2004. augusztus 21. sokáig emlékezetes lesz annak a több mint 10000 nézõnek-hallgatónak, aki részt vett Luciano Pavarottinak a Stadion am Rothenbaumban tartott koncertjén. Ebben az évben csak akkor lépett színpadra Németországban, s nem véletlen, hogy a világ körüli hosszú turné minden állomása jelentõs tömegeket vonz. (Egy statisztikai adat: a koncert elõtt két nappal 9500-ra rúgott az eladott/fizetett jegyek száma. Tegyük hozzá, a stadion épületén kívül sehol egyetlen plakát - a Radio Hamburg szervezésének még csak erre a cégérre sem volt szüksége.)

Ezúttal is a MÁV Szimfonikus Zenekar társulhatott a sztárhoz kísérőül, Leone Magiera vezényletével, aki egyszersmind zongorakísérőként is közreműködött, amikor Pavarotti és Carmela Remigio ízelítőt adott Bellini és Tosti dalaiból.

Az ízlések, szerencsére, különbözőek. Bár, akinek sikerül nem rajongani Pavarottiért, de elmegy meghallgatni a koncertet, az megtapasztalhatja, hogy jön Pavarotti, és (mint egy Puccini-operában a szerelmi kettős hallatán) eltűnik a környezet, s fókuszként marad a lényeg, a csoda. Még mindig azokról, akik nem szeretik a maestrót: nem szeretik "allűrjeit", fehér sálját, fogkrémreklám mosolyát - és eleve gyanakodnak arra, hogy nem hallhatnak "magas c-ket". Nos, ez utóbbi a lehető legnevetségesebb indok. Az ilyesfajta jól értesültek ugyanis a legritkább esetben rendelkeznek abszolút hallással, s tudják megállapítani, vajon valóban "magas c-t" hallanak-e. Ráadásul, az abszolút hallás napjainkban kénytelen "rugalmas" lenni, hiszen a historikus előadások korhű hangolásából adódóan, csaknem fél hangnyi differenciát vagyunk képesek tolerálni.

A műsornak különleges ízt adott, hogy nemcsak operarészleteket tartalmazott, hanem dalokkal kezdődött. Tosti és Bellini dalai persze nem nélkülözik az operaszerű elemeket, annál inkább értékelnünk kellett azt az eszköztelenséget, egyszerűséget, amellyel Pavarotti előadta azokat. (Mielőtt valaki gyanakodnék, biztosíthatom: kivette részét nemcsak az ünneplésből, hanem az éneklésből is. Öt dalt énekelt, míg Remigio csak kettőt. Zenekari intermezzo után egy-egy ária és egy duett következett Puccini Bohéméletéből. A szünet után a Toscából két ária volt hallható tőle, Remigiótól egy. Aztán ismét zenekari közjáték, majd Remigio két operettslágere után Pavarottival három örökzöld. A befejezés: ráadások sora, búcsúként Traviata-részlettel, melyben, hagyományosan, megénekeltette a közönséget.)

"Minden ember boldog akar lenni" - ismerjük e közhelyet a slágerből is. A boldogság utáni vágy gyakran szenvedélybetegség méretét ölti. Ha alaposan belegondolunk, voltaképp mindenki szenvedélyfüggő - legfeljebb más-más eszközökkel éri el különböző intenzitást igénylő célját. Pavarotti számára a siker tűnik lételemnek. Hangja, éneklése számára adottság, természetes. Őt az a hatás teszi boldoggá, amit a közönségnél elér. Érdekes volt figyelni arcának rezdüléseit a hatalmas kivetítővásznon. Amikor a tetszésnyilvánítás elért egy bizonyos szintet, felragyogott ellenállhatatlan mosolya, s ettől kezdve intenzitásában észrevehetően változott éneke. Megszűnt a testi fáradtságnak még csak az esetleges lehetősége is. A lélek megújult ereje szárnyakat adott a hangnak.

Pavarotti énekel - mi gyönyörködünk. Képes egyre többet adni - a hallgatóság antennái érzékeny szeizmográfként működnek, s visszajelzést adnak. A jutalom nem marad el: az ellenállhatatlanság nem ismer határokat.

Szépen példázza Pavarotti hangjának varázshatalmát Carmela Remigio, az egyik Pavarotti-verseny győztese. Francesca Patanéra emlékeztetően, modellszerűen szép jelenség a pódiumon. Éneke zeneileg-technikailag kifogástalan. Kulturált, talán túlságosan is. Amikor azonban duettre kerül a sor, kiderül, mennyi tartaléka van, amit - úgy tűnik - önerőből nem tud felszínre hozni. Érthető tehát, hogy Pavarotti gyakran választja partneréül, mert zeneiségén túl érzékenységből is képes jelesre vizsgázni.

Pavarotti hatásának feltérképezése nem lenne teljes, ha nem említenénk a zenekart. A MÁV Szimfonikus Zenekar azok közé az együttesek közé tartozik, amelyekkel érdemes próbálni; a próbán kértek-követeltek kivétel nélkül realizálódnak az előadáson. Náluk a jó próba nem a rossz előadás előhírnöke - biztosra vehető, hogy közönség előtt, reflektorfényben többet adnak, mint a megelőző munkafolyamatban.

Ezúttal remekelt a technikai stáb is; a hangosítás kifogástalanul működött, s a díszlethez tartozó szín- és fényeffektusok valóban többletet adtak az akusztikus élményhez. A monitor művésze pedig egyenest remekelt; olyan látványok létrehozásával, amelyeket a nézőtér egyetlen pontjáról sem lehetett volna akár csak elképzelni sem.

Külön említésre méltó ebből a szempontból is a zenekar teljesítménye. A játékosok aligha tudhatták, mikor kapja el őket a kamera, s valamennyi szereplő kifogástalanul "viselkedett".

Pavarotti énekel. A színpad után búcsúzik lassan a megakoncertek pódiumaitól is. Remélhetőleg sokáig tart ez az út, hogy minél többen lehessenek részesei annak a rendkívüliségnek, amit felidézhetnek ugyan a video- és hangfelvételek - ám a személyes élményt aligha lehet helyettesíteni.

Fittler Katalin