével a közgazdászok, politológusok, pénzügyi szakemberek is vitatkoznak róla. Nem is biztos, hogy kísértet. Talán a most alakuló új világrend szükséges velejárója? Mindent felfaló, elkerülhetetlen szörny? Vagy egy soha nem volt lehetőség szabadságra, egyenlőségre, testvériségre? Ki tudja? A lexikonokban hiába kutakodunk, a legfrissebb kiadásokban is jószerével csak a szótári jelentését találjuk meg.

Sokan azt mondják, a globalizációra való törekvés régen is megvolt. Csak nem így neveztük. A borúlátó tudósok legalábbis a XVII. századig, Cromwell koráig vezetik vissza; szerintük 1694-ben jött a világra, a Bank of England ikertestvéreként. Amikor a pénzemberek feltalálták a kamatot. Meg az adósságot. Nem tudom. De azt hiszem, a kultúra és a művészet számára ennél jóval több és kevésbé megragadható fogalom. Ha definiálni akarjuk, kisiklik a kezünkből.

Egy nagy magyar költő a XIX. században - úgy hívták, Vörösmarty Mihály - egy évtizeddel az 1848-as szabadságharcunk bukása előtt a nemzethalálról vizionált. Nagyszerű halálnak nevezte a nemzet pusztulását: temetésünkön a többi népek körülállják a sírt és könnyeznek. Egy másik költő a még véresebb XX. századból - az ő neve Radnóti Miklós -, aki ettől a gyönyörű fürdőhelytől, ahol most vagyunk, nem is nagyon messze, a szerbiai Bor mellett, a Lager Birkenau foglyaként vált a század magyar lírájának egyik legnagyobb alakjává, és onnan indult a halálba meg a halhatatlanságba, azt írja, hogy a bombázó pilótája a magasból nem láthat szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát. Csak célpontot lát: gyárat, s vad laktanyát. "Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, / s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály." Mondhatta volna azt is, Petőfi, vagy Arany János. Vagy Mickiewicz, Słowacki. Vagy Vrchlický, Karel Hynek Mácha. Pavel Ország-Hviezdoslav. Hriszto Botev. Eminescu. Vagy Petar Njegoš. Marin Držić, Ivan Cankar. Kis népek óriásai. Akik nincsenek benne más népek köztudatában. Nem kötelező ismerni őket. Messziről egyikük sem látszik, a pilóta a nevüket se hallotta soha. Ő csak globálisan nézi az alatta elterülő vidéket. Az emléktáblák a magasból nem látszanak.

Globálisan gondolkodtak azok is, akik 1945 után a mi kis Közép-Kelet-, vagy Kelet-Közép-Európánkban - akkor úgy becézték: népi demokráciákban - elkezdték utánozni Sztanyiszlavszkijt meg Obrazcovot. Csupa kis Művész Színház meg Központi Bábszínház virágzott proletárdiktatúra-szerte. Persze a színházaknak szerencséjük volt, legalább nem Azsajevet kellett utánozniuk, hanem valódi géniuszokat. Csakhogy nagy árat fizettünk a zseniutánzatokért. Cserébe eltöröltük a föld színéről a saját hagyományainkat. A népművészet gyámolítására létrehoztak egy Népművészeti Intézetet, és közben felszámolták a vásári bábjátékot. Betiltották a betlehemezést mint a klerikális reakció bűnös csökevényét. Földönfutóvá tették Budapest első és egyetlen művészi bábszínházának megteremtőjét, Rév Istvánt. Amikor 1948-ban szovjet mintára megalakult a Mesebarlang nevű bábszínház, újdonsült igazgatója egy sajtótájékoztatón büszkén kijelentette, hogy színházának művészei nem holmi vásári komédiások, hanem hivatásos művészek, és példaképük a nagy Szovjetunió bábművészete. Ez azt jelentette, hogy pálcás bábokkal fognak játszani, mint a szovjet elvtársak. De mivel még soha nem láttak pálcás bábot, egy Távol-Kelet kutatóhoz fordultak segítségért, akinek volt a gyűjteményében néhány igazi jávai vajang golek, azt másolták le. Hogy az elkészült bábok sehogy sem akartak működni, az már senkit nem zavart akkoriban.

Persze az ihlet sok fényes eredményt hozott már a művészetben. Amikor a XX. század képzőművészete felfedezte az afrikai törzsek fafaragásait, és a fauve-ok, az expresszionisták meg a kubisták beépítették kifejezésmódjukat saját műveikbe; amikor a modern európai zene Tibetből, Kínából, Indiából, Indonéziából importálta az ötfokú hangsort, és ezáltal saját népzenéink is új távlatokhoz segítettek önmagunk megismerésében; amikor Brecht figyelme a kínai színház tradíciói felé fordult, vagy amikor Brook színre vitte az Orghastot, Az ikeket, A madarak tanácskozását, a Mahábháratát, ezek is a "globalizáció" példái. Olyan példák, amelyek nyomán joggal gondolhatjuk, hogy ha jól sáfárkodunk a közös vagyonnal, valamennyien dúsgazdagok lehetünk.

A népi hiedelem azt tartja, nevükön kell nevezni a szellemeket, hogy legyőzhessük őket. Mi most már tudjuk végre a szellem nevét, amely réges-rég kibújt a palackból. Alighanem azt is tudjuk, hol a sebezhető pontja. Saját termő talajunkba kell átültetni, saját bokrunkra ráoltani az idegen ágat, hogy a mi éghajlati viszonyaink között is életképes maradjon. Különben előbb-utóbb menthetetlenül elpusztul. Akkor inkább tegyünk művirágot a vázánkba. Messziről az is olyan, mint a valódi.

Globalizálódó világunkban nemcsak a hatalmasok érdekeit, hanem az esélyegyenlőséget is biztosítani kell. A szabadság, egyenlőség, testvériség hármas követelménye szétválaszthatatlan fogalom. A globális összetartás elengedhetetlen feltétele annak, hogy tisztességes és élhető világ jöjjön létre. És ez az összefogás a művészetben is szabad kibontakozást enged minden tehetséges ember minden izgalmas kísérletének.

BALOGH GÉZA

 

NKA csak logo egyszines

1