Dansgroep Krisztina de Châtel - Budapest Táncszínház
Zsíros-barna földbõl emelt, kör alakú barikád. Benne dermedt nyugalommal, szoborszerûen áll hat fiatal ember - lányok, fiúk -, uniform testtrikóban.
Erre a képre nyitják rá az Artus Sztregova utcai stúdiójának nézőtéri bejáratát: erre jön be - az egyébként mind a négy estén szépszámú - nézősereg, hogy elfoglalja helyét a teremközépre rendezett látvány két oldalán, az egymással szemközti lelátókon.
A mozdulatlanság a "küzdőtéren" akkor is folytatódik, amikor kihunynak a nézőtéri fények, megszólal Philip Glass végtelenül hömpölygő imája ("Another Look at Harmony"), s csak percek múlva, alig láthatóan mozdulnak ki helyükből e fenséges, nyugodt szobrok. Mintha a zene nagyságára irányítanák a figyelmet visszafogottságukkal: hagyják, hogy Glass harmóniái betölthessék a hangárszerű csarnokot, nem sietnek, gépies lassúságuk természetes. Hirtelen, akár egy húr pattanásával, indul meg a mozdulatok sora. Ahogy a repetitív zene sűrűsödik, úgy követi Krisztina de Châtel holland-magyar koreográfus a rá jellemző repetitív, kristálytiszta mozgással. A koreográfusnő a 70-es években hagyta el Magyarországot, s ott alapított társulatot, ahol abban az időben a legfogékonyabbak voltak az amerikai posztmodern (és általában bármi új) iránt a tánc terén: Hollandiában. Merce Cunningham, Lucinda Childs, Trisha Brown, Meredith Monk öröksége él tovább a hűvösen, keményen fogalmazó, szíve mélyén mégis érzékenyen közép-európai művésznő munkáiban.
Ez a minimalista mű is tiszta matematika (szinte látható a táncosok összpontosítása, ahogyan a rengetegszer ismétlődő, majd váratlanul, de hajszálpontosan megadott helyen másikba átváltó gesztusokat számolják), de Châtel mégis úgy adagolja a belső energiákat, hogy a néző nem unalmat, hanem növekvő feszültséget érez az ismétlődések ellenére.
Hosszan, az előadás feléig a táncosok szigorúan a körbarikádon belül mozognak, még csak hozzá sem érve. Ekkor azonban, egy zenei cezúrával hirtelen váltás következik: az erőt, keménységet sugárzó gesztusokat zuhanások, rúgások, öklözések, mászások szabdalják fel, s ez az agresszió a földsánc felé irányul. Ám azt ne higgye senki, hogy egy fejvesztett, kontroll nélküli (tehát valóságos) küzdelem indul: nem, a legnagyobb fegyelemmel, mérnöki munkával pontosan felépített, óraműszerű műveletről van szó: rendezetten, metrikusan, egyenletes mozdulatokkal.
Lassan, de biztosan rongálódik a körfal, egyre alacsonyabb és szétszórtabb: végül összefüggő földtengerré lesz, besározva a csatakosra izzadt testeket. Egyetlen jelentékeny zenei szünet van csak Glass partitúrájában, s ezzel a kimerevített csönddel kellett volna véget érjen a mű, amely eddig a pontig egy fojtogató sűrűségig jutott - de sajnos újrakezdődik, és itt már ismétléseket, olykor dinamikai visszaesést is látunk. Mégis szép az előadás vége, a fölkelni, sőt már mozdulni is alig bíró sáremberek közül az utolsó is végleg a földre zuhan, s e mozdulatlan - csupán lihegő - testek látványára még jó darabig szól tovább a zene, majd már fény sincs, a zene még mindig szól...
Milyen kevés is elég: egy csarnok, hat test, egy zene, és egy halom föld...
De Châtel, aki a színpadi világítás forradalmának országából jön, ezúttal feltűnően fukarul bánik a fénnyel: egyetlen váltást leszámítva, táncosait végig ugyanabban a generálban látjuk. Igazi főszereplővé teszi ezzel őket: semmi nem veheti át a táncos test szerepét. Egyedül a zene egyenrangú azzal, Glass matematikailag kimért, mégis érzelmek által feszegetett monotonitása. Hihetetlen a táncosok teljesítménye (közülük négy a Budapest Táncszínház művésze, kettő pedig a Dansgroep Krisztina de Châtelé, hála a "Thinking Forward" holland kulturális program támogatásának): egy órán keresztül, megállás nélkül dolgozik mind a hat egyszerre! A koreográfusnő - amerikai előképeihez híven - vigyáz arra, hogy ezek a táncosok ne egymással, hanem egymás mellett táncoljanak: egyéniségek nem domborodhatnak ki, mindenki egy gépezet alkatrésze. Épp ezért iszonyúan figyelniük kell egymásra anélkül, hogy ennek bármelyikük konkrét jelét adhatná. És közben mégis ott van az ember, tisztán látható: a nagy tehetségű alkotó képes a steril mozdulatokból felépíteni a drámát.
Nem vagyok híve az egymással szemben kialakított emelkedő nézőtérnek: az egy adott játék sajátos atmoszféráján keresztül átsejlő civil fejek látványát kínosnak szoktam érezni. Most azonban érdekes volt elemelni a tekintetet a színpadról a produkció utolsó negyedében, s átnézni a "túlpartra": hogyan bírják odaát e véget nem érő, monotonul emelkedő drámát a nézőtársak. Feszült, mozdulatlanul koncentráló arcok sűrű sorait lehetett látni: fáradtságnak, unalomnak semmi nyoma. Néhány évvel ezelőtt ez még nem jött volna így be nálunk: úgy látszik, mégiscsak jutottunk már valameddig azon az Európába vezető úton...
Lőrinc Katalin
