Jelen írás eredetileg a Magyar Hírlapban megjelent, Schilling Árpáddal készült interjúra való reflexióként született, s ott várt megjelenésre - mígnem bejelentették a lap megszûnését. Az újraindulás új helyzet, az idõ pedig múlik...

Minden, interjúban megfogalmazott tisztázatlan gondolatra lehetetlen és nem is érdemes reagálni - az interjú vallomásos műfaj, s mint ilyen, sok mindent elbír.

A "jövő emberei"-nek egyike, Schilling Árpád (a titulus önmeghatározás, tőle idéztem) azonban már zászlót is bontott a színházi struktúra megváltoztatására a nemrégiben megrendezett Színház 2004 című konferencián felolvasott elaborátumával (a dolgozat azóta megjelent a Kritika novemberi számában - a szerk.), miközben szemlátomást lényegi kérdéseket nem tisztázott önmaga számára sem.

Nem vár és nem keres választ például ama szónoki kérdésére, amely a vele készült interjúban (Magyar Hírlap 2004. okt. 16.) olvasható, s amely nyilvánvalóan arra hivatott, hogy igazolja a jelenlegi színházi struktúra lebontásának szükségességét. "Miért nem a vidéki színházak kapják rendszeresen a szakmai díjakat, ha egyszer nagy állami támogatással, komoly társulati munkát végző, fontos színházak ezek? Akkor művészi szempontból miért értéktelenek?" - így a kérdésként megfogalmazott vád, amely szerint "irtózatos konszerneket tartanak fenn, teljesen értelmetlenül". Mielőtt "a jövő emberei" fölszántanák és sóval behintenék a vidéki kőszínházak helyét - hiszen e nem kis színpad- és nézőterű épületek működtetése befogadó színházként is jelentős (tehát költséges) apparátust igényelne -, megfontolásra javasolnék magam is néhány kérdést, illetve tényt. Nevezetesen, hogy akár csak az elmúlt néhány évben hogyan neveztettek ki színházak élére igazgatók, ez ugyanis alapvetően meghatározza egy társulat fejlődését, művészi kondícióit.

A személyeskedés legcsekélyebb szándéka (és értelme) nélkül, csupán a lényeg, a mechanizmus működésének megértése végett érdemes felidézni néhány esetet. Gondoljunk például Szegedre, ahol három évig a Szikora János, Zsótér Sándor, Telihay Péter alkotta rendező triász vezette a színházat, izgalmas művészi eredményeket - és természetesen vitatható előadásokat is - produkálva. A kiteljesedésre már nem volt idő, mert az önkormányzat, tehát egy politikai testület a szakmai kuratórium véleményével szemben Korognai Károlyt, a Vígszínház színészét nevezte ki a teátrum élére - az eredmény ismert, idő előtt kellett újra pályázatot kiírni. Hogy milyen politikai erők, ambíciók és érdekek működtek a háttérben, a lényeget tekintve mindegy; hogy működhettek, az a döntő mozzanat.

Veszprémben sem a szakmai kuratórium javaslatát fogadta el az önkormányzat, a döntéshozó politikai testület, hanem Kolti Helga színművésznő pályázatát, akinek enyhén szólva nem sikerült megerősítenie azóta a társulatot. Debrecenben, ugyancsak a kuratórium ajánlásával ellentétben a musicalszínész Csutka István kapta meg a színházat; a nyugdíjba vonult igazgatónak, Lengyel Györgynek nem volt módja átadni a stafétabotot - ahogy tervezte - az akkor néhány éve végzett fiatal, tehetséges rendezőnek, Hargitai Ivánnak. És ha már az utódlásnál tartunk, Babarczy László szándékai szerint ma már Kaposvárott is új vezetése lenne a színháznak, a társulatban felnőtt (és Schilling által is elismert) Mohácsi János, valamint Znamenák István személyében, ha az önkormányzat nem dédelgetett volna más, a kaposvári színházi műhely létét veszélyeztető terveket az utódlásról.

