Évtizedekkel ezelõtt már hagyománnyá lett, hogy az új törekvésekkel színre lépõ színházak Csehov Sirályával fogalmazzák meg programjukat. Követi ezt az íratlan szabályt ebben az évadban az Örkény Színház is. De a választott névhez és a mûvészeti vezetõ személyéhez, a 40 esztendõs Mácsai Pál máris rangos rendezõi, színészi és szerkesztõi múltjához legalább annyira illett a rendhagyó elõpremier, az Örkény nevével fémjelzett bemutatkozó elõadás. Nem nyilatkozatra, programbeszédre, fogadkozásra számítottunk, hanem valamiféle megjelenített ars poeticára, az élõ Örkény István életmûvének - némileg persze zanzásított, de így is - lenyûgözõen gazdag, rendhagyó prezentációjára.

Cseresznyepaprika a madzagon,

avagy a legfrissebb ősbemutató Különös varázsa van az egyszeriségnek. A művészettörténetből, albumokból és a múzeumok faláról jól ismerjük Derkovits és Korniss Dezső művészetét, de a magántulajdonban őrzött, óvott remekművekkel való találkozás mindig rendhagyó élvezet. És még izgalmasabb, ha együtt ámulhatunk a művek gazdagságán. Olyan bőségben, olyan válogatásban és elrendezésben, ahogy soha nem láttuk és nem láthatjuk a jövőben sem a modern magyar festészet remekeit, mint most a Kieselbach Tamás reprezentatív albumának megjelenése alkalmából rendezett, mindössze néhány napig nyitva tartó tárlaton, a gyűjtő-műkereskedő-művészettörténész galériájában. Könyvespolcomon is egymás mellett sorakozik a betűrendes címmutatóval ellátott Örkény összes, és néhány karcsú válogatás a klasszikussá lett Egypercesekből. A képek és a szövegek, a hasra esett valóság víziói és a sohasem csak verbális poénok régóta elevenen élnek bennünk. Ám az Egyperceseket sem hallhattuk és hallhatjuk ugyanúgy - abban a válogatásban, sorrendben, előadásban -, mint a Magyar Dráma Napján, az Örkény Színház névadó ünnepségén.

Először hajdan - emlékezetem szerint - Major Tamás komponált egész estés színházi produkciót az Egypercesekből, azután Mácsai Pál fűzte életrajzi szálra a marokba szorított remekműveket Azt meséld el, Pista! című egyszemélyes színházában. Ott és akkor a Komédiumban valóban szintézis született az életmű sokféle töredékéből. De eltérő drámai fénytörésben szembesültünk az Egypercesekkel a Pisti a vérzivatarban nagyszínpadi előadásán, és az Örkény sirató In memoriam Ö. I. porondon látott rekviemje alkalmából is. Csak a Madách Színház Magyar panteonját igyekszünk - Örkényhez méltatlan produkcióként - kisöpörni emlékeink tárházából. Vannak Örkény rajongók, akikben máig él a kétely: lehet-e, szabad-e megjeleníteni a megjeleníthetetlent. Ezzel szemben a szövegek felkavaró, megrendítő és megvilágosító magyarázatául nemegyszer a szerzőnek az Egypercesekben kínált kulcsszövegére hivatkozunk:

"Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú.

Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú.

Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős, de mégse koszorú.

Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami.

Hát akkor mi?

Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára." (Az élet értelme)

Ezen az estén, amikor a korábbi Madách Kamara homlokzatára kikerült az Örkény Színház sokra kötelező cégére, és az újjászervezett társulat tagjai a választott Örkény-szövegekkel sorra vallanak magukról és a világról, mintha kezünkbe kerülne ennek a bizonyos harmadrangú titokőrző madzagnak legalább az egyik vége: a színházkeresztelő olyan irodalom- és színháztörténeti esemény, amelyen részt venni, még nekünk, nézőknek is ritka tisztesség. Nem is szólva a társulat egymás kezét kereső tagjairól, akik jönnek bár a Madáchból, vagy bármelyik más pesti-vidéki színházból, ettől a naptól kezdve az Örkény Színház művészei. S bár aligha hihető, hogy a Királyi Shakespeare Társulatban folyamatosan jelen van Hamlet szelleme; hogy a berlini Schiller Színházban mindenkit a romantika érzelme hevít; hogy Majakovszkij moszkvai színházában az ő nyilával talál ki-ki a tízes kör közepébe, Örkény neve, ha nem is garancia, feltétlenül ígéret. Mától kezdve nemcsak a direktor, a színészek is feltehetik majdan a kérdést maguknak néhanap: mit szólna ehhez a darabhoz, alakításhoz, díszlethez vagy a sikerhez a névadó, Örkény István.

