Nagyváradi Állami Színház-Szigligeti Társulat

Van-e a valóban nagy horderejû, magával a létezéssel mérhetõ folyamatok - akár épp az élet - utolsó stádiumának, fázisának, pillanatának tényleges ideje? Talán (bizonyára?) van, bár a gyarló embert valószínûleg ilyenkor már végképp megcsalja az idõérzéke, vagy amit õ egymásutániságnak, lejátszódásnak, tempusnak gondol, az egy ismeretlen dimenziót képezõ állapot. Hubay Miklós 2004. szeptember 19-én a Nagyváradi Állami Színházban bemutatott, majd a magyar dráma napján, szeptember 21-én Budapesten, az Aranytíz Mûvelõdési Központ kis arénájában is színre vitt drámája, az Elnémulás a nyelvhalál tragédiáját tárgyazza, mondván: "Történik napjainkban, bárhol, ahol létében van fenyegetve egy nyelv, s benne: az emberiség lángelméjének megismételhetetlen csodája..." Az író szülõvárosának teátruma, az ottani Szigligeti Társulat a helyzetértés és az ügyszeretet látható nagy felindulásában a Hubaynál régóta oly jellegzetes "finish"- vagy "világvégjáték"-darabok e hosszú esztendõkön, évtizedeken át íródott legfrissebbikét olyan felpörgetett sebességgel vitte a közönség elé, hogy még a szituációk követése is nehézséget okozhatott, a dráma bölcselete és morálja pedig alig tudta kifészkelni a maga kis omló idejét, menteni levélágat, szalmaszálat, agyagmorzsát a két rész és közjáték alkotta (szünet nélkülivé lett) mûbõl. Mint már annyiszor, ezúttal is tanulmánnyal ér fel a kísérõszöveg: amit Hubay Miklós Az Elnémulás margójára jegyzett. Ennek Inkubáció címû alfejezetét érdemes lett volna figyelmesebben olvasnia Vadas László rendezõnek - mert így nem óvó-gyógyító életre éltetéssel, hanem erõszakos héjroppantással került világra burkából a szöveg. Abban kell reménykednünk tehát, aminek inkább az ellenkezõjében szoktunk: lesz ez az elõadás még hosszabb, finomabban kidolgozott, átgondoltabb is.

A tempóprobléma mellett alakításbeli problémák sem hallgathatók el a rokonszenves premierrel kapcsolatban. Torkos István tenyérnyire minimalizált díszlete megkötötte a rendező kezét, ő viszont - ezért - a színészeinek ritkán szabott megfelelő utat és cselekvést. A főbűnös, az ingerült meakulpára hajló Renegát szerepében Kiss Csaba kevéssé kifejező hosszú hallgatásaival le-lekéste mindazt, amit az áldott állapotban levő, halálra ítélt nő, Alleluja szenvedélyes megtestesítője, Fodor Réka a végső elmondás, átok, ima kráteréből kivetett (magában a textusban is kétséges, hogy ekkora késéssel kell-e rájönnie a rabtartó férfinek, a magasságos és győztes katonai hatalmak pince-, bunkerbeli kiszolgálójának a tényre: ő az apja a születendő gyermeknek, ő, mert nem is lehet más). Madarász Lóránt (Pap) lép be a legkiegyensúlyozottabban és lép ki a legindokoltabban a jelenetekből (ebben az a humor is segíti, amely a kérdéses nyelvet nem anyanyelvként beszélő, de tudóskodó elmeként filologizáló-grammatizáló atya íróilag kiválóan színezett adottsága). Ez az egymásra utalt hármas: e három feltüzelt színész a mozgástervező Dimény Leventétől kap csitító támogatást. A díszlet magasában elheverő két militáns lény, két őr (Kocsis Gyula és Nagy Gábor formázza őket) szinte nehezékként nyomja le (a pincébe, a föld alá, a történelem alá) a másik hármat. Rezzenéstelenségük, flegmájuk rávall a diadalt ülő, nyelveltipró (s közvetlenül meg nem jelenő) győztesekre. Jelzésesen koreografikus mozdulásaik jótékonyan hatnak az elvontságot, az élő példázatosságot egyértelműen megcélzó, ám ritkán elérő rendezésben.