Ez egyben mindjárt két ellenpélda Schilling ama kategorikus állítására, miszerint "egyetlen igazgató sem készül arra, hogy valakinek átadja a színházát, csak addig gondolkodik, amíg ő él". Az sem világos egyébként, hogy hogyan nevelhetné bármely igazgató az utánpótlást, hiszen a Schilling által sugallt értékrend szerint a rendezőszakot végzettek számára kifejezetten dehonesztáló bekerülni valamely színházba "és minden különösebb felelősség nélkül" gyártani az előadásokat. (Ha a közönséggel való találkozás nem felelősség egy művész számára, akkor ott nagy baj van - gondolom én.) Schilling értékrendje szerint a "beépülés" egy színházba, szemben a saját csapattal végzett munkával, határozottan negatív alternatívaként jelenik meg, a rendezőszak tehát eszerint valójában társulatvezetőket képez (aminek mennyiségileg beláthatatlan következményei lehetnek a jövőre nézve). Hogy Balázs Zoltán működése a Bárkán jó hatással lehet a társulatra, vagy hogy Bodó Viktor a Katona tagjaként hozzájárulhat a színház friss szellemének fenntartásához, az még csak lehetőségként sem csillan meg.

De maradjunk még a mechanizmus működésénél: azért a soproni igazgatóváltás történetének főszereplői sem a szakmai szempontok voltak. S a sor folytatható olyan kis befogadó helyekkel, mint a gödöllői művelődési központ, vagy a Zsámbéki Nyári Színház - előbbi az önkormányzat minden tiltakozást semmibe vevő döntése, vagyis új igazgató kinevezése következtében megszűnt fővárosi vonzáskörű, kultikus intézmény lenni, az utóbbi esetében, Zsámbékon még folyik az évek óta tartó ádáz politikai küzdelem a színház megteremtője és életben tartója, Mátyás Irén elmozdítása érdekében.

Ami e történetekben közös: sehol nem színházi szakmai érdekek és érvek érvényesültek, csak és kizárólag frakciófegyelem és pártpolitikai akarat. E tényen mit sem változtat, hogy véletlenszerűen és szerencsés esetben a politikai testület döntése megegyezik a szakmai javaslattal - mint például Egerben vagy Tatabányán történt -, semmiféle garancia nincs ugyanis arra, hogy a döntésekben figyelembe veszik a szakmai érveket. Nem csoda, ha nem pályázik ebben a szisztémában többé, aki átélt már egy ilyen önkormányzati meghallgatási procedúrát.

Mármost ilyen körülmények között ugyan mi várható a politikai játszmák tárgyává lett színházaktól? Jelenlegi rossz kondíciójuk mit bizonyít? Valóban azt, hogy nincs szükség rájuk, vagy inkább azt, hogy az az irányítási, döntési mechanizmus idejétmúlt és alkalmatlan, amely a szakszerűtlenségnek, a politikai érdekérvényesítésnek kedvez a művészi szempontokkal szemben? Mert az talán Schilling Árpád által sem vitatott, hogy egy társulat művészi kondícióit alapvetően a művészeti vezetés határozza meg, ha tehát annak megbízása nem szakmai testületek érdemi bevonásával történik, az olyan, mintha egy színházi ember döntene mondjuk útépítések sorsáról, mondván, ő is azt használja, tudja tehát, hogy mi a jó, mi kell az embereknek. Felvetésem - kurátorként megtapasztaltam - a létező abszurd kategóriájába tartozik. Miként némileg Schilling logikája is, aki egyrészt riasztónak tartja - mint mondja - a színházi szakmában a harmincas-negyvenes korosztály helyzetét, mert "jele sincs annak, hogy nekik bármilyen szerep jutna", másrészt viszont azt állítja, ha nem lesz érdemi változás, "a rendszer önmagától is szétrobban, mert előbb-utóbb a jelenlegi színházigazgatók nyilvánvalóan megöregednek", utánpótlás pedig nincs, "hiszen ez a generáció nem feltétlenül arra vár, hogy ekkora színházakat igazgasson. Szívesebben dolgoznak a rendezők kisebb, mobilabb csapatokban". Amiből logikailag az következik, hogy a jelenlegi struktúra nem azért érett meg a változásra, mert elavult, gazdaságtalan stb., hanem mert ez a generáció nem ezekben a színházi formákban képzeli el a jövőt. (Lásd Csehov Sirályának Trepljovját.) E generáció tagjai egyébként - Schilling állításával ellentétben - többször kerültek már helyzetbe: Kecskeméten annak idején a Bal József, Lendvai Zoltán, Harsányi Sulyom László alkotta direkció leginkább diplomáciailag vesztette el három év után a csatát; nem a művészi feladattal, inkább a politikai közeggel nem boldogult - lásd a fenti példákat. És Novák Eszter is volt az Új Színház főrendezője Székely Gábor mellett - az igazgatóváltás története ez esetben sem a szakmai kuratórium diadala (a metódus nem vidékspecifikus, számos budapesti eset is említhető az Arany János Színháztól a Thálián át a Tivoliig) -, s a Bárkán is megfordult ebben a minőségben, ahol az igazgató, Csányi János is harmincas... (Csak halkan jegyzem meg: ha a Bárkát a három évvel ezelőtti pályázaton, kicsit korrektebb ügymenet eredményeként a Krétakör kapja meg, Schillingék marketing tevékenységének fókuszában most tán nem a színházi struktúraváltás állna, hanem saját előadásaik.) És helyzetben van az ugyancsak ehhez a generációhoz tartozó Tasnádi Csaba Nyíregyházán, ahol egyébként Vidnyánszky Attila az utolsó pillanatban lépett vissza tavaly az igazgatói pályázattól, holott a földrajzi közelség Beregszászhoz talán a saját társulata helyzetén is sokat lendített volna.