De ráérezhettek a rendhagyó színháznyitás fontosságára, hangulatára a meghívott, neves vendégek is. Mindenekelőtt Örkény pályatársai. Akik közül a legidősebb, Somlyó György még Örkény baráti köréhez tartozott és a kortárs jogán zsigereiben érzi dr. K. H. G. és a német őr tragédiába forduló párbeszédének rettenetét. A fiatalabbak - Háy Jánostól Závada Pálig - viszont Örkény gyermekeinek nemzedéktársai, akiknek valószínűleg nem adatott meg az ünnepelttel való személyes találkozás öröme, emléke, de most mégis egyforma alázattal vállalták egy-egy Örkény-szöveg hiteles tolmácsolását. Háy János mintha Herner Ferike és a Géza gyerek felmenőit idézte volna A végzet borzongató meséjében, Kornis Mihály (a rendezőként induló író) A vágóhíd világának dermedt kalauzaként nem először bizonyította komédiás vénáját. De az író mégiscsak a múzsák szolgálója. A tisztségviselőkről ez ritkábban mondható. Ezúttal azonban, protokolláris ünnepi beszéd helyett, hasonlóképpen Örkényt szólaltatták meg a város vezetői is, Schiffer János alpolgármester és Demszky Gábor főpolgármester is. Az utóbbiról eláruljuk, remekül választott műsorszámával, a szöveget felszikráztató iróniájával szinte "lejátszotta" a profikat: a világ vége és az utolsó ítélet alkalmából érvényesített közlekedési korlátozásokkal kapcsolatos tudnivalók örkényi litániája úgy hangzott, mintha a főpolgármester úr éppen most adná ki a közlekedőket megrendszabályozó utasításait.

Ennyi gondolatébresztő, varázslatos irodalmi szólószám hallatán, már-már a drámapótlékokkal szemben eleve bizalmatlan kritikus is hajlandó Örkény útmutatása és Mácsai tárgyilagosra csupaszított lírája szellemében "bizakodva nézni a jövőbe". Mert ha azt nem sikerül is megvárni, megérni, amíg véget ér kis hazánkban az ezeréves pechszéria, és az igévé változott "magyar" szó kellemes jelentéstartalma felszívódik minden élő kultúrnyelvbe, bízhatunk benne, hogy az újjászervezett Örkény Színházban még sok-sok, a névadó szelleméhez és szellemiségéhez méltó előadást láthatunk. Például olyan klasszikussá érett, ma is aktuális Örkény-darabokat, amelyek a szerző intencióinak megfelelően újjáalkotva, megjelenítve - valóban beteljesülnek a színpadon. Mácsai és Örkény

Mácsai Pál az ünnepi est rövid és rokonszenves bevezetőjében is szólt Örkény drámai oeuvre-jének jelenidejűségéről, és rezignáltan megemlítette, hogy ha az ő színházában nem is, két másik fővárosi teátrumban az idei évadban is lesz Örkény-bemutató. Náluk, ha jól értettem, itt és most nem a szándék, hanem az optimális prezentáció személyi-színészi feltételei hiányoznak. És ez valószínűleg így is van. De persze Mácsai Pál (ettől függetlenül), mióta Veszprémben felfedezte a Macskajátékban rejlő új, harsányan groteszk lehetőségeket, nemzedékén belül jeles Örkény-értőnek, sőt Örkény-szakértőnek számít.