Kiss Csaba és Fodor Réka
A parányi, sátorszerű játszóhely - s hátterében az összevont függöny - egyszerre cirkuszias és színházias (ha jól megfontoljuk, a darabbal összhangban az). A cella kiépítésére sem alkalmatlan a közeg és a tárgyegyüttes. Mivel azonban a szöveg sebes tolmácsolása minden egyéb színjáték-összetevőnél előbbre való, a kellékek játékba vitelére alig jut idő (a tükörjátékokra például - és szerencsésen - igen), a bútorok s egyebek felborogatásukkal, eltologatásukkal, színeváltozásaikkal csak dadogják azt a metanyelvet, amelyet a kipusztításra ítélt valóságos nyelv mártíriumakor tisztábban, artikuláltabban kellene beszélniük. Nem elképzelhetetlen, hogy Vadas László a biblikus tapadású, historikus és filozofikus töltöttségű, lirizált drámának a fiatalabb nyelvhasználók, nyelvvesztést szenvedők számára ismerősebb, "klipesebb" karaktert kívánt adni. Ez Hubay iniciációjának hű és okos megértése - az Elnémulás ugyanis nem ószövetségi szervezettségű és szellemiségű parabola, hanem újszövetségi alkatú jelendráma. Napi esemény, napihír is lehetne a magva. A kortársi jelleg főleg a ruházatokban, olykor-olykor a színvilágban utal önmagára.

A szapora beszédhez a színészeknek nincs elégséges beszédkultúrájuk, dikciós varázsuk. Egyiküknek sincs. A patetikustól a kopárig, a kiáltótól a suttogóig nemegyszer véletlenszerűnek ható módon hajlítják hangjukat. Ezt részben feledtető erősségük a test játékba hozása, a fiziológiai figuraalkotás. Szokatlan testhelyzeteik - csüggeszkedés, függeszkedés, hánytorgás, megmerevedés - nem a szokatlansággal érnek el hatást. Ilyenkor rétegezett jelentésű pozíciókba hozzák az emberi testet, a hang, a beszéd, a nyelv még működő vagy már nem működő szekrényét. Amikor már alig lehet, alig szabad a reményeknek, akaratoknak (a gyermek megmentésének) hangtestet adni - az üldözött nyelvet mindössze csakazértisből, tudományos szenvedélyből vagy a felettesek éberségét kijátszva, "befelé" beszélik immár -, a testadás az elnémulás kifejeződése, egy másik - szótlan - nyelv kimutatkozása, általában az áldozatiság megszólalása, megnyilvánulása. Torna és akrobatika - amennyire a kis tér hagyja - nem idegen az előadástól. Javára szolgál. Az enyhe cirkusziasság az arcfestésnyomokban, az alkalmi bohóciságban, némely bábszerű mutatványban, a függönyön kinyúló kar önállósodásában is munkál. S nem is vagyunk mi rossz, értetlen, hálátlan publikuma az erőfeszítésnek. Fodor Rékából érződik: görög drámák hősnőinek is nekibátorodhat. Kiss Csabától nem idegenek a modern dráma kíméletlenebb fogásai. Madarász Lórántot bátran kiszemelheti magának, aki abszurdot, groteszket akar színre vinni. Vadas László jól látta meg, hogy nem haszontalan, ha a fogva tartottság beszűkített terét a fal nélküli, átjárható korlátozottság jelentéseivel gazdagítja, látványban és értelmezésben. Mindezzel együtt is a nagyváradi Elnémulás: kezdő nekirugaszkodás a darabnak. Miért is ne? Hiszen Hubay is majd’ minden színművét átírta. Átrendezni is lehet!

Tarján Tamás

 

NKA csak logo egyszines

1