Hogy valójában kiknek a megöregedésére számít Schilling, az csak sejthető, de Kolti Helga, Csutka István, a Kecskeméten igazgató Bodolay Géza, a már említett Tasnádi Csaba, a Tatabányán dolgozó Harsányi Sulyom, az Egerben működő Csizmadia Tibor, vagy a Zalaegerszegen főrendező Bagó Bertalan s a pécsi direktor, Balikó Tamás kiöregedésétől egyhamar nem fog szétrobbanni a struktúra.

Aki rendezőként mégis elboldogul a nagyszínházi formával, mint például Mohácsi János Kaposvárott, az Schilling ellentmondást nem tűrő logikája szerint "nem hozna létre kevésbé értékes előadásokat, ha tizenöt embere lenne hozzá". Minden bizonnyal így van, de hogy esetleg Mohácsi nem kényszerűségből lépett be "egy ilyen rendszerbe" és hozta ki ebből a maximumot - ahogyan Schilling fogalmaz -; hogy emberi-művészi közlendői számára esetleg ez az ideális méret és helyzet, az eme önellentmondásoktól sem mentes, uniformizálásra hajlamos gondolkodásban fel sem vetődik. Mint ahogy a közönség képzete is csak sajátosan, a "haladó, kortárs színházak" haladó értelmiségi nézőjeként jelenik meg. Arról a közönségről nem esik szó, amely estéről estére megtölti a nagyszínházakat - vidéken is (a statisztikai adatok szerint évi több mint 4 millió színházjegyet adnak el), s amely közönséget leváltani könnyű - legfeljebb otthon marad tévét nézni -, megtartani annál nehezebb. Márpedig a kisszínház valószínűleg a nagyszínházhoz képest érdekes; esztétikumának a másság jelentős sajátossága.

Rokonszenves morális felháborodással védi Schilling a közvagyont - ne feledjük, az adófizetők pénzéről, nem a politikusokéról van szó, ők csupán arra kapnak négyévenként felhatalmazást a választóktól, hogy a szakszerű felhasználásról gondoskodjanak -, mondván: "lehetetlenségnek tartom, hogy egy drága előadást ne játsszunk rengetegszer". Ám más megtölteni rengetegszer egy nyolcvan fős nézőteret, mint a több száz férőhelyeset. Az arány nyolc-tíz előadás az egyhez.

Abban persze nincs vitánk, hogy több befogadó helyre volna szükség; hogy rugalmasabbá kellene tenni a támogatási rendszert; hogy az olyan kitűnő társulatoknak, mint a Krétakör vagy Pintér Béláék, lehetőséget kellene teremteni a hosszabb távú nyugodt műhelymunkára. Nem biztos azonban, hogy az ország valamennyi színházára rá kell és lehet húzni a Krétakörben mégoly jól kialakított és működő rendszert. Lehet, hogy egyszerűen csak annyit kellene országos szinten elérni, hogy hiteles alkotók kerüljenek helyzetbe, akik képesek helyzetbe hozni másokat. Ennek feltétele - ha nem is biztosítéka (tévedhetetlennek ez idáig csak "a jövő emberei" tűnnek) -, hogy a színházi szakmának legyen befolyása a magyar színházkultúra egészét érintő döntésekre, legalább vétó joga például az igazgatói kinevezésekben.

Az okok, összefüggések feltárása vagy legalább firtatása volna az első lépés bármely társadalmi probléma értelmezéséhez, a megoldás kereséséhez - e nélkül értelmetlen rombolássá válhat a mégoly jobbító szándék az életben - így a színházi struktúrát illetően is -, és szimpla moralizálássá "a nézők szemébe, pofájába" mondott evidencia a (politikai) színházban.

Szűcs Katalin Ágnes