Nyilatkozata szerint gimnazista kora óta olvasója, rajongója, szerelmese Örkény prózájának. Egyperceseket választott a főiskolai felvételijére is. Nyilván már akkor Örkény lényeglátó képessége, kritikai látásmódja, filozofikus humora, fanyar iróniája és szárnyaló fantáziája vonzhatta. Első feltűnést, egyesekben megütközést is keltő Örkény-rendezését, a Macskajátékot kommentálva, Mácsai arra hivatkozott, hogy ő valójában nem tett mást, mint megértette és híven követte Örkény instrukcióit. Felfedezte a darabban rejlő robbanékony költészetet. A Pisti a vérzivatarban későbbi pesti előadását viszont tanúságtételnek szánta. A XX. századi magyarság életérzésének vizsgálata során, a történelmi tabló jelenhez közelítése által a személyes emlékezetet meghaladó múlt eleven jelenlétét igyekezett demonstrálni.

Annak idején, bevallom, meglepett, sőt meghökkentett, hogy a jelenbe ívelő előadásból kimaradt a dráma kristályosodási pontjának számító "Egérirtást vállal dr. Varsányiné". A műnek ezt az elhíresült záróakkordját ugyanúgy hiányoltam, mint annak idején Paál István emlékezetes Tragédia-rendezéséből az "ember küzdj..." kódát. Némi szkepszissel fogadtam Mácsainak a vele készített interjúban kérdésemre adott válaszát is, ami szerint a meghökkentő húzást az indokolja, hogy az általa rendezett Pisti - nemzedéki vállalkozás. A szemére vetett pesszimizmus voltaképpen a jó tanácsok és jóslatok tagadása. (Különös paradoxona talán még Mácsai és Örkény viszonyának is, hogy a mostani rendhagyó Egypercesek estjén a varázslatos Pogány Judit éppen ennél a hangsúlyos, jövőbe mutató közlésnél torpant meg. Mintha nem bízott volna, vagy nem bízott volna eléggé Varsányiné keserves életigenlésében.) Most, hogy körülöttünk a Varsányinék bejegyzett cégükkel már nagyüzemi méretekben végeztetik a patkányirtást, nem is utáljuk őket annyira. Ők is elférnek a szabad verseny mindenre elszánt győztesei között. Tény, az életmű margójáról sok éve összegyűjtött sorsmozaikok ma is vitathatatlan tanulságának az tűnik, hogy századunkban - Örkény századában - a legnagyobb teljesítmény a túlélés. Ez sugárzott a Bereményi Géza dramaturgi segédletével született és a kis színpadon önéletrajzzá és korrajzzá táguló sokszínű és sokoldalú kompozícióból, amelyben Mácsai tudatosan, vagy színészi ösztönére támaszkodva, de el is játszotta az apja korú író, Örkény István szerepét. A színházzá tágult irodalmi est akkor a színházi életben két korban, sorsban, művészi eszközökben csak részben rokonítható tehetség találkozásának volt az ünnepe.

Kritikus ne igyekezzék saját hivatkozási indexét önerőből feltornászni, jóslatai érvényét utólag önigazolásra használni, ezúttal azonban mégsem próbálom legyőzni a kísértést, és saját, nyolc évvel ezelőtti cikkemből idézek.

"Elképzelem, hogy ha színházam lenne és megkísérelném a magyar színháztörténet első Örkény-ciklusának színpadra állítását, ez az egész estés vallomás lenne a nyitó produkció. Talán csak arra kérném a vallomást tevő színészt, legyen valamivel szigorúbb hőséhez és önmagához: különösen a kompozíció első részében tegye zárójelbe azt, ami nélkül még megáll a történet. Örkény önarcképét - a szerkesztővel összhangban - viszont azoknak dedikálnám, akik soha nem találkoztak az élő Ö. I.-vel, nem kérlelhették az írót mesére, mégis úgy telepedtek most köré a széksorokban mint barátai, gyermekei és unokái. A ciklussal pedig - ha rangjuk szerint játszanák a drámákat - a századvég közönsége is megbizonyosodhatna arról, hogy nincs igazuk azoknak, akik egyetlen könnyelmű mozdulattal kihajítanák századunk irodalmából mindazt, ami a rendszerváltás előtt született. Örkény eleven, máig hatni képes életműve és az arra ablakot nyitó Mácsai-est is bizonyság arra, hogy lehettek, voltak megbecsülendő értékek." (Criticai Lapok 1996. április)

