Újvidéki Színház

Az ismert musical fergeteges sikert aratott a magyarországi vendégjátékokon, elõbb a Thália Színházban, majd - mondják - Kisvárdán is. A kérdés ilyenkor mindig ugyanaz: mitõl jó, miért jó egy elõadás? A recept látszólag egyszerû: jó szerzõk jó darabját adják elõ jó színészek. Ennyi. Az Újvidéki Színház Kander-Ebb- Fosse darabjával a musicalek egyik legjobbikát hozta elénk. Zeneileg változatos, dallamában fülbemászó, slágeres, de az egyes számok elénekléséhez magas szintû énektudás szükségeltetik. A darab bõvelkedik humorban, krimiszerû fordulatokban, és erõs kritikával leplezi le a média lihegõ, hatalmaskodó, gerinctelen hõseit, akiknek mind ki vagyunk szolgáltatva. G. Dénes György versei jól énekelhetõek és jól érthetõek, prozódiai remekek.

Szendrényi Éva díszlete egy hatalmas börtönt ábrázol, amelynek belső utcáján ki-be lehet sétálni, kör alakú folyosója azonban elválasztja a szabad világtól a bezártakat. Aréna, amely adott esetben cirkuszi porond, oroszlánszelídítőket védő ismert rácsra emlékeztet, elő is kerül a korbács, amellyel a korrupció mesés mutatványában Billy Flynn ütlegeli a megvesztegethető férfiakat. Kerülhet-e megalázóbb, kiszolgáltatottabb helyzetbe a férfi, mint zakóban, zokniban alsóra vetkőztetve? Lehet-e látványosabban cápaszájat mutogatni néhány tátogó aktatáskánál, amely elnyel és visszafelesel, de adakozik és pénzt is rejt egyben? Maga a börtön kedélyes hely, itt senki nem vesz komolyan senkit, nem az éneklés és "dalra fakadás" okán, hanem mert minden móka mellett drámai módon érzékelhető: az életed mit sem ér, hacsak... hacsak nincs némi (sok!) pénzed a tények hamisítására, a Mindenható Sajtó megvezetésére, a legjobb ügyvéd megkenésére. Nincs sok túlélési esélye az igazmondónak, nincs a naivaknak, nincs a szegény férfiaknak, akik a vérmes nőket átverik vagy megcsalják, netán halmazati bűntényként mindkettőt elkövetik. A dalszövegek kedves cinizmusa a bűnözők mellé állítja a nézőket, egy-két-tíz lövés a fejbe, úgy kell nekik, férfiak! Ha azonban mélyen belegondolunk, valóban a nők az áldozatok, habár a Chicago nem egy elvetemült feminista darabja, a védtelenek pártján áll, szórakoztató műfaja nem zárja ki a társadalomkritikai felvetést: ugyan ki nem az közülünk? Lehetünk mi is a rács másik oldalán, elég egy óvatlan pillanat hozzá, tehát ne vádoljuk túl szigorúan a gyilkos lányokat.

Nagypál Gábor | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Az Újvidéki Színház előadásában Roxie Hart a főszereplő. Jankovics Andrea betölti elevenségével, szépségével a színpadot, korántsem látszik naivnak vagy ártatlannak. Az iskolázatlan túlélők közül való, aki képes szorgalmasan tanulni a leckét, ha a manipulálás a fő tantárgya ennek a világnak, ám legyen: beeteti a sajtót, mert tudja már, mivel nyerhet pert és életet egyaránt. Mezei Kinga Velma Kelly szerepében a társulat legjobb énekese, egyéni hangja kiemelkedő. Nagypál Gábor a vérprofi ügyvéd cinikus szerepében halványabb énektudással, de sármos jelenlétével győz. Balázs Áron az átlátszó Mister Celofán figuráját kedves humorral és lágy hanggal szeretteti meg. Mama Morton jól kitalált szerepe (a Tháliában Krizsán Szilvia énekelte-táncolta-játszotta) a börtön intézményének védjegye.

Gyenes Ildikó koreográfiája hűséges a Bob Fosse által bevezetett, forradalmian új és erotikus irányhoz, ugyanakkor egyéni, lendületes, a díszlet minden lehetőségét kihasználó alkotás. Az előadás valódi sikere a társulati egységben van, ami a koreográfus és a rendező, Nagy Viktor harmonikus együttműködésének is köszönhető. Átütő erejű a tánckar és a főszereplők együttműködése, együttlélegzése. Kiemelendő még az előadás eredeti megoldásként a transzvesztita "sajtónapfénynő" szerepében Puskás Zoltán tündöklése. Elismerésünk a jelmeztervező, Janovics Erika ötletes ruháiért, talán a Roxie fehér pöttyös bírósági ruháját leszámítva, amely nem annyira decens, amennyire rászorulna a védtelenségét kifejező megesett terhes lány jelenetében.

A zenés produkciók különösen komolyan veszik az előadás végi tapsrendet, amellyel hosszú órákra a fejünkbe verik, a fülünkbe kódolják a legjobb dallamokat, amelyekkel lehetőséget adnak a lelkes visszajelzésre. A tapsrend maga a manipuláció: megtanítjuk a népnek, hogyan ünnepeljen minket, magától talán kevésbé tenné, talán rövidebb ideig tenné, talán nem is tenné. Az újvidéki társulat önmagát ünnepelendő iskolapéldát mutatott a leghatásosabb tapsrendből, hogy fájó tenyérrel hagyjuk el a színházat, megőrizve a dallamokat, s nem kímélve a közönséget, még humortartalékokat is bevetettek.

A jó előadás receptje tehát nem ördöngösség: jót s jól, ebben áll. Az újvidéki társulat azonban többet tud, mint egyéniségeket és nagy tehetségű művészeket tömöríteni. Csapatban gondolkodó együttest láttunk egy remek produkcióban.

Bácskai Júlia