A Komédium bemutatója óta kis híján eltelt évtized nemhogy nem cáfolta, de igazolta és bizonyította az akkor leírtakat. Bizonyította, hogy kortárs klasszikusunk, akitől még 1979-ben búcsúztunk, immáron saját imádott, gyűlölt évszázadát is túlélte. Akinek sikerült a vízen járni

Valamiféle rossz beidegződéssel már-már leírtam - igaz kérdőjellel -, hogy "Lobogónk: Örkény?", azután gyorsan áthúztam. Örkény nem lobogó, nem követendő vezér, csupa nagybetűvel leírható etalon, de Kosztolányival szólva nem is csak bot és vászon. Nem csak példaadó történetmondó, konfliktuskutató vagy a stílus virtuóza, Örkény maga érvényes gondolat és szellem, művekben megjelenítve. Akihez cseppet sem illik az agyonkoptatott halhatatlan jelző, a kis- és nagybetűvel emlegetett halhatatlanság. Ő maga, póztalan őszinteséggel ahhoz a kéményseprőhöz hasonlította magát, aki minden reggel szorong, hogy vajon tud-e még ma is kéményt söpörni. Szerencsére - tudott. Sőt, idővel álmait, vágyait követve megtanulta a lehetetlent lebírni, megtanult (szinte nem csak képletesen) a vízen járni. Halhatatlannak legfeljebb azért mondhattuk már életében, mert viharos, nehéz időkben - a fronton, a lágerben, a Rákosi-korszakban - úgy tudott életben maradni, hogy kicselezte a halált. Megkerülte, alkalomadtán legyőzte, vagy Pistiként százszor is feltámadt, újjászületett. Fityiszt mutatva az elmúlásnak, cinkos módon odakacsintva a vízen járás kegyelmében nem részesülő kortársaknak.

 

Arra a kérdésre, hogy meddig él egy író, Örkény esélyeit vizsgálva, a benne elődjét is tisztelő utód, Nádas Péter egy rádióinterjúban irodalomtörténeti tanulságokat sem nélkülöző választ adott: "Ez bizony nagyon-nagyon furcsa dolog. Amíg egymás mellett éltek, Déry, Örkény, Németh László, egyszóval ott voltak ezek a nagyon jelentős írók, akkor elég világos volt, hogy Örkény érdekes meg nagyon jó író, de nagy író Déry meg Németh László. Most nem így látom. Biztos mind a ketten nagy írók, mind a hárman nagy írók, meg fogalmam sincs, mi az, hogy nagy író meg kis író, mert az a furcsaság történt, hogy Örkénnyel megállás nélkül találkozom beszédben, újságban, a saját gondolataimban. Magam nem egy kérdésben akkor is vitatkoztam vele, most is, tehát ezek a viták megmaradtak, míg Németh László kövületté vált, a nyelve eltűnt, nem látom. Déry szintén. Holnap feltámadnak, nem támadnak föl, erre nem lehet választ adni. Arra viszont választ lehet, hogy Örkény a halála másnapján már élt, és azóta folyamatosan él. Nemcsak azért, mert állandóan találkozom vele az újságban, beszélgetésekben, hanem azért, mert a nyelvben van jelen, a gondolkodásban van jelen." (Örkény-emlékkönyv)

És mivel példázatában Nádas nem az irodalom halandó nemecsekjeiről, hanem a lehető legmagasabb piedesztálra állított nagyokról szólt, Örkény kivételezett szerepe, kivételes helyzete még egyértelműbb. Mert szomorú tény, hogy a XX. század második felének nagyjait - hol joggal, hol érdemtelenül, de - szinte egyforma szigorral radírozta ki az olvasói emlékezetből az idő.

Ki veszi le manapság a polcról a Szegények szerelmét, Veres Péter a paraszti élet hazai enciklopédiájának szánt, súlyra is tekintélyes szerelmi eposzát? Az Isten malmait, Szabó Pál kötelező olvasmányként forgalmazott regényét, vagy a sematizmus klasszikusának kikiáltott, ám ronggyá olvasott Kőműveseket, Karinthy Ferenc opusát? Eltitkolhatatlan csalódottsággal állítom, hogy a remekművek túlélésének példájaként számon tartott Befejezetlen mondatot, Déry Tibor első széles ívű remekét, Sarkadi Imre vihart kavaró izgalmas kisregényeivel, Galgóczi Erzsébet úttörő bátorságú riportköteteivel együtt hajította ki a hálátlan és önmagával szemben is szűkmarkú utókor. Benjámin László, Zelk Zoltán legszebb verseire is jobbára csak mi hajdani, éppen csak valamivel ifjabb kortársai emlékszünk. Sok éve egyetlen színházunk sem játszik Gyárfás Miklós-darabot, ami még hagyján, de Háy Gyulát sem. Humán tudományok iránt érdeklődő, harmadéves egyetemi hallgatók népes csoportjából egy sem akadt, aki középiskolásként, vagy éppen azóta, végigolvasta volna Illyés művét, a Puszták népét.

Ehhez képest Örkény hétköznapi halhatatlansága valóságos csoda! Mert nemcsak Örkény Színház van, vagy Örkény-bérlet, nagy forgalmú Örkény könyvesbolt, de sok-sok Örkény olvasó is. A Palatinus Kiadó sem adná ki sejtésem szerint sorra Örkény köteteit - a régieket, és a posztumusz szerkesztetteket -, ha áruként ezek a könyvek nem lennének kelendőek. Örkényt ugyanis nemcsak az évfordulókon köszöntik, ünneplik, de játsszák és olvassák is folyamatosan. Mondhatjuk azt is, hogy Örkénynek szerencséje volt a hagyatékát dramaturgi felkészültséggel, filológus lelkiismerettel és írói-asszonyi leleménnyel gondozó Radnóti Zsuzsával, értő kritikusaival és monográfusaival, valamint néhány, az életműhöz Örkény halála után is hűséges rendezővel, Berényi Gábortól Vincze Jánosig.

De valójában ennél is többről van szó.

Örkénynek a látás- és írásmódja élte túl saját időbeli otthonát, a XX. századot, és annak honunkban általánosan elfogadott, nemegyszer leegyszerűsítő tükrözési módját. Látásmódja azért, mert drámáiban és a legkisebb terjedelmű Egypercesekben is képes egy-egy jelenséget, annak színét a fonákjával együtt érzékelni, és természetesen érzékeltetni is. Írásmódját, sok más egyéb között a minden felesleges sallangot lefaragó, a lényegre koncentráló lecsupaszított tömörség és a fel-felszikráztatott irónia teszi időtállóvá. Az, hogy az élet napjainkban is egyre-másra produkálja az Egypercesekbe kívánkozó bizarr szituációkat, visszásságokat, Örkény aktualitásának csak a felszíne, triviális gondolattársításokat tápláló ürügye. Az indoka, az írások töretlen érvényességének, szuggesztiójának titka még a legrövidebb írásokat boncolgatva is mélyebbnek bizonyul. Csak a példa kedvéért hivatkozom az Otthon című egypercesbe sűrített életérzésre és filozófiára. Az Örkényben gyengébbek kedvéért: a lágerből felszabadított, immáron hazafelé készülő anya gyermeke megkérdi, hogy mi az az otthon, vannak-e ott őrök, és a maga gyermeki logikájával felfogja, hogy ha nincsenek - akkor onnan meg is lehet szökni... Ennek a csattanónak a lényegét és a tanulságát csak hosszadalmas fejtegetéssel, körmondatokkal lehetne megmagyarázni. De minek? Örkény néhány szavas dialógusában a felnőttként túlélt tragédia, a bizonytalan jövő, a jelenben is létező, depresszióba kergető léleknyomorító trauma és az öröklött és örökölhető szkepszis együtt lüktet.

Vagy idézzük akár a sajtóbeli megjelenésekor már feltűnést keltő, meghökkentő Niagara nagykávéházat. Immáron 40 éve (sőt több), hogy Örkény ebben a novellában pellengérre állította, leleplezte saját kortársait, a testi fenyítésben is gyönyörűséget találó megalázottak képmutatását. Még aki hírét sem hallotta a novella korabeli visszhangjának, az író megtorlásként meghosszabbított szilenciumának; aki eltökélte magában, hogy megpróbálja Örkényt politikamentesen olvasni, az sem kerülheti el a kínálkozó gondolattársítást. Hogy mit jelent a társadalomban a szolidaritás teljes, kínos hiánya, a szellembénító hazugság. Aki pedig a Pisti a vérzivatarban kirakatfestő jelenetét újra látva, vagy olvasva elkerüli az önkényuralmi jelképek tiltásával kapcsolatos aktuális viták buktatóit, az a Pisti által festett sarló és kalapács mellé, büntetésből vagy kitüntetésül, még egy láthatatlan vörös csillagot is érdemel.

Nem véletlen, hogy Örkény tragikomédiái minden színpadon új tartalmat és új színt kapnak. Örkény maga állította, hogy ő annyi Macskajátékot írt, ahány Orbánnéval találkozott a színpadon. Lehet, hogy ha ma közöttünk élne, hozzátenné azt is, hogy ahány, vagy ahányféle Orbán Béláné ül a nézőtéren. De ha ma körülnézünk, felfedezhetjük a széksorokban a nyugdíjas korukra sorra hazatelepülő Gizákat is - legfeljebb egyikük-másikuk férfi, és mondjuk tanszékvezető volt évtizedeken át valamilyen távoli amerikai egyetemen. A világban forgó Őrnagyok között pedig akad, aki megjárta Vietnamot, sőt Irakot is, mire - tudatunkban - Tóték margóvágó kése alá kerül. Nyilvánvaló, hogy ma mások a pöffök az eladósodott MALÉV lízingelt gépeinek égi útján, és más érvekkel, gesztusokkal vigasztalják a Kulcskeresőket a Bolyongók is. A Macskajáték Berényi Gábor kamaraváltozatában az öregek szerelmének tragikomédiájából a kiszolgáltatottság és az ellene való lázadás metaforájává keseredett. Meglehet, a Vérrokonok mostoha színházi sorsa azzal is magyarázható, hogy kevesen vannak közöttünk mostanában olyan megszállottan ügyszerető Bokorok, mint Örkény vasutas családjában. Az ő hőseivel ellentétben, a mi kortársaink ritkábban áldozzák életüket egy ügyért, egy közösségért. De ki merné állítani, hogy Örkény tévedett, amikor meglátta és színpadra szólította őket? És gondoljunk csak bele, hogy hány pilóta okozott és okoz szerte a világban trehányságból tragédiát, amikor még egy Bolyongó sem akad messze-távol, hogy a pechszéria ismerős károsultjait megvigasztalja...

Örkény utca tudtommal (még) nincs Budapesten, de a jelen jelentős írói - Spirótól Kornisig - az ő köpenyéből bújtak elő. És minél messzebbre kerülnek tőle, minél karakterisztikusabban, merészebben járják a saját útjukat, annál biztosabb, hogy valóban megtanultak mesterüktől kéményt seperni.

Még nyolc év - már csak nyolc év? -, és ránk köszönt az Örkény-centenárium. A 92 éve született írót köszöntve - aki ha élne, néhány évvel még most is fiatalabb lenne a változatlan intellektuális frissességnek és töretlen munkakedvnek örvendő Fejtő Ferencnél - kiderülhetne, hogy nem kér a Rózsakiállításból, sem a jelzők babérkoszorújából. De a túlvilágról is azt üzenné, beéri azzal, hogy műve, művészete megmaradt jelen idejűnek. Hogy öröksége ma is velünk van, és ő maga, a tízmillió Pistivel együtt képes a feltámadásra, a megújulásra. Ha életében egyszer arra volt büszke, hogy minden egyes drámájával tudatosan újrakezdte, kezdhette a mesterséget, akkor tőlünk is várná, hogy megbecsüljük ránk maradt, az új világok és új összefüggések feltárására is érdemes írói eszközeit. Aki minden drámájával új dramaturgiát teremtett, világmagyarázó Egyperceseivel folyamatosan tükröt és látószöget váltott, az - tetszik, nem tetszik - kiérdemelte a halhatatlanságot. És halála után is ez könnyíti meg az Örkény-mű életben tartását.

Földes Anna